Csáth Géza: A béka (műelemzés)

Azok az olvasók, akik egy novellában csak a történetet, annak fordulatos és meglepő mivoltát keresik, alighanem soványka műnek hihetik az egyik legnagyobb magyar novellista alkotását. A látszólag egy szálon vezetett cselekmény, az irreális, horrorisztikus elemekben, naturális részletekben bővelkedő mű csupán furcsaságával hagy némi nyomot befogadójában. Ráadásul nem kínálja magát hagyományosan az esztétikum, mert az nem a szépség, hanem a rútság kategóriáján keresztül érvényesül. Mindezt a nagyon is szimplának látszó csattanó szinte még igazolja is. Aki így olvassa a novellát, abban mindössze némi rosszérzet marad, aminek okát, megfejtését sem tudja; induljunk el ezen a nyomon.

Több tényező gondolkodtathat el bennünket. Az első, hogy e remekmű írója alig múlt tizennyolc éves, a gimnázium idején, tizennégy éves kora óta figyelemre méltó zenekritikái és apróbb, érdekes, jól megírt novellái jelennek meg, főleg a Bácskai Naplóban. Egy másik ottani újságban, a Bácskai Határvidékben írta Juhász Gyula 1904 karácsonyán: „Mindenütt hajnalodik, már nálunk is. Mindenütt új világ köszönt, már felénk is. Mindenütt várnak valakire. De hol a Messiás?” Ez a felfokozott várakozás a nagy áttörés esztendejévé teszi 1905-öt. November 16-án Ady írja a Budapesti Naplóban: „Elégedetlen és nyugtalan mindenki. Bomlik minden, és bomlik itt – mindenki.” Nyolc nap múlva jelenik meg a Csáth-novella, és szinte napra pontosan ugyanekkor Ady Új versek című kötete, amitől új irodalmi korszakot szokás számítani. A maga módján mindkét mű új utakat keres és talál: Ady évtizednyi próbálkozás után, Kosztolányi unokaöccse, Csáth Géza alig indult pályáján. A szecesszió új áramlatának diadala ez, a szó eredeti értelmében vett kivonulás a langyos témák kompromisszumos világából.

A béka ennek jelzését szellemes asszociációval oldja meg. A második mondat első fele („Szeretek minden állatot, tudom, hogy egyformán fölséges alkotásai a természetnek”) a Szent Ágoston óta élő esztétikumfelfogás alapja, a mondat második része ennek elvetése („de a békától iszonyatosan undorodom”). A jelző finom előkészítése a valamennyi érzékszervre kiterjedő hatások lendületes, elemi erejű sorolásának. A jelzői összetételekben a reszkető, rémületes, hideg, nedves, görcsös, jéghideg, halálos; az igékben a vonaglik (torkomon), mászkálnak, vartyog, (iszonyat) szaladgál – a kívülálló számára megélt érzékletességgel ábrázol. Két szinesztézia részben ezt fokozza, részben pedig bevezeti a novella történetét övező homályt: „békanyálszagú hang”, „rohadt fény”. Ebbe a misztikus közegbe helyezi el észrevétlen természetességgel a valós történet kulcsait: a gerincoszlop a benne szaladgáló iszonyattal, az agyvelőbe néző békaszemek és az izmok halálos izgalomban való megmerevedése szinte kórképszerű leírás. Tökéletesen illik a neurózisnak arra a formájára, amelyet Sigmund Freud és társa 1895-ben megjelent munkájában járt körül, s ez nem más, mint a hisztéria. Az álommal együtt jelentkező tudatzavar mögött elfojtott, öntudatlan érzések és gondolatok élnek, a szorongással felfokozódnak, fóbiává válnak, és valóban mozgászavart, olykor bénulást idéznek elő. Orvosilag tehát látszólag tényleg arról van szó – ahogy Illés Endre írja -: „Idegbetegek iszonyú békákkal viaskodnak a sötétben.” Ebben az esetben összeáll egy logikus cselekménysor: az eső és a front terheli az idegeket, amelyeken úrrá lesz a félelem, ezt a képzelet kiszínezve teljes mértékben átéli, valójában a cselekedet csak ott megy végbe. Ha így értékeljük a novellát, alig tudunk valamit kezdeni az első három és az utolsó bekezdéssel: a történet kerete értelmezhetetlen lesz.

A megoldás kulcsa a szerkezetben rejlik: egy novellában két novella áll előttünk, egy külső és egy belső történés. Ennek jelzése jól kibontható abból a nyelvtani viszonyból, amely az elbeszélő egyes szám első személyét majd minden mondatban láttatja (az igeragozással vagy a birtokos személyjellel), de ezzel szemben állnak az egyes és többes szám harmadik személyről szóló mondatok. A mű első három bekezdésében fokozatosan jut el az első olyan mondatig, amelyben csak az utóbbi van jele: „Önök nem fogják megismerni”, ti. a félelmet. Ez a jelzés a következő mondattal a keret első fele, az utolsó bekezdés pedig a keret második fele, zárása. A kettő között az egyes és többes szám harmadik személy tisztán csak a hang leírására, a novella középpontjában megjelenő béka jellemzésére, majd az utolsó előtti bekezdésben a konyha leírására szorítkozik, vagyis a belső világ valóságára s annak a külső valósággal való szembesülésére. Ez az ellentmondás a mű legfőbb konfliktusa, mind egészében, mind részleteiben uralja a témát, a kérdés csupán az: megfejthető-e a műből önmagából?

Csáth novelláját csekély változtatással többször megjelentette, utoljára 1909-ben. Ugyanebben az esztendőben Az álom címmel Freud Álomfejtés című, Bécsben megjelent könyvét elemzi, s mutatja be annak jelentőségét. Soraiban valóságos kulcsot ad a megfejtéshez. „Az álomban lelkünk nem alszik. Tovább működik, és a személyünk legfontosabb ügyeivel foglalkozik” – kezdi szinte szokványosan. Kifejti, hogy az álmok többsége kellemetlen, de ezek jobban hatnak ránk, és „a kellemetlen álmainkban is van kívánság. Csakhogy az álom a kívánságot, ezt a kedves arcú leányzót, az álom alapgondolatát, förtelmes rongyokba öltözteti, s sötét festékkel torzítja el. (...) A kellemetlen álmok közül különösen gyakoriak az olyanok, amelyekben valami borzalmas helyzetbe álmodjuk magunkat. Ezeket kitűnően magyarázza Freud elmélete az idegrendszer és az agy szerkezetéről. Ő tudniillik két pszichikai rendszert különböztet meg. Az első az ősénünk, az állati, erkölcstelen, komisz lényünk. Az önző gyermeki énünk. A második ennek bírálója, a lelkiismeret. Szószólója a jónak, nemesnek, az erkölcsnek, a méltányosságnak, az illemnek. Ez a „cenzúra” az álomban is ébren van, bár az első cselekvő természetű pszichikai rendszerrel szemben sokkal gyöngébb, mint ébrenlétkor.” Ha meggondoljuk, a keret ölelésében, az ún. belső novellában e gondolat művészi megvalósulása kel életre.

Külön figyelmet érdemel ebből a szempontból a szerkezet és a prózaszöveg sajátos ritmusa. Az első mondat: „A békát utálom”, a novella közepén lévő mondat: „A béka volt”, valamint az utolsó mondat része: „feleségem e nap után két hétre kiterítve feküdt” – a külső és belső történés összefüggéseinek keretét adják. A bekezdések közül az első a hangütésé, a második és harmadik a kereté és előkészítésé, a többi hosszúságával és szaggatottságával érzékelteti a zaklatottságot, a félelem és a küzdelem nagyságát. E tekintetben az egyszavas, egymondatos bekezdéseknek ugyanolyan súlya van, mint a részletező, bonyolultan összetett mondatokból állóknak. A fokozás és halmozás eszközei szinte filmszerű érzékletességgel építik a félelmet, az undort és a cselekményt, az állandó lüktető vibrálás az olvasót tökéletesen hatalmába keríti. A mesélő főhős felfokozott idegállapotát érzékelteti az ismétlések sajátos ritmusa, amely a figura etimologica költői eszközével is él.

Ez az egész novellán átvonuló stíluseszköz e ponton ismét Csáth imént idézett írásához visz bennünket. „Az álomnak azon homályos helyei, ahol az elbeszélő azt mondja, hogy „mintha” ez é ez történt volna, gyanús helyek. Itt tudniillik a cenzúráló rendszer torzító munkája igen intenzív volt, tehát valami okának kellett lenni, hogy a kétségek elemeknek („mintha”!) az öntudatba jutása ellen küzdjön. És küzdött is, mert a cenzúra mintegy helyzeténél fogva mindig útjában van az álomkívánság érvényesülésének. Csak az jut be az öntudatba, ami az ő rostáján könnyen átmegy” – mondja az író, és szinte ösztönöz bennünket a művével való próbatételre. Meglepő eredményre jutunk: az idézhető tagmondatok és mondatok kerek történetet adnak. Ez a hatmondatos belső mag így szól: „Valami üvöltő, panaszos, hívó és fenyegető hang, amelyet majd végtelen messzeségben, majd közvetlen közelemben hallok, mintha az ágyam fájából és a szobabútorokból áramlana felém. Mintha egy halálra kínzott kicsi gyerek nyöszörögne. Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az éjszakába az elmúlásról. (...) Mintha a hang a konyhából jönne. (...) Mintha valami felsőbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét. (...) Mikor elvégeztem rémes munkámat – föllélegeztem, úgy éreztem, mintha talán sikerült volna megvédeni enyéimet a fenyegető halálveszedelemtől.”

Ezzel a belső, hisztérikus világgal egyvalami, azaz egyvalaki áll szemben: a feleség, aki háromszor jelenik meg a belső novellában, majd a mű záró mondatában. Először: „mellettem a feleségem lélegzetét hallom”, másodszor: „Megrémültem, hogy a feleségem fölébred rá”, harmadszor: „A feleségem csendesen, nyugodt lélegzettel aludt.” Ez utóbbi helyen, az egész félelmetes történet ellenpontjaként, így folytatódik a szöveg: „Halavány arcán enyhe mosolygás lebegett. Odamentem és megcsókoltam, mire gyengén sóhajtott. Egy ideig szorongva néztem az arcát, aztán fáradt és mély álomba merültem.” Azt hihetjük, hogy ez a feloldás, pedig csak egy mélyen rejlő konfliktus jelzése: a hisztéria világába nem illő feleség, aki majd látszólag ok nélkül hal meg kélt hét múlva. Vajon lehet-e összefüggés a lidérces álom és a halál között, megtudhatunk-e erről valamit?

Ehhez meg kell vizsgálnunk a mesélő főhősnek a saját történetéhez és képzeletbeli-valóságos hallgatóságához való viszonyát. Csáth mesterien helyezte el logikai csapdáit, bele is sétáltunk rendre. „Elmondom önöknek, hogy miért (undorodom), bár ha csak ráemlékszem is a dologra, reszkető félelem fog el...” – kezdi, s bennünk föl sem merül, hogy akkor miért mondja el. Ennek hamis, de nagyon hihető megoldásául kínálkozik a második csapda: embertelenség lenne, ha csak érdekesnek találnák az esetet, de ezt ne tegyék, helyette én, az elbeszélő megvédem önöket a félelem belső érzésétől, cserébe csak azt kérem, „ne bámuljanak rám, hanem érezzenek együtt velem”. Ki tagadná meg ezt az emberi együttérzést? S kiben lennének kételyek akkor, amikor a kísérteties hangot nagyon is valós képekkel hozza összefüggésbe a mesélő a történet magvában. A halálra kínzott kicsi gyermek (emlékeztetve a béka kicsiny jelzőjére a második bekezdésből) és a kitépett szárnyú vén bagoly üvöltése a belső torzult világ állandó képzetei. Ez utóbbi kép nem véletlenül jelenik majd meg Csáth elhíresült novellájában, a három évvel későbbi Anyagyilkosságban. Ott nyilvánvalóan pervers örömök forrása, kérdés azonban, hogy itt lehet-e ugyanaz.

A választ immár az egész novella legnagyobb, de egyben legészrevétlenebb csapdája adja. A mesélő főhős akkor és úgy idézi föl történetét, amikor már felesége halott, hallgatójával megpróbálja elhitetni, hogy számára ismeretlen okból igazolta rémálma és a halál közötti összefüggést. Életének „legnagyobb, legjelentősebb percei” „a borzalom percei”, elmesélésük kényszer, de a felidézés a részletezés tobzódásával pervers örömöt is szerez. Nem kerülheti el figyelmünket ezzel kapcsolatban a záró mondat körülírása: „feleségem... kiterítve feküdt”. Nem puszta stíluselem ez, mert amikor a szomszéd leányról beszélt a novella közepén – hasonló esetet idézve -, ott a „meghalt” szó szerepelt, s ez itt is helyénvaló lenne. Lehetne, ha valóban ez lenne a helyzet, de a főhős elbeszélő szóhasználata szerint nem az. A béka megölésének utolsó mondatában ott a záró mondat szavának előképe: „Levágtam a lábát, a fejét, úgyhogy a végén csak egy alaktalan, nyálas, bűzös, zöld tömeg feküdt előttem.” Nincs okunk tehát azt hinni, hogy a felesége halálához semmi köze nincs az elbeszélő főhősnek, akiben – ez már bizonyos – nagy, jelentős érzést kelt a mesélés maga is. Az álomkívánság teljesült.

Csáth Géza novellájával új utat nyit a magyar prózában: még a Hét krajcár előtt van Móricz, még alig írt valamit Nagy Lajos, nincs még Gelléri Andor Endre, még nem újhodott meg a magyar novellaművészet. A béka a a belső utak nálunk ismeretlen világába indul, ezeknek az utaknak felderítése a legjobban izgatta Csáthot, s ezért – környezete és a későbbi elemzők nagy csodálkozására – undorát legyőzve orvosnak ment. Az újonnan kiadott Egy elmebeteg nő naplója című műve és nagyszerű novellái jelzik, mennyire úttörő volt ezen a téren. Másrészt későbbi morfinizmusa, saját feleségének meggyilkolása és öngyilkossága azt is mutatják, hogy a feszültség nem szűnt, hanem halmozódott benne ismeretei gyarapodásával.

Krúdy Gyula két évtized múlva megjelenő kötetében így ír: „a lipcsei nagy álmoskönyv szerint: békát énekelni hallani vagy megölni: kedves romlik...” Ez azonban nemcsak az alkotóra és főhősére igaz, hanem az egész századelőre, ezért a szecesszió, a kivonulás a hagyományos olvasó számára botránykő, az új olvasó számára megdöbbentő és új irány. A 20. századi békés polgár békebeli zsúrjára hívatlanul betoppan egy magyar Oscar Wilde. Ujját a kávéba dugja, a torkokon megakasztja a ropogós kiflit, körülötte megfagy a szó. Itt van, és nem lehet róla tudomást nem venni: Csáth Géza.

TÖTTÖS GÁBOR

**

Csáth Géza (1887-1919) író, zene- és művészetkritikus, orvos. Szabadkán, szülővárosában végezte a gimnáziumot, Bródy Sándor ösztönzésére lesz novellista. Budapesten az orvosegyetem után a híres Moravcsik-klinika tanársegéde. Első kötete, A varázsló kertje a Nyugat indulásának évében jelenik meg, a folyóiratba számos jelentős kritikát ír. Betegségtől való félelmében 1910-ben lett morfinista. Több kötete és színművei nagy feltűnést keltettek. Betegsége elhatalmasodott rajta: 1919-ben megölte feleségét, később öngyilkos lett. „Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat” – írta róla Kosztolányi Dezső.

(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella 248-253. old.– Művek és műelemzések – Lord Könyvkiadó)