csak kínos és keserves,
nyögés csak, jajgatás csak,
ahogy a torkomon átcsap
és kibukik a számból,
mint élet a halálból –
egy kutya nyüszítése,
ha villog a sintér kése;
nem paradigmaváltó,
csak az égre kiáltó
nyomorúság, nyöszörgés,
miközben nyúz a tőrkés...
S költője se formabontó,
versei kócbelét kiontó,
ha valaha előörs volt is,
most, hogy elevenen holt is,
másképp lát mondhatni mindent,
távolodik az odakint, közeli az itt bent,
hol aknát robbant a vérben,
az összeszűkült érben
a zuhanás a porba,
ha a szédülés ver orrba,
a bassza meg és a hiába,
a béna test béna lába,
az add fel, a vége, a minden veszve,
a kelj föl, a rendíthetetlen rögeszme,
s a falat bámuló hajnalok, esték –
az életfogytiglan tartó betegség.
Nem, ez nem szöveg, ez nem az a téma,
hisz ennek épp a lényege néma,
mert nem üzen semmit a parttalan sötétség,
hol egyre megy már hit és kétség...
Nem üzen semmit? A test megöregszik.
Nem tudod, föl bír-e kelni, ha fekszik.
S a láng, mely magasan lobogott, pislog és bágyad,
és minden ágy a halálos ágyad.
*
A dalforma elemi lendületét kihasználó, később e lendületet megfékező vallomásvers önmaga értékein kívül a modern irodalomra való célzás, ráutalás szavainak bőségével, vagyis önreflexív, önvizsgáló voltával is fölkelti az elemző figyelmét.
*
A nem, a se tagadószavak, valamint az itt megszorító-tagadó értelmű csak együttesen majdnem tucatszor fordul elő a versben. E vers tehát elsősorban arról informál, mi nem. A tagadás, a fájdalom kikiáltása, a szembefordulás a – ki általi...? – meghallgatás legcsekélyebb reménye nélkül, a kimondás kényszeréből ölt alakot. E vers az égre kiált, de nem vár egyebet, mint hogy értő olvasója átéli, átérzi a megszólalás szituációját és a beszédmód indulatait, kétségbeesését.
A – tagadó – legelső sor a modern szövegvers eléggé bizonytalan körvonalú, sokszor felelőtlenül emlegetett formációját hárítja el a műtől. A kései szakaszok egyike ugyanezt a „Nem, ez nem szöveg” fordulatával ismétli. A szöveg, szövegelés a közelmúlt poétikájában a hétköznapi, pejoráló értéktartalom (értékhiány) helyett műfajmegnevező (vagy a műfaj megnevezését pótló), pozitív árnyalatot vett föl. Orbán Ottó ebben az életet és irodalmat szembesítő versében torkig van az irodalommal. Igaz, az élettel is, ami a halál előképeként, szenvedésként határozza meg a súlyos beteg ember mindennapjait. Gonoszkodó éllel metsz bele a szövegbe a „nem paradigmaváltó” meghatározás, elutasítva még egy poétikai bűvszót. Az egykori avantgardista költő – ki „ha valaha előörs volt is” – nem kér a modernizmusból sem. Bár az avantgardista lenne, lehetne az, aki „másképp lát mondhatni mindent”, a másképp látás (a régi, formai, odakinti másképp látáshoz viszonyított mostani, lelki, itt benti másképp látás) az életkorral, a test bajaival, a szellem riadalmaival érkezik el. A szintén műszónak számító formabontó kifejezés a „versei kócbelét kiontó” sor közelében, a mű bábszerűségének hangsúlyozásával járul hozzá az irodalmiasság elutasításához. Orbán a terminus technicusokkal beépíti a költeménybe azt a vélekedését, hogy e mű elemzése tapintatlanság. A mű nem elemzésre, hanem átélésre született. A költő ugyan – hol szakszerű, hol ironikus közelítéssel – maga is sok irodalmi produktumot elemzett, magáról az elemzésről, az elemezhetőségről azonban nincs túl jó véleménye.
A tagadásokat halmozó Sorok a porban egy nagyon régi szóképet foglal címébe: a homokba írt (más variációkban: a vízre írt) szavak reménytelenségét, az írás eltűnését. Ennek a szóképnek sok tucatnyi előfordulását lehetne kihüvelyezni pusztán az e századi magyar irodalom ismeretes címeiből, szövegfordulataiból. A por szó, a hanyatló test, a romló egészség a Memento mori (latin, Gondolj a halálra) karthauzi intését éppúgy előhívja, mint a Memento homo, quia pulvis es (latin, Emlékezz, ember, hogy porból vagy) a keresztény kultúrkör megjelenése előtt is tudatosított félelmét.
A hatalmas emocionális tartalommal induló vers, melynek első összetett mondata három, második nagy egysége négy szakaszon ível át, tagadó attitűdje és látszólagos irodalomellenessége ellenére második és ötödik sorában állító módon megnevezi önmagát. E költemény, mely „csak kínos és keserves”, a magyar népi líra egy műfajához, a keserveshez köti létét. Az elcsitíthatatlan lelki fájdalomból eredő panaszdalok a 16. század táján a bujdosó- és vándorénekekkel bukkantak föl a magyar népköltészetben, de előzményeiket akár a Bibliában is kereshetnénk. A bánat e versei különböző okokból keletkeztek. Közös bennük, hogy a bánatát kimondó vershős nem leli helyét a világban, nem képes saját testi-lelki énjével harmonikus viszonyt kialakítani, és értékképzetei között a halál megelőzi az életet.
A második strófa „... és kibukik a számból, / mint élet a halálból – „ szavai éppen erre a viszonylatra világítanak rá, másrészt egy régóta ismert képzőművészeti vonatkozással, a szövegszalaggal hozzák kontextusba e nem szövegverset. A gótika honosította meg a piktúrában a szenvedő hős ajkát elhagyó, szájából indázó szöveg-hullámvonalat. Ezek a (nem mindig tragikus tartalmú) üzenetek, vallomások a maguk korában a kép olvasását segítették elő: a betű a festett formavilág részévé varázsolták.
Nem kétséges, hogy a mű első olvasatában a hatodik szakasz bassza meg igéje keltheti a legnagyobb megrökönyödést. Ez a drasztikus kifejezés, káromkodás tipográfiailag is elkülönített szóbokorba sorolódik. A hiába, az add fel, a minden veszve, másfelől a kelj föl együttesen tudósítanak a betegség rémületéről és indulatáról. A maga módján mindegyik kifejezésnek van irodalmi előzménye, így önmaguknál erősebb töltést képviselnek. Elegendő a kelj föl (és járj) krisztusi, újrateremtő, újraélesztő gesztusára utalni.
A bassza meg keserve olyan sorkettősbe kerül, amely Babits Mihály Karinthy által gúnyolt bús donnájának, barna balkonjának alliterációján is túltesz. Ez a formai eszköz, a szónyitó betűrím, hangrím a harmónia, az összecsengés sugalmazója. A megismételt béna szón kívül a megfelelő helyen a hiába és a lába is tartalmazza a b-t, és az előző két sor rímpárban alkalmazza a betűt. A fájdalmas, diszharmonikus vers különlegesen gazdag alliterációkban. Sikoly, üvöltés, vacogás – összecsengések által. „... nyomorúság, nyöszörgés, / miközben nyúz a tőrkés...”; „S költője se formabontó, / versei kócbelét kiontó” – olvassuk többek között, megelőzve a „másképp lát mondhatni mindent” sorát.
A Sorok a porban, e panaszdal, keserves népköltészeti ihletése az a a b b stb. rímképletből, a páros rímből, a sorok rövidségéből, a versindítás közvetlen egyszerűségéből is kicsap. Rímei részint echo-rímek, visszhang-rímek, melyek keresetlenségükkel hatnak. E dallamos egyszerűséget a szinte hibátlanul induló, később itt-ott trocheusokkal (és szalasztó-gyorsító más verslábakkal) megtűzdelt forma is szolgálja. A szókészlet és a gondolkodásmód viszont sokkal összetettebb, mint a népdal, a keserves telt szépségű egyszerűsége. A szövegvers, a paradigmaváltó, a formabontó, a bassza meg, a szöveg, az üzen (mint a „vers üzenete”) ebben a közegben nem otthonosak. Egyes sorok – mint a „távolodik az odakint, közeli az itt bent” – eléggé közismert irodalomtörténeti képzettársításokra (ebben az esetben néhány József Attila-sor átgondolására) bíztathatnak.
A keserves, a panaszdal mint alapforma a költemény második részében, vége felé hagyja el önmagát, tör ki immár vállalhatatlan keretei, szabályai közül. A hét vagy nyolc szótagos indítás népköltészeti allúziója pontosan a „távolodik az odakint, közeli az itt bent” sorral veti le hámját. Az utolsó három szakaszra már általánosan jellemző, hogy egy verssorba két verssort – hét-nyolc szótagnál mindenképp többet – falaz a költő. Az utolsó előtti sor, a „S a láng, mely magasan lobogott, pislog és bágyad” jelzi, hogy az életfogytiglan tartó betegség fogságába került vershős a megkettőzött, megsokszorozott mun kával – egyben érzelmei formahatárokat áthágó megvallásával – küzd a tűrhetetlen és elfogadhatatlan szituáció ellen.
A magyar verstani szakirodalomba Király István vezette be a mégis-morál fogalmát. Bár az ily típusú verszárlatnak korábbi elemzései is ismeretesek, Ady Endre költeményeinek egy csoportja (például mindjárt a „Mégis győztes, mégis új és magyar” befejezésű legelső „új vers”, a Góg és Magóg fia vagyok én...) alapján Király dolgozta ki a morális dac elméletét, annak szemantikai és nyelvtani vonatkozásait is részletesen föltárva. Noha a szerző Ady-könyveivel, alapkoncepciójával ma már kérlelhetetlenül vitatkozik a szaktudomány, a mégis-morál fogalma nem kopott ki az irodalomtörténet szótárából. A mégis-morál szavával (és kísérő nyelvi jelenségeivel, az ellentétes kötőszavak típusaival) írjuk le azt az elsősorban lírai művekben mutatkozó kifejletet, amelyben a logikai, a „földi” elem helyét a reményteli, az „égi” veszi át. A mégis-morál versei a hűvös ész ítélőszéke előtt nem állják meg helyüket, de sodró vallomásos erejükkel, a felülemelkedés méltóságával elragadják az olvasót.
Orbán Ottó e verse a mégsem-morál verse. Bár „a rendíthetetlen rögeszme”, a kelj föl perlekedik az add fel, a vége, a minden veszve végzetességével, a mű a némaságban – az el- és kimondhatatlanban, a parttalan sötétségben, az „... egyre megy már hit és kétség...” minden-mindegyében kulminál. A nyolcadik szakasz „... nem üzen semmit”-jére a tradicionális mégis-morál jegyében a kelj föl: az üzenet de, mégis szerkezetű újrafogalmazásának kellene következnie. József Attila-i példát hozva: a Hazám hetedik, utolsó szonettje fordul szembe az előző hattal a „S mégis, magyarnak számkivetve...” energikus summáját papírra vetve, és itt hangzik föl a „Hadd írjak szépet, jót...”; itt a boldogabb ének vágya. Orbán Ottó, aki a keservessel mint alapformával a magyar verstani, irodalmi hagyományoz – annak népköltészeti, a műköltészetben is megjelenő mélyrétegéhez – igazodott, a Sorok a porban befejezésével egy más természetű, ám ugyancsak erős és közismert hagyományt, a mégis-morál hagyományát veti el. Ez a kegyetlen, mit sem szépítő kimondás, a betegségtől vagy életkortól függetlenül minden embert érintő – előbb-utóbb megérintő – parttalan sötétség járja át fénnyel a költeményt. A „... minden ágy a halálos ágyad” magas hangrendből mély hangrendbe váltó utolsó sora ezt a nem kendőző, nyílt beszédet képviseli. Immár csak emlék a pokolra szállásnak az az állati döbbenete, amelyest a kutya-ember megszemélyesítés (vagy éppen animális lefokozás) nyüszítés, sintér, kés, nyúz, tőrkés szavai hordoztak. Orbán Ottó versének utolsó sorában a megkettőzött ágy szó uralkodik. Az ember az, aki ágyban születik, ágyban éli át a szerelmet, és ágyhoz köti a betegség.
Az ember az, aki ágyban hal meg.
*
A költemény a Kortárs-beli folyóiratközlés után a Kocsmában méláz a vén kalóz )1995) című Orbán Ottó-kötet 90-91. oldalán kapott helyest. Az elemzésünk előtt közölt szöveg mind a folyóiratban, mint a könyvben tapasztalható nyomdahibákat igyekezett kiküszöbölni.
Tarján Tamás
Orbán Ottó (1936-2002)
Számos nagyvonalú, finoman ironikus esszében elemezte az irodalomról vallott (változó) fölfogását, és saját pályáját is. A költészet hatalma (1994) című gyűjteménye hangokat, magatartásokat, versformákat fölényesen ismerő, technikailag szellemesen váltogató képességéről, poétai sokarcúságáról adott számot, a Versek a mindenségről és a mesterségről alcím mögé az Istennel, a teremtéssel való viaskodást is elrejtve. Az olykor versei tárgyát is képező, egy évtized óta mind fojtogatóbb betegség szorongatásában nemcsak megőrizte, de megsokszorozta alkotóerejét. Kevesen vannak, akik olyan őszinte érdeklődéssel fordulnak legjelentékenyebb – akár rokonnak is érzett – pályatársaik művei felé, mint ő; ám ingerülten (versben) utasítja vissza a divathullámokat, például a szólamszerű „tandorizást, petrizést”.
A versformákban való tökéletes jártassága, személyének és életművének emberi, esztétikai hitele a Tandori Dezső, Ágh István, Csukás István, Bella István és mások nevével fémjelezhető költőnemzedék egyik központi egyéniségévé avatja. Munkássága – ezen belül többek között A magyar népdalhoz (11992) című költeménye – az ún. népi-urbánus ellentét elsimításában is jelentékeny szerepet játszik. Orbán Ottó, a nagyvilágot Amerikától Indiáig bejárt költő, aki a szó szoros értelmében vett nagyvárosi árvaság fájdalmával élte gyermekéveit, az otthonkeresés, az otthonosságérzet lírikusa legkeserűbb verseiben is. Nem a személyes otthonlét csendül ki műveiből – bár némely meghitt, illetve parodisztikus alkotásából az is -, hanem az a mélyen humánus és jellegzetesen költői föltételezés, hogy az ember, mindennek ellenére, és legfőképp önmaga ellenére, talán meglelheti helyét a világban.
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 69-73. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése