A VÉGSŐ KÉRDÉS
Ajtóm megreccsent, betört, kidőlt. Egy idegen állt a küszöbömön.
- Meghalsz, nyomorult! - kiáltott rám.
Épp a kályhára készültem rárakni. Fölálltam.
- Ön engem összetéveszt valakivel - jegyeztem meg.
- Nincs tévedés! - kiabált tovább, de már abbahagyta a tegezést. - Magának ütött az órája!
Farzsebébe nyúlt a pisztolyáért, de olyan lassan, ráérősen, ahogy egy kutyát simogatunk meg. Eközben megraktam a kályhát, alágyújtottam, néhányszor átsétáltam a szobán (mert az ember, mielőtt lelövik, végig szokta gondolni az életét), de az ő keze még csak félúton volt a farzsebe felé. Ami később történt, az is olyan vontatottan játszódott le, mint egy lassított filmfelvétel.
Ezzel kapcsolatban tisztázni szeretnék valamit. Ismerem az embereket, előre tudom, milyen rosszindulattal értelmezik majd az eseményeket. Leszögezem tehát, hogy a merénylet normális tempóban folyt le. Nem a gyilkos volt lassú, hanem az én felfogásom gyors. (Az országos átlagnak tizenötszöröse.) Aki gyorsan gondolkozik, többet lát - azt is megfigyeli, ami mások szemében összefolyik. Például, mialatt valaki ásít, én - ha jó formában vagyok - e kis idő alatt megeszem egy háromfogásos vacsorát. A merénylőm nyilván azt fogja mesélni, hogy egy fél perc alatt végzett velem, én azonban, gyors fölfogásom jóvoltából, e fél perc alatt fontos dolgokat intézhetek.
Most még csak ott tartunk, hogy a merénylő nagy keservesen előhúzta a fegyverét. Nincs ok sietségre, de ezt a halálom előtti időt okosan szeretném kihasználni. Mit tegyek hát? Hasra vágódjak? Segítségért kiabáljak? Vagy valamit a gyilkos fejéhez vágjak? Egy lelövés, ha ilyen hosszadalmas, egy csomó lehetőséget ad az áldozatnak.
Míg ő a pisztolyával bajlódott, föltárcsáztam a kezelőorvosomat. Rögtön rákezdte a panaszkodást, hogy az autóján eltört a kúpkerék. (A differenciálmű egyik alkatrésze.) Csak nagy utánajárással tudott újat szerezni. Végre szóhoz jutottam.
- Nincs sok időm. Le akarnak lőni. Mit tegyek?
- Az attól függ, hogy meg akar-e halni vagy sem.
- Hát, nincs nagy kedvem hozzá.
- Akkor ugorjon félre - mondta a kitűnő orvos.
Nem ilyen egyszerű ez, magyaráztam. Előfordulhat például, hogy egy hónap múlva agyvérzést kapok, és utána évekig élőhalottként tengődhetek... Mondjak le a gyors és kényelmes meghalásról? Hogy dönthessek, tudnom kell, hányadán állok az egészségemmel.
Ezt belátta. Fölsorolta többrendbeli szervi nyavalyáimat, és a végén, egy kis gondolkozás után, kijelentette:
- Mint ember azt tanácsolom, hogy igyekezzen élni. De mint orvos azt mondom, hogy egy ilyen jó alkalmat nem szabad elszalasztani.
- Köszönöm szépen.
- Minden jót.
Gyilkosom, mialatt telefonáltam, rám fogta a fegyvert, és szép lassan elsütötte. A kilőtt golyó, mint egy őszi légy, álmosan vánszorgott keresztül a szobán. Megvártam, félreálltam.
- Hány tölténye van még? - érdeklődtem.
- Ne ugráljon annyit - szólt rám a gyilkosom. - Mindössze három golyó van a tárban.
- Vagyis, még kettő? Akkor még bőven van időm.
- De sok bajom van magával - mondta bosszúsan.
Sebtiben elintéztem néhány telefont; búcsút mondtam kedveseimnek, barátaimnak, aztán fölhívtam egyik írótársamat, aki a spórolt pénzéből telket készült venni. Lefestettem a helyzetemet. Az én nézőpontomból, mondtam, úgy látszik, hogy az értékek nem állandóak, és a telekárak is le fognak menni. Megköszönte a jó tanácsot, és azt, hogy még ilyenkor is rá gondolok. Tőle is elbúcsúztam. Ekkor ért oda a második golyó.
Jó nagyot csaptam rá Simone de Beauvoir Mandarinok című regényével. A golyó leesett, koppant, aztán begurult a könyvszekrény alá. Körülnéztem. Asztalomon jó néhány levél hevert megválaszolatlanul. Lássunk hozzá.
Előzékeny, bár rövid leveleket írtam. Visszaléptem egy lakáscserétől a XII. kerületben, tanácsot adtam egy leánynak, aki egyszerre kettőt szeretett, lemondtam egy vacsorát, egy író-olvasó találkozót és egy keresztapaságot... Ment, mint a karikacsapás. De épp, amikor kezdtem kifogyni az időből - mert már úton volt felém a harmadik golyó -, kezembe akadt az utolsó levél, melyre hónapok óta húztam-halogattam a válaszadást. Az Állatvédő Egyesületnek a Vágóhídon működő csoportja fordult hozzám tanácsért.
"Bocsásson meg, uram - írták -, hogy jelentéktelen gondjainkkal zaklatjuk. Mi itt, a Vágóhídon, bokáig érő vérben, állandó halálhörgés közepette is hívek szeretnénk maradni az állatvédelem nemes eszméjéhez... Mit tegyünk?"
Már nincs időm levelet írni, mert a golyó, mint egy fekete dongó, csak karnyújtásnyira van... Pedig a kérdés, amit föltettek, nem jelentéktelen, hanem általános érvényű, sőt, talán a legfontosabb kérdés a világon.
Sajnos, még most, az utolsó percben sem tudok rá határozottan válaszolni. De megpróbálom. Gyors észjárásom jóvoltából van még egypár pillanatom hátra.
Még tíz megoldás is eszembe juthat.
Még öt. Még három.
Még kettő.
Még egy.
Sajnálom. Nem sikerült. Forduljanak máshoz.
**
KELJ FÖL ÉS JÁRJ!
vagy
A személyiség válsága
"Mi emberek sose vagyunk önmagunknak elegendők." '(Karl Jaspers)' "Minden pillanatban egy hőst temetnek!" '(Sören Kierkegaard)' "Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik." '(Örkény István: Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak)' Amikor a rendőr elővezette az őrszobára, csak rongyai tartották össze. Bal nadrágszára térden alul hiányzott, pipaszárlába selyempapírba volt csomagolva és spárgával körültekerve, mint a sonka.
- Lépjen hátra – szólt rá a százados. – Miért nem fürdik, ha ilyen büdös?
- Épp a gőzfürdőbe siettem, amikor ez a rendőr utamat állta.
- Ott ő csak menedéket keresett – jelentette a rendőr -, mert attól félt, hogy meglincseli a tömeg.
Jegyzőkönyvbe vették a tényállást, mely szerint az elővezetett egyén kigombolt sliccel szállt föl a 77-es villamosra, ahol tovább is szeméremsértő magatartást tanúsított. Először is kezét, tenyerével fölfelé, a padra helyezte, amikor M. Pálné leánygimnáziumi igazgatónő el akarta foglalni a mellette levő helyet. Az igazgatónő sikoltva fölpattant, ő pedig, zavarát kihasználva, felhajtotta szoknyáját, és ugyanazon tenyerével a szebbik felére vert. Ekkor a méltatlankodó utasok leszállásra kényszerítették, majd üldözőbe vették.
- Szemenszedett valótlanság! – tiltakozott az elővezetett. – Ki hisz ezt el egy Tuza Tivadarról, a gödöllői Talajjavító Állomás kutatójáról, akinek cikkeit egy szovjet és két olasz tudományos szemle is átvette?
- Mindezen felül – folytatta a rendőr – a kalauznak jegy helyett egy darab sztaniolt adott át kezelésre, melybe előzőleg ömlesztett sajt volt csomagolva.
- Enyhe túlzás! – vágott közbe fölhevülten Tuza. – De még ha igaz volna is, legyenek hálásak, hogy valaki végre összegyűjti az utcán heverő szemetet!
- Ne várjon tőlünk dicsérő szavakat – mondta nyugodtan a százados. – De azért kár ennyire fölizgatnia magát. Eljárása kihágásnak minősül, és kétszáztól ötszáz forintig terjedő bírsággal büntethető.
- Nekem jól csengő nevem van a szakmában! – tiltakozott a kutató. – Annak bizonyítására pedig, hogy nem vagyok szexuális nyomorban, vegyék jegyzőkönyvbe a következő neveket...
E névsor összeállítására nem került sor, mert egy ősz hajú úr lépett be, a Magyar Sportolók Arcképcsarnokának szerkesztője, egy fényképész kíséretében. Amikor meglátt Tuzát, mélyen meghajolt.
- Láttam önt kiszállni a rabszállító autóból – mondta, s az ujjával tréfásan megfenyegette Tu7zát. – Remélem, nem valami óracsempészési ügy?
- Önök ismerik egymást? – csodálkozott a százados.
- Ki ne ismerné Husta II. Hubát, a négyszeres súlydobó olimpikont?
A kutató meghökkent.
- Itt valami tévedés forog fenn – mondta. – Sokszor ábrándoztam ugyan az atlétikáról, de már korán csontszú támadott meg, és ezért még a pingpongozásban se vittem semmire.
- Ó milyen szerény! – mosolygott az ősz hajú út, majd a fényképész segédletével megfosztotta a kutatót rongyaitól, atlétaöltözéket adott rá, és kezébe nyomta a súlyt. Már az első dobás (melegítés nélkül) oly kitűnően sikerült, hogy hatalmas lyuk támadt az őrszoba falán, az utca túlsó oldalán álló villanypózna pedig derékba tört.
Épp akkor állt meg az őrszoba előtt egy külföldi autóbusz, melyről a német akadémia küldöttsége szállt le. Szerencsére senkinek sem esett baja.
- Es ist uns eine ausserordentliche Ehre – fordult a tolmácshoz az akadémia elnöke – den Professor Szaszadi, als Wohltäter des Menschheit begrüssen zu können.
- Mint az emberiség jótevőjét üdvözlik önt! – fordította a tolmács.
- Sajnos, ez nem nekem szól – szabadkozott a kutató, akit két akadémikus időközben frakkba öltöztetett. – Különben is, úgy hallottam, mintha Szaszadit mondtak volna.
- Mert hadilábon állnak a magyar kiejtéssel – mosolygott a tolmács. – A látogatás önnek szól, Sasadi professzornak, a rákellenes szérum feltalálójának.
A biológus hangja remegni kezdett.
- Hallgassanak meg! – könyörgött. – Ki ne álmodozott volna arról, hogy megszabadítja az emberiséget a ráktól? Én azonban csak a természetes trágyák baktériumflórájával foglakozom....
Ekkor azonban ismét kitárult az ajtó, s az őrszobában megjelent Takács Marika, a Televízió szép bemondónője, operatőrökkel, kamerákkal és a hozzá való fölszereléssel, hogy anyagot gyűjtsön az Apró bűnök – kis bűnösök című sorozathoz. Amikor azonban észrevette az izgalmában még mindig reszkető biológust, fölragyogott a szeme.
- Asszonyom! – kiáltotta. – Ön itt?
- Kit nevez ön asszonyomnak, kérem? – vonta össze a szemöldökét a százados.
- Ki mást, mint Kenyeresné Knoblauch Ágikát, a kis mindentudót, aki egymás után nyeri meg a vetélkedőket, s már kétszer járt üdülni Szociban!
- Én csak egyszerű néző vagyok – tiltakozott Tuza, miközben a fogsora többször összekoccant. – A maguk vetélkedőin meg se tudnék mukkanni.
- Mindjárt elválik! Tessék megmondani, ki volt a gótok királya?
A kutató homlokát a nagy erőfeszítéstől kiverte a veríték.
- Attila – mondta egy kis idő múlva.
- Gratulálok! – lelkesedett Takács Marika. – Mindjárt szalagra is vesszük ezt az érdekes beszélgetést.
Csakhogy erre se kerülhetett sor, mert megszólaltak a harsonák. A kis őrszobán, mely amúgy is dugig volt emberekkel, fényes papi kísérettel megjelent der. Charles Theodore William Lipschütz, a New York-i izraelita hitközség főrabbija. Az ablakon kélt helikopter szállt be, melyekről kóser húskonzerveket tartalmazó szeretetcsomagokat dobáltak le a jelenlevőknek.
- Nem tudom, jó helyen járok-e? – szólalt meg messze zengő, biblikus basszusán a világ legnagyobb hitközségének főpapja. – Ez itt a Sodrony utcai őrszoba? Mi úgy hallottuk, hogy megjött a Messiás, és ezen a helyen található.
Eközben az őrszoba egyik sarkában kigyulladt egy csipkebokor. Mindenki megilletődve nézett a lángokba, csak Tuza Tivadar nyögött egyet, aztán összeesett.
A százados kiüríttette az őrszobát, kávét hozatott, amitől a trágyakutató hamarosan eszméletre tért, és töredelmes vallomást tett. Beismerte olimpiai győzelmeit, a szocsi üdüléseket, eredményes kutatásait a rák gyógyításában, s nem tagadta azt sem, hogy ő a Messiás. Tény és való viszont, hogy jegy nélkül szeret utazni a villamoson, és ha fölszáll egy nagy fenekű nő, akkor alája teszi a kezét. Ez, mondotta, élete egyetlen öröme.
Szeméremsértő nadrágviselésért kétszáz forint felfüggesztett pénzbírságra ítélték. Hogy haza tudjon menni, a százados a saját zsebéből adott neki villamospénzt.
Tuza az ajtóból visszamosolygott, és áldásra emelte kezét.
- Kelj föl és járj! – mondta barátságosan, aztán fölment a mennyekbe.
***
Örkény István prózájának legreprezentatívabb műfaja a rövid történet, az „egyperces”. Ez a műfajfogalommá vált megnevezés nemcsak a novellastruktúra lerövidülésére, átrendeződésére, hanem a narrációs formák átértékelésére is utal; a részletező elbeszélés visszavonására, a kihagyásos szerkesztésmódból adódó elhallgatásokra. A történetmondás redukciója, példázatossága, szimbolikussága a tapasztalatból adódó műformát építi, a lefokozott elbeszélésmódot, amely nem lát lehetőséget a dolgok lényegi leírására, hanem csak a kimondásra, a megnevezésre.
Az egypercesek abszurd és groteszk miliőjükkel létezésünk dokumentumai. Örkény felhasználja azokat a mindennapi kommunikációs formákat, amelyek életünk foglalatait jelentik, a megszületést tudató örömhírtől a gyászjelentésig. A hivatalos levél, a kérvény, az újsághír, a nyilatkozat, a kivégzési szabályzat (stb.), a kommunikáció e klisészerűen szabályozott modelljei vallanak életünk mechanizmusairól, elszemélytelenedéseiről és elsekélyesedéséről. Még a fantasztikumba hajló novellákban is a mindennapok világára ismerhetünk: kicsinyes beidegződésekre, közhelyekből táplálkozó beszédmódra. De épp ez az élményszerű hétköznapiság, a csodát is közömbösen szemlélő groteszk létezés tapasztalata az, ami életszerűen átélhetővé teszi az olvasó számára ezt a következetesen lecsupaszított, összetömörített nyelvi struktúrákba zárt világot.
Ki írja az egyperceseket, Önök vagy én, - olvasható a kérdés az egyik novellában. Természetesen: mi.
A végső kérdés novellacíme: groteszk játék egy fogalommal. A „végső kérdés” ugyanis azt a lételméleti, döntő fontosságú problémát jelentheti, amelynek taglalása a lét értelmére, megélhetőségére vonatkozik, s amelynek megválasz9olására törekszik az ember a filozófia, a teológia, a medicina, a fizika eredményeinek felhasználásával – gyakorlatilag sikertelenül. Persze jelentheti azt az időben utolsó kérdést is, amit önmagunknak teszünk fel, meg akarván válaszolni, vagy csak amolyan költői kérdésként.
A történet – mint általában az egypercesek – egy rendkívüli pillanat, egy véletlenszerű esemény az egyébként szokványos történések szerint összeálló életből. A szüzsé tehát egy létszerű helyzetre összpontosul: az élet egy válságos pillanatára, az utolsó teendőkre, hogy az ember nyugodtan menjen a halálba. A szituáció úgyszólván képtelen, ha nem lenne már-már megszokottan köznapi, valóságos. Gyilkos tör rá az emberre, s közli, hogy meghal. Nincs indoklás, elkövetett vétekre, bűnre utalás, csak az ultimátumszerű tény, hogy indokolatlanul és érthetetlen módon meg kell halni. Az ábrázolt helyzet logikájában tehát az abszurd világra ismerhetünk: az ember kiszolgáltatottságára egy racionálisan megismerhetetlen eseménysorban. Erre a lehetetlenül valóságos állapotra, élethelyzetre építi Örkény sajátos, a groteszk poétikai normái szerint túlzó, hiperbolikus történetét.
Az elbeszélő a sztorit lelassítja, s mivel az ő nézőpontján keresztül ismerjük meg az eseményeket, a képtelenül vontatott gyilkossághoz magyarázatot fűz. E szerint nem a gyilkos volt lassú, hanem az ő felfogása gyors. S azzal az – egyébként vitathatatlan – megállapítással érvel, hogy aki gyorsan gondolkodik, többet lát. Állításának bizonyítására példával is szolgál: „mialatt valaki ásít, én – ha jó formában vagyok – e kis idő alatt megeszem egy háromfogásos vacsorát”. Az elmondottak, a rosszindulatú értelmezéseket cáfoló magyarázatok ezen a ponton lépnek át a groteszk világába, s teremtődik meg az a jelentés, amelyben a képtelen események valóságos színezetet és értelmet nyernek. Az elbeszélői álláspont s az így reflektált világ itt válik autentikussá a groteszk szemléletet elfogadó olvasó számára. Ezen a ponton köttetik meg tehát az egyezség elbeszélő és olvasó között.
A sztori groteszkül képtelen és egyben szórakoztatóan mulatságos. Az áldozat, okosan kihasználta a helyzetet, feltárcsázza kezelőorvosát, hogy érdemes-e az élet kockázatát vállalnia, vagy ragadja meg a gyors és kényelmes halál kegyelmi pillanatát. Szinte egy mini novella, amolyan „negyedperces” kerekedik az orvossal folytatott beszélgetésből. Az először is szerepet téveszt, páciensét meg sem hallgatva panaszkodik, de nem szervi nyavalyákra, hanem az autógondokra. Majd felsorolva betege bajait, ilyen tanácsot ad: „Mint ember azt tanácsolom, hogy igyekezzen élni. De mint orvos azt mondom, hogy egy ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani.” Az érvrendszer itt is felcserélődik; az orvosnak kötelessége lenne az életre biztatni, csak emberként fogadható el a kínos pusztulás előli menekvés. Úgyszintén a helyzethez nem illő búcsúzása, a kiürült jelentéstartalmú „Minden jót”.
Az áldozat és a gyilkos között folyó morbid párbeszéd vezeti be az utolsó teendőket elbeszélő eseménysort. Abszolút természetességgel tudakolja az előbbi, hogy hány golyója van a gyilkosnak, az pedig méltatlankodik, hogy az áldozat megnehezíti helyzetét a sok ugrálásával. A történéseket ezután már az elbeszélő közli, gyors egymásutániságukban. A kedvesektől, a barátoktól búcsúzó telefonok után az írótársat is felhívja, aki spórolt pénzéből telket akart venni. Ismét sajátos, kapcsolt érvek érzékeltetik a novella egészéből kitetsző relativizálódó értékvilágot. Az ugyanis, hogy a halálra készülő ember szemszögéből az értékek elvesztik állandóságukat, természetes, hisz az életbeli javak csak az élőnek fontosak. Ez az evidencia azonban az „úgy látszik” közbeszúrásával elgyöngül, míg a másik érv teleologikus megfellebbezhetetlenséggel bír. A telekárak leesése, a gazdasági törvényszerűség a maga naturális valóságával erősíti meg az ezen felülemelkedő, filozofikusan általánosító tézist.
A legvégére a megválaszolatlan levelek maradnak. Az embe3ri, írói élet különböző szegmensei villannak fel, groteszk rendjükkel érzékeltetve a lét sokszínűségét. A lakáscsere elvetése, a jó tanács a bizonytalan lányka, aki kettőt szeretett, az író-olvasó találkozó és a keresztapaság lemondása után azonban a megválaszolhatatlan levél következik: az Állatvédő egyesület Vágóhídon működő csoportjának dilemmája. Ez az utolsó, egyben végső kérdés ismét egy betétnovella, amolyan „tizedperces”. Hogyan lehet az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztetni? Lehet-e gyilkolás közben humanistán gondolkodni, embernek maradni? Lehet-e ép ésszel, eszményeinket, erkölcsi tartásunkat megőrizni mindazok után, amelyeket korunk embere átélt és átél? A vágóhídon, a vesztőhelyen – modern világunkban?
A világ összeegyeztethetetlen dolgok, jelenségek szoros halmaza. Ezek logikus rendje, harmóniája az emberiség örök álma. Ezt megteremteni még nem sikerült. Csak álmodni lehet róla, vagy, mint ez az Örkény-novella, a valóság fájdalmasan groteszk és félelmetesen komikus képét felmutatni. Ez ugyanis a végső kérdés.
A személyiség válsága – modern korunk tünetértékű jelensége. A lélek hasadása, megkettőződése a századelő filozófiájának és művészetének divatos témát, ábrázolási módot jelentett. A neuraszténia, a skizofrénia a világ fejlettebb, modern részeiben divattá és népbetegséggé vált. Ezt a megbomlott személyiséget értelmezik, analizálják és gyógyítják a pszichoanalitikus iskolák, Freud, Jung, Adler követői. A modern világ emberképét, sajátos személyiségrajzát, a valóság jellegzetes recepcióját értelmezik korunk filozófiai irányzatai is, amint a novella mottójában idézett Jaspers, Kierkegaard képviselte egzisztencializmus is.
A mottó – lényegéből következően – koherens viszonyban áll a novella világszemléletével. A három idézet a személyiség más-más aspektusát ragadja meg, és más jelentőséget tulajdonít neki. Jaspers mondata a lehetőségek és az emberi tettvágy között feszülő ellentmondást értelmezi mintegy a személyiségzavar forrásaként. Kierkegaard tétele más oldalról közelít: a lét megélhetősége és ennek értelmezése közti különbségre utal. Örkény István „levele” mindkét állítással vitázik: „Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle telik.”
A novella sztorija, mint valami klasszikus bűnügyi történetben, egy rendőrőrszobán játszódik, ahol előállítanak egy csavargó kinézetű személyt, akit szeméremsértéssel vádolnak. Az illető nem elég, hogy nyitott sliccel szállt fel a villamosra, tenyerét M. Pálné leánygimnáziumi igazgatónő feneke alá helyezte, majd „szebbik felére vert”. Mind a jelenet szereplői, mind pedig a helyzet a „színes riportok” kliséit viselik, csak a szöveg nem szokványos. Az exhibicionizmus tényállásának rögzítése az áldozat megnevezésével fokozatosan eltolódik a groteszk felé. Az M. Pálné foglalkozásához tapadó asszociációk és az elszenvedett sérelem együttese óhatatlanul komikussá hangolja az egyébként zord jelenetet. Majd ezt fokozza a vádlott védekezése. Már a neve is humoros, szinte viccbe illő. Tuza Tivadar feddhetetlenségét tudományos munkájával és teljesítményével támasztja alá, „mint akinek cikkét egy szovjet és két olasz tudományos szemle is átvette”. A „szovjetre” való hivatkozás a kor (a novella keletkezésének kora) politikai mintáit másolva végső érvként szolgál a hétköznapok emberének, a nyugati szemlékben valójelenlét pedig az igazi megmérettetés dicséreteként. A groteszk hangnem végképp eluralkodik a második bűncselekmény megnevezésével. A vádlott a kalauz s az általa képviselt szervezet tekintélyét is megsértette azzal, hogy sztaniolt adott át jegykezelésre. Ez a kisstílű lázadás a rend és azt önmagukban megtestesíteni akaró szolgái ellen, a kisember komikusan heroikus tette, különösen, hogy a papírba előzőleg ömlesztett sajt volt becsomagolva. A hétköznapiság, a kisszerűség, a komikum jellemzi a létezés ezen módját, ez tükröződik mind a rend őreinek feszes hivatalosságában, mind az ezt kétségbe vonó groteszk lázadásban.
A novella valóságszerű helyzete azonban egy ponton kitágul, és a groteszk fantasztikum erejével sajátos metamorfózissorozat megy végbe. Az őrszobai szituációból, az exhibicionista csavargó látszatának és a tudományos kutató öntisztázó védekezésének konfliktusából merül fel a kérdés: mi is az ember, az-e, aminek véli magát, vagy minek mások értékelik? A személyiség különböző alakváltozatai a világot formáló tettekben tűnnek fel, mintegy lehetőségsorozatként értelmezve a „Ki vagyok én?” alapvető dilemmáját. A megtöbbszöröződött alak a vágyálmokkal, a kisember által elképzelt, hétköznapian magasztos alakváltozatokkal, pillanatokkal szembesül, mintegy groteszk realitásként. A tudat projekciói ezek, megelevenítve a tudattalant, valósággá változtatva a valószerűtlent. A novella azonban „megcsavarja” ezt a lélekelemző művekben sokszor látott helyzetet, az énkép és a valóság ellentmondását. Nem az egyén akarja ugyanis reálisnak láttatni az irreálist, elfogadtatva önteremtő fantáziaképeit, hanem a környezete. Ez azigazi tudatzavar, így mosódik össze végképp valóság és annak képzelt mása. A társadalmi státusokban, a teljesítményekben az egyén kiteljesedésének lehetőségét vonja vissza a groteszk ebben a frenetikus humorú jelenetsorban.
Az átváltozásokat az adottság, a nyers erő indítja. Tuzát mint négyszeres súlydobó olimpikont ismerik fel, s esetlen tiltakozásának ellentmond fantasztikus teljesítménye. A jelenetek egymásba kapcsolódnak, s a valóságrészletek mellőzése pergővé teszi a képtelen eseménysort. Az erőt az értelem követi, minden kutató nagy álma, a rákellenes szérum felfedezése. A német akadémiai küldöttség zarándoklatát s a valóban történelemformáló felfedezést azonban elementáris komikummal ellenpontozza a talajkutató zavarodott védekezése, hogy ő csak a természetes trágyák baktériumflórájával foglakozik. Az ember lehetőségeinek más dimenzióját jelenti a következő pillanat. A kisember nagy álma, hogy médiasztárrá váljék, összekapcsolódik a nem váltásával. S ezt a korabeli magyar valóság kisszerűségét szellemesen poentírozó jelenetet végtelenné tágítja a záró metamorfózis. A fantasztikum fokozódik. A New York-i főrabbi a Messiás üdvözlésére sietett a budapesti Sodrony utcába, s az őrszoba sarkában izzó csipkebokor a végső átlényegülést, az emberiséget megváltó Isten fiát, az isteni kinyilatkoztatást hitelesíti.
A novella címe Krisztus csodatételét idézi, a feltámasztást. A hit, a tisztaság eleven ereje, rendje emberi lehetőség is. A belső bizonyosság hiánya, az éntudat elbizonytalanodása, összezavarodása azonban a kiteljesedést olyan formára redukálja csak, ahogy Tuza Tivadar vallomásából kitetszik. Elismeri, hogy ő a bajnok, a feltaláló, a tévésztár, a Messiás, már bevallja, hogy élete egyetlen öröme bliccelni a villamoson, s a nagy fenekű nők alá csúsztatni a kezét.
Valóban, az ember annyi, amennyi tőle kitelik. Az ellentmondó végletek bizonytalanságára telik abban a korban, amelyről ezt írta Örkény a Pisti a vérzivatarban mottójában: „E kor nekünk szülőnk és megölőnk.”
N. HORVÁTH BÉLA
***
ÖRKÉNY ISTVÁN (1912-1979) drámaíró, elbeszélő. Első darabjai a világháborús szenvedéseket ábrázolják (Lágerek népe, 1947; Voronyezs, 1948). Rövid, sematikus írói korszaka után hosszabb ideig nem publikál, majd nem publikálhat, a hatvanas évek közepén azonban ironikus szemlélete, groteszk ábrázolásmódja a megújuló magyar irodalom élvonalába emeli. Legjelentősebb drámái, a (regényből átdolgozott) Tóték (1967), Pisti a vérzivatarban (1973), Forgatókönyv (1979) groteszk léthelyzetekben, az abszurdra emlékeztető eszközökkel ábrázolják a történelem irracionális erőinek kiszolgáltatott embert.
(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella – Művek és műelemzések; Lord Könyvkiadó 1997., 318-322. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése