I.
a) A romantika keletkezése
b) Jellemző jegyei
c) A romantikus műnem
d) Stílus
e) Európa népei
II.
a) Jókai helye a romantikában
b) Regényeinek jellemzői
c) Szerkezeti felépítés
d) Motívumok
e) Cselekmény
f) Szereplők
g) Vívódó hős
III. Vallomásregény
A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A romantikával kezdődött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk. A 19. század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítő magyarázata meglehetősen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti ágakban s mást az egymásra következő évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal – vele kölcsönhatásban fejlődve gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak – a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen előde. Végeredményben a klasszicizmusból nőtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult vele.
A romantika időszaka 18. század legutolsó éveitől a 19. század első kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban még a 19. és a 20. század fordulóján is létezik (pl. Magyarországon Jókai Mór művészetében).
Neve a „regény” jelentésű roman szóból származik. A középkorban így nevezték a latin nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélő műveket.
A romantika az irodalomban fejlődött ki, s innen terj3edt át más művészeti ágakra. Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el főleg Nyugat-Európa népeit. Ez az érzés – természetesen – mindenkiben, mindenki lelke mélyén ott lappangott, de először csak a művészekben, a gondolkodókban tudatosult. Az emberek csalódtak a polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebbé, ellenségesebbé vált. Csalódtak a híres „józan észben”, korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az előző évszázadban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket.
A romantika első hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a polgári értelmiség között. A romantikának angol és német földön való jelentkezését segítette elő az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé érvényesült a klasszicizmus olyan megkötő erőként, mint a franciában.
Az új irányzat hosszabb-rövidebb idő múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult a klasszicizmussal. A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s az antik minták szigorú követése ellen lázadt a romantika – meghirdetve a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem szabály. A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfőbb ihletforrása a képzelőerő, a béklyóit levető, szárnyaló fantázia.
A romantika tűzte ki első ízben követelményül az irodalom fejlődése történetében az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. megnyilvánult a jelen valóságától való menekülés: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a múltat. A romantikusok fölfedezték saját nemzeti múltjukat, a népi kultúrát, a népi művészetet. Saját koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy az egzotizmus. Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal. Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a keleti őshazába. A teremtő képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása nagymértékben tágította az irodalom határait, lényeges szerephez jut a fantasztikum =az irrealitás). A fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire ragadja a művészt.
A romantika igyekezett elmosni a hagyományos műnevem és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre, s az összes műfajt lirizálta. A drámai és az epikus művek cselekménybonyolításában szinte keresték, hajszolták a különleges élethelyzeteket, az érdekfeszítő eseményeket, a kalandokat. A jellemalkotásban gyakori az erőteljes jellemkontrasztok alkalmazása.
A romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától: általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, zeneiség és festőiesség jellemzi.
Közép- és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a romantika koráig ívelő nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a nemzeti eszmélés, öntudatra ébredés legelső mozgalma – csaknem mindenütt Európában, legalábbis ebben a térségben.
Nálunk a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább.
Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erőszakolt rá: a közvélemény megkövetelte tőlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak.
A népet vezérlő lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi értelmezése.
Jókai Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugé Sue és Victor Hugo, valamint az angol Walter Scott és Charles Dickens nevével határolható leginkább körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt az időszerűbb realizmus útjáról, a magyar széppróza fejlődésében azonban fordulatot jelent, a magyar elbeszélő stílust ő emelte igazi magaslatra; elődei és kortársai (Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond) nehézkesebb ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az élőbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel.
Regényeire a hangnem sokfélesége jellemző, műveinek legvonzóbb sajátossága az író lenyűgöző mesélőereje. Bár művészete a romantika és a realizmus egyedi ötvözete, meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsőségesen romantikus. Jellemei eszményített alakok, nem fejlődő, hanem statikus hősök, s egyéniségük mozgatója eszmei megszállottságuk. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott alakok – elsősorban főszereplők – eléggé egyszerű, néhány vonásra redukált lelki életet élnek.
Jókai legjobb alkotásaiban nem ritkák a realisztikus igénnyel jellemzett szereplők sem. Az ilyen, több oldalról megvilágított, sokféle élethelyzetben bemutatott hősei többnyire valamilyen átalakuláson, jellemfejlődésen mennek keresztül.
Az író mellékalakjai, zsánerfigurái a 19. századi magyar világ sokféle rétegét, szakmáját, csoportját képviselik, akinek túlnyomó része a szegényebb emberek közé tartozik. Jókai felülről nézi őket, ám megértő szeretettel, együttérzéssel, s anekdotába illő különceit életszerű vonásokkal ruházza fel.
Jókai korabeli hatásának titka abban is keresendő, hogy teljes mértékben azonosulni tudott saját osztályával, a századközép középbirtokos nemességével, egyben olvasóközönségével, ennek legfőbb képviselője lett, vágyait, törekvéseit fogalmazta meg. Szinte gyermeteg hittel bízott a jövőben, hitt az igazság felülkerekedésében, a kiábrándultságnak, kételynek alig volt szerepe életművében: kitért a tragikus sors, gondolat elől. Ábrándos illúziókba ringatta az embereket: eltúlozta nemzeti esélyeinket, hibáink fölött szemet hunyt.
Alkotói fénykorának csúcspontja Az arany ember, mert ez a legharmonikusabb, a romantikából a realizmusba viszonylag a legmesszebb eljutó remekműve. Ez a realista vonás a vívódó, meghasonlott hős sokoldalú ábrázolásán túl abban is megnyilvánul, hogy szereplői már nem mágnások, nemesek, mint korábbi írásaiban, hanem egyszerű, hétköznapi emberek.
Szerkezeti felépítés szempontjából is az egyik legösszefogottabb alkotása: nem kisebb-nagyobb novellák, anekdoták füzére. Az írói komponálás tudatosságára vall, hogy már a kezdő fejezetekben megjelennek mindazok a motívumok, cselekményelemek, amelyek később felerősödve, kibontva adják a regény cselekményszövetét, így vagy úgy szó van valamennyi fontos szereplőről is.
Ilyen fontos motívum mindenekelőtt maga a Duna, amely összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét.
A legelső találkozás a Szent Borbála fedélzetén már sejteti Timár és Timéa későbbi viszonyát: a török kislány hálát érez ugyan megmentője irnt, de bensőségesebb rokonszenvet nem. Midőn a hajóbiztost lesodorja a víz a hajó orráról, s azt hiszik, meghalt, a szíve „meg sem dobbant”. „Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy ’szegény’.”
Az inspiciens (vámtiszt) levélben azt üzeni sógorának, a komáromi seregellátási osztály főnökének, Kacsuk Imre úrnak, hogy Timár „arany ember”, érdemes figyelni rá.
Komárom felé vezető útjukon fedezik fel a Senki szigetét és lakóit. Timéa és Noémi szembeállása, kölcsönös ellenszenve már ekkor sokat sejtetően megmutatkozik.
Felbukkan a szigeten Krisztyán Tódor is mint Noémi „vőlegénye”. Első pillanatra a hős és a kém keverékének látszik, megjelenése halálba kergeti Ali Csorbadzsit, aki egyetlen leányát komáromi rokonára, Brazovicsra bízza. Krisztyán feljelentéssel zsarolja a szigeten élőket is. Vele kapcsolatban meséli el Teréza mama családja szerencsétlenségét. Férje, Bellováry volt Krisztyán Tódor apjának a kezese. Ebben a történetben is szó van Brazovics Athanázról, a szipolyozó komáromi gabonakereskedőről: a Pancsováról megszökött Krisztyán Maxim adósságát ötszörös nyereséggel hajtotta be annak kezesén. Bellováryék mindent elvesztettek, földjüket, házukat, s az apa egy éjszaka szíven lőtte magát. „Visszajövök még ide!” – mondja Timár Terézának elbúcsúzva tőle.
A haldokló Ali Csorbadzsi tört mondataiban jelenik meg először a „vörös félhold” motívuma. Végül, amint a süllyedő hajóról megmentett Timéa belép a Brazovics házba, csírájában, rejtetten felsejlenek már a később oly végzetessé váló szenvedélyek: a gyűlölködés és féltékenység. Timár is bánatosan figyelte, hogy Timéa milyen kedvesen mosolygott Kacsukára.
1828 őszén indul a regénytörténet, s az időrendben haladó cselekménybonyolításban a fenti motívumok teljesednek ki. Itt nem egymással szemben álló társadalmi csoportok, erők csapnak össze, mint más regényeiben: a drámai küzdelem Timár Mihály lelke.
Az író saját világképét főhőse sorsában mutatja meg. Timár Mihály rendkívül bonyolult jellem. Erkölcsi igényesség és feddhetetlenség jellemzi kezdetben: a megvesztegetésnek nem kezdeményezője, csak puszta eszköze, végrehajtója.
A világ szemében „arany ember”: amihez ér, arannyá változik. A legszerencsétlenebb azonban ő maga, aki végül tragikus helyzetbe sodródik.
Legelső erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából kenyeret süttet a hadseregnek, s az üzlet megszerzéséért 30 000 Ft-ot szán megvesztegetésre. Örökös lelki vívódását az író belső monológokkal jeleníti meg. Ettől a hangtól sohasem tud szabadulni.
Timár Mihály lelki meghasonlottsága, lelki tépettsége még inkább elmélyül, mikor három és fél év után újra megjelenik a Senki szigetén. Ezzel megkezdődik kettős élete. Fél évig milliomos és kétségbeesetten boldogtalan; fél évig vagyontalan, keze munkájából élő ember, de kiegyensúlyozott és boldog Noémi szerelme által. Ettől kezdve azonban folytonos hazugságban kellett élnie.
Első tolvajlásának nyomasztó bűntudta rátelepszik emberi kapcsolataira is. Ellopta Timéától apja millióját, szíve férfiideálját, hitvesi hűségét; ellopta Noémitől szíve szerelmét, női gyöngédségét; ellopta Teréza bizalmát, Krisztyán Tódortól az egész óvilágot; ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vőlegényét, ellopta Kacsukától a boldog reményét; ellopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerős világ körülvette.
Feloldhatatlanul szembekerül tönkretett életében a gazdagság és a humánum. Feleségétől nem tud elválni, nincs ürügye a válásra, s Timéa még akkor sem szakítana vele, ha hűtlensége kiderülne.
A regény mégsem tragikusan végződik. Timért az öngyilkosságtól egy véletlen és váratlan esemény menti meg: nem őt, hanem Krisztyánt nyeli el a rianás Timár ruhájában és tárcájával a zsebében. A holttestben mindenki a komáromi kereskedőt véli felfedezni – tavasszal a jég olvadása után.
Timár „kilép az életből”. Elmenekült abba a történelem előtti paradicsomi idillbe, mely kiáltó kontrasztként áll szemben azzal a modern világgal, amely tele kiábrándító zűrzavarral.
Végletesen eszményített szereplő Noémi, akiben a nőiességből minden megtalálható, ami kedves, és hiányzik, ami bántó.
Timéa valamivel összetettebb jellem. Férjéhez a hála köti, hűséges hozzá, bár éveken át őrizte Kacsuka iránti nagy szerelmét. Tragikusan szép alakja kiválthatja az olvasó őszinte rokonszenvét és szánalmát.
Krisztyán Tódor nem szokványos intrikus: züllött kalandor, kém és zsaroló, bár nem ilyennek született; szerencsétlen körülmények formálták romlottá.
Athalie-ban sem csupán a démoni gonoszság uralkodik: megcsalt és visszautasított szerelme indította el élete tragédiáját, s ettől kezdve csak a bosszúnak élt.
Brazovics, a komáromi rác kalmár tulajdonképpen nem is jó üzletember.
Kacsuka Imre a korrupt államgépezet egyik figurája. Apró kis korrupciós ügyletekkel gyűjtögeti pénzét, de nem lett vagyonos ember. Timéa iránt érzett kitartó és néma szerelme emeli meg alakját szemünkben.
„Be kell vallanom – írta kései utószavában Jókai -, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve.” S valóban – csaknem minden szempontból – egyedi remekelés ez az író életművében. Nemcsak a kor nagy gondolatai, politikai válságjelenségek tűnnek fel itt, hanem nyomott hagyott benne az író magánéletének ekkori zavara: feleségének elhidegülése, féltékenysége és egy romantikus, késői szerelem is. Az író annyira azonosulni tud főhőse kínlódásával, és saját keserű nézeteit oly gyakran adja szereplői szájába, hogy egyes értelmezők egyenesen „vallomásregénynek” tartják.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából, ITEM Könyvkiadó – Szerkesztette Maczák Edit, 93-98. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése