Nyomorogni kissé pikareszk kaland, hetyke felelőtlenség, a test elfoglaltsága, hogy helyt álljon a küzdelemben és a lélek szabad kószálása az álmokban. A nyomorra emlékezni ólmos bénultság, kiszolgáltatottság bűntudatnak és kényszerképzeteknek. A karrierember, aki nevetve emlegeti "küzdelmes" ifjúságát, sohasem volt igazán szegény, az igazi szegénységet nem lehet kiheverni, nem gazdasági, hanem lélekállapot. Bűntudat, hogy benne volt a mocsokban és azért is, hogy kilábolt belőle, kényszerképzet, hogy a bűnhődés még hátra van. "Be vagy zárva a Hét Toronyba - és már sohasem menekülsz." "Bujdokoltál? Vajon ki űzött?" - kérdi magától, néhány nappal öngyilkossága előtt számot vetve életével. Az emberek, a társadalom, a kapitalista rend: felelheti rá, aki gyógyulásra van hivatva. Senki, semmi, csak a szorongató emlék, a jóvátehetetlen így-volt: érzi a gyógyíthatatlan. "Tudod, hogy nincs bocsánat - hiába hát a bánat." Hiábavaló, de leküzdhetetlen.
Az emlékezés kísértetjárás is. Aki a pince homályából kijutott a napvilágra, nemcsak a maga tegnapját érzi lidércnyomásnak, hanem még inkább azét, akinek élete végig ott telt le a homályban, teste percre sem szabadult a robotból: a proletár anyáét. csodálatos mélységedből tört fel a "mama"-érzés József Attilában. Majd képszerűvé stilizálta, távolította alakját, hogy átszellemüljön fájdalma ("Szürke haja lebben az égen - kékítőt old az ég vizében"), majd brutális-makacson közvetlen közelbe hozta őt, akit megettek a fenék és újra meg újra átnyilalltatta hátgerincén a kínt, amikor a gyermek az üres konyhába nyitott be. "Cigány vagy! Amit adtál hízelegve - mind visszaloptad az utolsó órán! Dédelgette holtában, mint a megemberesedett fiú az élőt és nyöszörögve bújt hozzá oltalomért, gyűlölte, hogy nem lehetett segíteni, megtagadta, megdorgálta és kibékült vele, félt az árnyékától és félt az elevenségétől, más nőktől az ő gyöngédségét kérte, követelte eszelősen és tudta, nemcsak az életével, a halálával is még neki tartozik.
Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmúlik szívem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, borog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.
A fiú lelke az anyjával vajúdott, mint egykor az anyai test vele, hordozta magában meg nem szülhető képét; nőtt, terebélyesedett a fantom, magába szívta táplálója erejét, mint követelő magzat. Az idegek neki robotoltak, mint egykor munkás kezei a fiának, a világ vele volt tele, az elboruló értelem már csak az ő titkos parancsszavának engedett. "Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!" - tör fel a meggyötört sikoly egyik utolsó töredékében; hexameteres sikoly, a költő ünnepélyes erőfeszítése a végveszedelem pillanatában is. Mi más a költés értelme, mint ez a formált sikoltás, az ösztönök sűrűjéből kitörő tiszta hang, a megváltódás a szó ereje által? Pőcze Borbála nemcsak a válság felé sodorta vergődő gyermekét; a verset, az utolsó lucidum intervallumot is ő erőszakolta ki belőle, megszállottá tette a szó művészi értelmében is.
Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás. Minél vonzóbb a mélység csábítása, annál merészebb egyensúlyjátékokkal tesz bizonyságot fölötte szelleme erejéről. A rend zűrzavarban megvalósítható, csak makacsul hinni kell e lehelőségben és még akkor sem ábrándulni ki belőle, ha tömegmutatványként kínálják az egyén régi álmait. József Attila egy kiábrándult és fanatikus világban is hű tudott maradni az egyszerű meggyőződéshez, mert a társadalmi törvényeket éppen úgy magában hordozta, magából vonta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe; a külváros ő maga volt és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna? Egy régebbi kritikámban szemére hánytam egyes túlságosan propaganda ízű verseit. Hozzám írt levele ekkor csodálatos önismerettel világosított fel tévedésemről: "Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán "jöjjön"az elhagyatott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra."
Éppen mert kivetítésről van szó, uralkodik "proletár" verseiben a tájkép, a részletes és gondos terepfelvétel, az érzékeny ráeszmélés a jellegzetes színfoltokra, melyek uralkodó hangulatát igazolhatják. A metszetek acélos-szürke tónusára emlékeztetnek ezek a pontosságukban kísérteties képek, kedvenc időszakuk az alkony, "az éles, tiszta szürkület", vagy az éj, "a kék, vas éjszaka", "az ezüst sötétség", kedvenc évszakuk az ősz és még inkább a tél, amikor kiterített fagyos háló az ég, a csönd kihűl, a fagyra tőrt emel az ág és a szomorú táj felett csak leng a lélek, „alacsonyan - leng, nem suhan." Ilyenkor járkál a város peremén és a mocsok felett villanó fényekből, a nyomor mélyéből ütköző hangokból, rongyokból és csillagokból megalkotja hallucinatív erejű képét. "idegeim elmerítem - mint a hálót" - jelöli meg a "módszerét", szívét fájdítja, mint külön fájdalomkeltő szerrel, a látvánnyal, míg elgyötörten rendbe sorakoznak a kikívánkozó szavak. Persze a kelleténél csak egy kevéssel több rácsodálkozás és már hígulnak a színek, romantikába fordul át a kemény szorongás; ha más nem, ezeknek a verseknek elnyúló alaktalansága, a szívlökésszerűen kihagyó, újuló érzelemhullámokkal, figyelmeztet a veszedelmes határra. Nem fogja össze őket más, mint az érzés; nagyon mélyről jöttnek kell lennie, hogy erejéből végig fusson. De a legszétterültebben is felszikrázik néhány felejthetetlen sor, kép, vagy nyelvi ötlet, ami kárpótol a lanyhulásért.
Mert - és ez költői természetének egyik titka - hangulatait elsősorban a nyelvi közegen keresztül éli meg, bohókásan groteszk, tisztán csengő, komoran festő vagy ügyesen célbataláló, hangzásukkal, színükkel, értelmükkel, csavaros kapcsolódásaikkal egyformán érdekes szavakon keresztül. Ugyanaz az érzés aszerint módosul, milyen nyelvi aláfestést választ ki szeszélye, mintha különböző hangszereken futtatják a közös dallamot. Dalra hangszerel, vagy elégiára, vagy szabad lüktetésre; egyszer dörmögni van kedve és csupa brummogós, harapós szóból áll össze a vers, máskor üveghangokon siklik, vagy nyers hasogatással omlik sor sor fölibe. A világot az érzése, ezt nyelvi fantáziája mozgatja; mint a cigány a rögtönzéseivel, veri bele magát jó és rossz kedvbe, hetykeségbe, átkozódásba egy-egy mondásötleten keresztül. Mi más a "Tüzek éneke" például, mint pattanó, csattanó, hangutánzó ritmushoz hozzáköltött értelmes szöveg, ahol a fogalom festi alá a zenét s nem fordítva. A "Dörmögő"-ben szinte már az értelem sem fontos, csak a szétömlő jó ízek. "Hát így. És most e gyűlölő hajnalon - odatopog egy bokor hajadon - s dönög, donog. hát elbosszankodott - s markos bajszába mormolt, mormogott." A "Fiatal asszonyok éneke" már a hangzásával csiklandozza érzékeinket, a "Medvetánc" már ritmusával nevettet. Érzékelő és érzékeltető vágya a pályája elején és legvégén teljesedik ki; először a fiatalos túláradás, végül az öregedő fázós mohóság jegyében. Népies korszakában a regősénekek félrévült, félbohóc hangján szólal meg, üde dalban is ott vigyorgó furcsaságokkal, vagy egész medáliákat kovácsolva ki belőlük. Ősi népi mondókák értelmetlen bája újul fel kifinomodott lebegésükben. A nyelvi borongás, a stílusősz ütközik ki késői versein, a különösségektől eljutott a különlegesig, a szavak megteltek súlyos nedvekkel; nincs szükség már proletártájra, hogy hangulatot keltsen, a szomorúság kicsorog a stílusból.
Tar ágak boga-rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
- - - - - - - - - -
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
A végső bomlásban pedig, mikor a gondolat már szertehullik, az idegek boszorkánytáncukat járják, ez a szót szó mellé faragó, rokonító, hasonító ösztön még munkál ájult automatizmussal, független játékával még jobban érzékeltetve a kínlódást, akár a bénult ember táncpróbája: "ne lankaszd lábaimat - ne szakaszt a száraimat - ne kanyarogj a karomban - ráncom-redőmben ne rejtezz... - ne torlaszd el torkomat - ne lapulj meg lépemen - ne kiáltozz a képemen - csigolyáim ne csikorgasd - fürtöm tövét ki ne forgasd". Soha tragikusabb alliterációt!
Valóságos stílusmimikrire készteti a szerelmi indulat is. Ha boldog, csendes suhogással hullanak sorai, átlátszó, tiszta képek hirdetik igézetét, a természet lágyan körülöleli, együtt örvendezik vele és áruló jeleket ad izgalmáról. "Reszket - mint ujjunk - mind a levelecske - és röghöz szorul a rög és tapad." A magányos lélek hálája ujjong fel szerelmi beteltségében és a kielégíthetetlen meglepetés, mit a tájékoz hasonló örök-új ingerrel a kedves teste ébreszt benne. A korai versek ingó-ringó könnyedségétől a kései Flóra-szenvedély kigyúlásáig jellemző a hálás elragadtatás, a kivert ember esengése a gyöngédségért, az anyátlan árva öröme a dédelgetésben és a friss ámulás is a részéül jutott csodákon. "Számban tartalak, mint kutya a kölykét" - beszél merész képe a testiségnél erősebb ragaszkodásról, ösztönös, meleg egymásra utaltságról, ami számára a szerelem és nagyszerű ódája az átvilágított testről, az elvarázsolt anyagról, amivé érzékisége átszellemülni képes.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve levonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
A megtagadott szerelem azután ezt a védett állapotot, ezt a csöndes extázist kavarja fel iszonyú ciklonával; az űrbe és a kétségbeesésbe taszítja ki áldozatát, megalázóbb minden társadalmi igazságtalanságnál. Hogy szórja az átok vaskos, bibliai szitkát a csalódásában! Soha a kizsákmányolás a proletárfiút olyan indulatkitörésre nem ragadta, mint az elmaradt ölelés a férfit. A kisikló nőben a végzet csapja be újra, gonosz szeszéllyel fosztja meg a legkedvesebbtől, mint amikor az anyját ragadta el tőle. Az idegen öl dühödt ostroma után kimerülten száll vissza emlékezete az egyetlenhez, kései siratóban gyászolja a pótolhatatlant. "Lágy őszi tájból és sok kedves nőből - próbállak összeállítani téged." A toporzékoló gyermek tér így meg aludni az anyjához.
A mamás oltalomkeresésben és a tiszta gyermeki látásban gyökerezik József Attila lelke és költészete. Fél és gyönyörködik még a sivárságban is; ami azonfelül van, csak idegesítő esetlegesség, mint életének zilált külső történései, vagy gyermeki makacssággal megkaparintott s el nem hagyható játékszer, mint a világnézet és a harc az eszméért. A gyönyörködés marasztalta az életben, a félelem vitte el. Verseinek legegyénibb íze akkor is bukkan elő, amikor álmélkodik, vagy ijedezik. Volt korszaka, mikor Kassák hangján énekelte a szociális válságot, máskor Erdélyi József modorába a népi fölfedezést; legmélyebb mondanivalójához nem találhatott mintát, tárgyat, forrást, csak magában.
(Forrás: Nyugat 1938. 8. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése