A reneszánsz kor Európa-szerte virágzó latin nyelvű költészete a 15. század közepén Magyarországon is szárba szökkent, miután egy kiemelkedő tehetségű fiatal költő arra vállalkozott, hogy az itáliai ihletésű poézist a Duna völgyében is meghonosítsa.
Janus a Dráva menti táj szülötte, magyar-horvát vegyes családból származott, eredeti nevét nem ismerjük, ő maga humanista szokás szerint mindig a latinos névformát használta. Nagybátyja, Vitéz János váradi püspök, a későbbi esztergomi érsek mint a Hunyadi család bizalmasa jól tudta, hogy korszerű humanista műveltség csakis Itália egyetemein szerezhető, a kancelláriai szolgálathoz és a főpapi javadalmak elnyeréséhez ennek segítségével lehet eljutni. Érhető, hogy a család jó képességű ifjú tagját Ferrarába küldte, hogy ott Guarino da Verona hírneves iskolájában folytassa tanulmányait.
A tizenhárom éves korában Itáliába érkező Janus beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nem csupán a latin és görög grammatika és retorika terén szerzett jártasságot, de az antik auktorokat s a mitológiát is alaposan megismerte. Tizenhét éves korában már kész költőként emlegették; különösen epigrammáinak szellemessége aratott sikert az észak-itáliai humanisták körében. Tanárának, „Guarino mesternek” később terjedelmes dicsőítő költeményben állított emléket, benne látta a hálás tanítvány a humanizmus megtestesülését, így költeménye a tudás, a szellemi nagyság apoteózisa is egyben.
Ferrara után Padova következet, itt tanult 1454-1458 között jogot, közben szoros kapcsolatba került a közeli Velence művelt patríciusköreivel is. Stúdiumainak befejeztével jogi doktorként tért haza, a királyi kancelláriába került, javadalomként pedig rövidesen megkapta a pécsi püspökséget. Minden jel arra mutatott, hogy fényes pályafutás vár rá, s Mátyás király legbefolyásosabb emberei közé kerül.
Mégsem ez történt.
Itthon egyre inkább a társtalanság érzése kerítette hatalmába. Az itáliai pezsgő szellemi életből a kezdetlegesebb magyarországi viszonyok közé került, hiányoztak a szellemi társak, a városias kultúra, az élet finomabb minősége. Kedvére való feladatot akkor kapott, mikor a király 1465-ben Rómába küldte követségbe: kérjen a török ellen pápai segélyt, hagyassa jóvá a pozsonyi egyetem tervét, s szerezzen be könyveket a Corvina gyűjteménye számára. Feladatát teljesítette, még tudósi kapcsolatait is bővítette ekkor, s új ambíciókkal tért haza.
Mátyás király azonban nem volt elégedett az eredményekkel. Politikája is más irányba fordult, mint ahogyan Janus szerette volna. A humanista főpapok a török elleni támadást szorgalmazták, az uralkodó viszont északon hadakozott, Sziléziát kívánta meghódítani, hogy a bányavárosokból várható bevételekkel gazdasági hatalmát szilárdíthassa meg. Kivetett adói s erősen centralizáló módszerei a főurak és főpapok összeesküvését váltották ki, ebben pedig Janus és nagybátyja, Vitéz János is jelentékeny szerepet játszott. Az ügy kitudódott, Janus pedig a menekülést választotta. Már korábban is jelentkező tüdőbaja időközben elhatalmasodott, amúgy is gyenge és érzékeny szervezete nem tudta elviselni a megpróbáltatásokat. Szeretett Itáliájába tartott ismét, de Zágrábnál tovább már nem jutott, Medvedgrádnál érte utol a halál.
Janus költői életművével jelent meg Magyarországon a reneszánsz tematika. Ő verselt először a magyar táj szépségéről, az anyai szeretetről, saját testi és lelki szenvedéseiről, betegségről, magányérzetről, az ember és a kultúra szoros, bensőséges kapcsolatáról. Csattanós, játékos, olykor vitriolos epigrammái, személyes lírával átfűtött elégiái, mitológiával átszőtt dicsőítő énekei egyaránt az európai neolatin poézis élvonalába emelik őt.
Még negyvenedik életévét sem érhette meg, mégis páratlanul gazdag szellemi örökséget hagyott az utókorra. Poézisének latin nyelve lehetővé tette, hogy Európa-szerte megismerjék és értékeljék műveit, a hazai tudós literátoroknak pedig hosszú időre önbizalmat kölcsönzött s szellemi tőkét jelentett üstökösként felragyogó szelleme, humanista értékeket egységbe foglaló költészete.
BÚCSÚ VÁRADTÓL
(Abiens valere jubet sanctos reges, Varadini)
Még mély hó települ a téli földre,
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erős lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fordozó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon,
Itt nem ront levegőt a kén-lehellet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj s ha gyenge,
és nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él;
Költők isteni pártfogói: Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dülő fal omladéka,
Míg tűz-láng dühe pusztított a várban,
S szürke pernye repült a kormos égre.
hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,
Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben
- Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt veritékezett a tested –
Útunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
(Április Lajos fordítása)
Műfordítások elemzése mindig kettőzött figyelmet igényel: szem előtt kell tartani egyrészt a mű eredeti nyelvét, korát, stílusát, másrészt a fordító adottságait, lehetőségeit, a nyelv állapotát az átültetés korában. Janus búcsúversének huszonkilenc fordítását adta közre nemrég egy pécsi antológia, így még z elemzés alapjául szolgáló szöveg kiválasztása sem egyszerű.
Melyik a hívebb, pontosabb s egyben költőibb tolmácsolás? A legrégebbi, a Hegedűs Istváné é1893-ból? Vagy az újabbak közül Benjamin Lászlóé, Somlyó Györgyé, Nagy Lászlóé, Csorba Győzőé vagy Weöres Sándoré?
Valamennyi fordításnak megvannak az erősségei, egyéni leleményei, s nyilván akadnak gyengébb vagy vitatható pontjai is. Áprily Lajos magyarítása a leghűségesebbek közül való, s keletkezése (1953) óta a legismertebbé, a legtöbbet idézetté vált, így az ő szavain át igyekszünk most behatolni a több mint fél évezredes búcsúvers világába.
Az elégia magyar szavainak zenéje a fordítót dicséri. De a vers szerkesztése, a közvetített értékrend, az útra kelés hangulatának festése Janus költői invenciója. Így ha figyelmünket ezekre a momentumokra irányítjuk, akkor a műfordítás páncélburka mögött is kitapinthatóak lesznek az eredeti értékek, és valóságos megvilágítást kaphat a humanista remekmű.
A vers az Itáliából hazatért tudós poéta alkotása. Valószínűleg 1458/59 telén került sor arra, hogy Váradról Budára kelljen sietnie. Érthető, hogy türelmetlen tettvágy, feszült várakozás és lelkes bizakodás hatja át a verset, ugyanakkor erős önfegyelem szorítja keretek közé az áradó élményt.
Míg korábban, itáliai epigrammáiban az ifjú poéta az antik irodalom sablonjait használta, vagy éppen szellemes ötleteit szedte versekbe, addig itt már a való élet kínálta számára a témát. Személyesen érezhette át a nagy útra indulás érzelmi hullámverését, egyben természetesen a hagyományhoz is kapcsolódhatott, hiszen a búcsúvers – az elutazókat köszöntő propemptikon és az elutazók verse, az apobatérium – közismert görög-latin műfaj.
A hét strófából álló költemény zárt, harmonikus, szimmetrikusan tagolt egységet alkot. Ezt formailag a refrén biztosítja, amely Catullus hatásáról tanúskodik. A versszakok mindegyike a búcsúzásnak egy-egy motívumát szólaltatja meg, a humanista értékrend egy-egy elemét mutatja föl. A miniatűr jelenetek, képek nyugalmát minden esetben a refrén dinamizmusa ellenpontozza sürgető erejével, indulásra buzdító felszólításával, lázas tettvágyával.
Az indulás előtti pillanatban a költői tekintet még egyszer végigpásztázza a tájat, számba veszi mindazt az anyagi és szellemi értéket, ami számára fontosnak minősült. A látható szépségét, a természeti kincseké az elsőség, a legősibb elemnek, a földnek s a téli zúzmarával borított erdőnek int búcsút legelőször. Majd a folyó következik, amely jelképe is a tájnak, miként a Pó Itáliát, úgy a „szép Körös” a Partium vidékét idézi fel a humanista terminológiában. Fensőbb hatalom hívásának kell eleget tennie, Váradról a Dunához siet, ahol ura (a király vagy nagybátyja?) várja őt újabb utasításokkal, tanácsokkal, intelmekkel.
A második strófa tovább árnyalja a képet: a befagyott folyó és ingovány jégpáncélja villan fel, rajta a „hetyke bizalmu” ember, aki most könnyed diadallal lép át a nemrég még veszélyes mélységek felett. A táj téli állapota azonban csak gyorsítja a haladást, amelyről a harmadik versszak még egyértelműbben ad számot. Itt és most jóval sebesebben repül a szán, mint korábban siklott a „lenge csónak”, amelyet a „jó sodrás” és a „fodrozó” nyugati szél is hajtott. A jelen pillanat mámora azonban mindent felülmúlva segíti a költőt a cél felé. A magabiztosságnak és önbizalomnak olyan pillanata ez, amely kivételes a magyar lírában, és Janus költészete is csak ritkán tudta ember és természet harmóniáját ilyen egyértelműen kifejezésre juttatni.
A három első strófa a város környékének rajza, egymással összefüggő képek sorozata.
A következő három versszak már magát a várost idézi fel. Először a gyógyforrásokat, amelyek az ember legfőbb javának, egészségének megtartói, orvosolják a szembajt, s a természet áldásait jelképezik. Majd a könyvtárra kerül sor, amely „drága régieknek” „híres könyveit” foglalja magában, s a múzsáknak ad otthont. A mitológiában jártas kortársaknak sokat mondtak az antik reminiszcenciák: Phoibosz-Apollón napisten odahagyta a mediterrán tájat, vele a görög-római ligetekből ide költözött a tudás szelleme. Ugyanígy a múzsák is áttelepültek a Parnasszosz hegy híres forrásától, Castaliától, hogy Váradon leljenek új otthonra. Janus nyilván arra céloz, hogy Vitéz János bibliotékája ekkor már évek óta tudósok és írók találkozóhelye volt, s a könyvek mellett neves humanisták vitatkoztak filozófiáról, asztronómiáról, poézisról, históriáról.
A hatodik strófa a váradi álló alakos királyszobrokra utal, Kolozsvári Márton és György 14. századi alkotásaira, amelyeknek még a tűzvész sem árthatott. Ez is hangsúlyozza, hogy az emberi alkotások legnemesebbjei közé számítanak az „aranyba vont királyok”, az Árpád-házi szent uralkodók ércszobrai, amelyek magának a művészetnek a megtestesítői a magyar humanista számára. A „tűz-láng dühén” is győzedelmes emberi alkotókészség újabb diadalérzete szólal itt meg, Janus reneszánsz szemléletének újabb tipikus megnyilvánulásaként, szembeötlő jeleként.
Végül az utolsó szakasz külön is megszólítja Szent László királyt, segítő áldást kérve tőle, a hőstől, akinek bronz lovasszobra a heroizmus jelképe. A pogányok ellen fegyverrel harcoló lovag király az ún. patrocínium-monda szerint 1345-ben sírjából kiszállva segítette győzelemre a tatárok ellen harcoló magyarokat, s átizzadt testtel tért vissza koporsójába. Logikus, hogy Várad – és a magyarok – védőszentjének oltalma alá ajánlja magát az útra induló, s ezzel mintegy vissza is kanyarodik az alaphelyzethez, a távozást megelőző pillanathoz. Válasz, lezárás, áldáskérés ez, az eddigi gondolatok összegezése és kiteljesítése.
Látszik mindebből az is, hogy a vers érett, zárt szerkezetű egység, szemlélete higgadt derűt, öntudatot, jövőbe vetett hitet sugároz. Többek között ez is ellene mond annak a régebbi feltételezésnek, hogy a mű 1451-ben keletkezett volna, s a szünidőre hazalátogató tizenhét éves ferrarai diák szerzeménye lenne. Szemléletének tág horizontja, a mitológiai elemek mérsékelt jelenléte, az élmény személyessége egyaránt arra mutat, hogy az Itáliából már véglegesen hazatért Janus búcsúzott Váradtól, hogy nagyobb feladatokat kapjon, feltehetően a Duna mellett, Budán. Az sincs kizárva természetesen, hogy a vers utólag, több váradi látogatás emlékeként született meg, s nem köthető egyetlen dátumhoz, így a keletkezési évszám találgatása fölösleges filológusi buzgalom. A lényegen azonban ez aligha változtat: egy téli utazás előtti mámoros pillanat hangulatát rögzíti a költemény, egy villanást az idő végtelen áramából, egy örök érvényű emberi gesztust ragad meg kifinomult műgonddal, a poétai mesterség minden fogásának ismeretében.
A versforma a görög eredetű hendekaszillaba, a 11 szótagos, öt verslábból álló mérték. A torchaikus-daktilikus lejtés könnyeddé, pattogó ritmusúvá varázsolja a sorokat, fürge lendületesség járja így át az egész szöveget. A nagy jövő előtt álló ifjú poeta doctus útra indulását megörökítő vers metrikai szempontból is tökéletesen megfelel a közvetített hangulatnak, a magyar humanista líra hazai tájon fogant első remekművének.
EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL
(De amygdalo in Pannonia nata)
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
(Weöres Sándor fordítása)
A mindössze nyolcsoros költemény – csekély terjedelme ellenére is – Janus Pannonius sorsversei közül való.
Külső látvány, természeti jelenség a vers ihletője: a pécsi püspök 1466 márciusában, székvárosában, a Mecsek napos lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába öltözött mandulafát. A természeti szépségek, különleges jelenségek iránt fogékony reneszánsz embert elbűvölhette a növényi életerő, s gondolatok egész sorát indította el benne. A túl korai, „merész” virágzás a pusztulás képzetét is szükségképpen fel kellett, hogy keltse, s emellé a féltő aggodalom, a részvét, a tragikus vég előérzete magától értetődően társult; az élet kélt pólusát egyszerre idézte fel a költői képzelet.
A természeti kép és az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott.
Janus nagy elhivatottsággal és becsvággyal érkezett haza nyolc évvel korábban Itáliából, tervei és vágyai azonban az eltelt időben alig vagy csak csekély mértékben teljesülhettek. 1465-ös római követjárása ugyancsak mélyíthette benne az elégedetlenség érzését, frissebben érezhette a különbséget az itáliai és a hazai viszonyok között. Csoda-e hát, ha most a mandulavirágok s a „csodaszép rügyek” jövőjén tépelődve önsorsát látta megtestesülni a látványban?
személyesen sors és empirikus élmény együttese sem lett volna azonban elegendő ahhoz, hogy a reneszánsz kori képzett olvasók igényét kielégítő mű szülessen meg. Az antik mitológia nyelvén kellett mindezt elmondani ahhoz, hogy átélhetővé váljon, s elismerést arasson a korabeli versolvasó közönség köreiben.
Már az első sorok is ennek megfelelően, mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt mindazok előtt, akik a görög mondavilág kalandos történetein nevelkedtek, s Héraklész esetét is jól ismerték: ő kapta feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodálatos aranyalmákat. A humanista műveltségű olvasó számára ez a kert – ahol Zeusz és Héra násza is volt – a létező legszebb helynek számított, ennél többet mondani a mandulafa csodás varázsáról nem is érdemes. Csupán szaporítani lehetett a példákat, s a vers második sorában valóban ez következik. Homérosz olvasói számára egyértelmű és világos, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma alatt álló szigeten, a phaiákok birodalmában a hazafelé tartó görög vándor ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. Már a királylány, Nausikaa így igazította útba Odüsszeuszt: „... nyárfaliget, forrással, rét közepében: / itt van apám földrésze, virágzó kertje...” Még ebben a kertben is csodának számított volna, ha „hősi Ulysses” a pannóniaihoz hasonló szépségű fácskát látott volna.
S a harmadik sor még mindig újabb tudós invencióval gazdagítja a mandulafa-csoda leírását. A Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek „bő rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik.
S mindez – a három mitológiai helyszín együttesen – sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet „a pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Így válik teljessé a csoda érzékeltetése, s ezzel le is zárul a vers első része, a lírai helyzet bemutatása.
A második négy sor az ellenpólus, a „merész” virágzás következményeinek felmérése, a „zúzmara” időszakának eljövetelétől való félelem megfogalmazása. Újabb mitológiai nevek bekapcsolásával természetesen,, így jóval tömörebb a költemény szövege, a nevek mögött rejlő hosszabb történetet a képzett olvasónak kellett az elmondottakhoz társítania.
Phyllis királylány mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt, de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére. Azonban a királyleány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett. Az istenek – halála után – mandulafává változtatták a trák király szomorú végzetű leányát. A történetet Ovidius Metamorphosese dolgozta fel, ennek ismerői tehát magától értetődően belelátták a tavaszt idéző gyümölcsfa képébe Phyllis alakját, aki nem győzte a várakozást, s ez okozta vesztét.
A fecske a magyar fordításban egyszerűen a tavasz előhírnökeként jelenik meg, a latin szöveg azonban itt gazdagabb: Progné királylány neve áll az eredetiben, ő a monda szerint fecskévé változva menekült üldözői elől.
A nyolc sor mesteri módon tömörített gondolatmenetet alkot. A szöveg első és második fele ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei rémlenek fel egymással szemben. Mindez azonban már Janus korszakán és személyes sorsán túlmutat. Mert hiszen nincsenek-e meg más évszázadoknak is idő előtt kivirágzó szépségei és értékei? S nem fenyegetik-e ezeket is a tél erői, kíméletlen fagyok, rideg zúzmarák?
Janus költeménye ezt az időtálló, humánus aggályt önti verssorokba. A természeti kélp, az egyéni életút párhuzama s a mitológiai nyelv ritkán tapasztalható, szoros összhangba fonódik itt, így hívja fel a figyelmet a romboló erők veszélyességére, a magasabb rendű értékek védelmére.
A négy disztichonból álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. Olyan csúcspontja ez Janus epigrammaköltészetének, amely már túlmutat önmagán, s a szokványos csattanós-szellemes megfigyeléstől a bölcselkedő, érzelemgazdag elégia irányába mozdul el. Az itáliai epigrammakorszak tanulságai és eredményei nem vesztek el, az ott szerzett mesterségbeli tudás és rutin – úgy tűnik – itt is kamatozott, s a gondolatilag igényesebb, érettebb magyar poézis kiformálódását segítette elő.
Feszes, epigrammatikus forma egyfelől, borongós-fájdalmas, elégikus töprengés másfelől: ez jelenti talán a költemény egyedi karakterét, különös varázsát, korunkban sem halványuló fényét.
Janus pontosan érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni.
Saját sorsát tekintve előérzete beteljesült. A magyarországi költészet viszont átvészelte a zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult meg a janusi kezdeményezések nyomán.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995. II. kiadás, 12-21. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése