Ottlik Géza: Iskola a határon

(Részlet)

Második rész 4. fejezet

De nem így telt velünk az idő. Rosszul mondtam el az egészet. S ráadásul ugrom egyet a végén, és három évet emlegetek, számszerű adatokkal, mintha lemérhető, egynemű valamiről beszélnék. S mintha ez a valami események összefüggő egymásutánja lenne.

A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen,m int egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen. Az árnyékszék deszkafalán porszem rakódott porszemre, és ha Medve tenyerének a nyoma végzetes jel volt a falon, talán a láthatatlanná vált Fekete Kéz szörnyű „mene tekelje”, hát annyi bizonyos, hogy nekünk erről nem volt tudomásunk, sőt ma sincs róla tudomásom. Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés; az is lehet, hogy jeleket ró a falra, mindenfelé, szívesen kínálkozó, sőt magukat kellető jelképeket; s kétségtelen, hogy magam is könnyebben tudnám rendbe szedve és cselekményszerűen elbeszélni, hogyan telt el három évünk, ha a fekete kéz jeléhez igazodom: csakhogy számunkra semmi ehhez foghatót nem jelentett, az időnk múlásában pedig, a valóságban, semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg.

A fekete kéz úgy merült feledésbe, és annyit ért, mint az a parányi orsóra tekert erős fonál, amit még anyám csomagolt be nekem annak idején, hogy tisztogassam vele a fésűmet, nehogy megszóljanak majd érte a többiek, ha látják, hogy korpás. Hát hogy is mondjam? Ilyesféle tisztátalanság itt akkor se igen sértette volna társaim finnyásságát, ha sokkal nagyobb érdeklődéssel viseltetnek magánügyeim iránt. Aztán, bár tisztogatni hajnaltól estig mindent tisztogattunk, mintegy vezényszóra, mégsem tudom, hogy a nap melyik órájában, percében, másodpercében lett volna olyan negyedórám, amikor alkalmam nyílik puszta lelkesedésből a saját fésűmet pucolgatni. Egyébként kopaszra voltunk nyírva nullásgéppel. A fésűm használatlanul hányódott a fiókunk alján. Anyám jó tanácsát elfelejtettem, mint nem létező dolgot, mert az alanya, állítmánya, tárgya, minden mondatrésze egyszerűen értelmetlenné és érvénytelenné vált, s a kis orsónak minden vonatkozása megszűnt a valósággal. Így feledkeztünk meg a fekete kézről is, ha ugyan egyáltalán elhangzott a gyakorlótér szélén valaha is az a rövid beszélgetés.

Itt nem volt hajunk, itt nem volt összeesküvés. De ha lett volna, akkor sem volt ki ellen, mi ellen. Legfeljebb a világ belső szerkezete és emberi mivoltunk végső természete ellen. Mintha a halak így szólnának a tenger mélyén: Ne hagyjuk ezt, hogy a világ cseppfolyós, és hogy mi halak vagyunk benne, hanem fogjunk össze, és legyünk emlős állatok, szilárd talajon. Ismét lehetséges, hogy valahol, talán a csillagokba írva, fennáll ilyen kötés; elképzelhető ilyen átfogó törekvés: a kivitelezése azonban hosszabb időt vesz igénybe, semhogy a mi létünk méreteinek nagyságrendjében át tudnánk tekinteni, s egyáltalán tudomásunk lehetne róla.

Nem így telt velünk az idő. Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően. :A kézzelfogható valóságban éltünk, nem dicséretes eszmék jelképei közt vagy kerek történetek absztrakcióiban. Medve tenyere nyoma végzetesebb jelentést tartalmazott számunkra, mint bármiféle fekete kéz mene-tekelje. Két év múlva, három év múlva is ott volt; számunkra az első emeleti egyik árnyékszék telefirkált, faragott, maszatos deszkafalának kis darabját jelentette, ahová valaki egyszer belekente az olajos tenyerét. Meghitt és ismerős folt volt, de nem láttuk külön. Százszor, ezerszer futott el rajta a pillantásunk. Porszem rakódott porszemre. Azt jelentette, hogy nem történik semmi, hiába várjuk. Hogy csak rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek: nincs más cselekménye az életünknek. Azt jelentette, hogy mégis így telik velünk az idő, rettenetesen és csodálatosan.

Elmondtam időrendbe szedve három nap mozzanatait, szombat délutántól, amikor Szabó Gerzsonnak adtam a sárga papíromat, és Medve felelősségre vont érte, hétfő délelőttig, amikor a rajzszögekkel bosszantottak, és Medvét nekilökték a vizeldének. Nem így telt el ez a három nap. Nem ilyen gyorsan; nem ilyen összefüggően; s egyáltalán, nem ez történt.

Az történt, hogy hétfőn német óra alatt a Lázadás a Bounty fedélzetén-t olvastam. Az történt, hogy vasárnap délután fél öt fel megeredett az eső, és abbamaradt a szokásos kincstári sétánk, felvonultunk a tanterembe, és szabad foglalkozás volt vacsoráig. Délelőtt nagyon sokáig tartott a mi protestáns istentiszteletünk, s mire a hálóterembe értünk, a katolikusok már visszaöltöztek házi ruhába. Ez jó volt, mert egy negyedórával kevesebb időt töltöttünk Schulzéval. Visszaadta a könyvemet ebéd előtt, fene tudja, miért, amit még a bevonuláskor elkobzott. Formesnak is, Colaltónak is, másoknak is: egy csomó könyvet hozott ki a századirodából. Néztem Schulzét, de csak a szemem csücskéből, a bajuszát; most már olvashattam volna a Bounty fedélzeté-t; kinyitottam a könyvet, és Schulzét figyeltem közben, mintha olvasnék, ez történt. Bognárnak majdnem nekiment két kerékpározó negyedéves a külső fasorban, amikor indultunk fel a tanterembe; ők nem örültek az esőnek, mert biciklizni szerettek volna. A Netter-kapu nyitva volt, csodálkoztunk is. Szombaton is néztem Schulzét, illetve nem mertem nézni, csak tudtam, hogy ott ül hat lépésnyire előttem a katedrán, és én nem nézek fel rá, s nem bírtam másra gondolni. Nem bírtam figyelni a tanulásra. Ez a félóra egymagában tovább tartott három napnál. Hétfőn dühös voltam Medvére valami miatt, talán mert a napos tiszt kidobott a reggeliről. Az történt, hogy este gombot kellett varrnom a nadrágomra, mert előzőleg fehér cérnával varrtam fel, és Schulze levágatta. Gyalázatos dolog volt. Az történt, hogy szombaton lencsét kaptunk vacsorára, belevagdalt kolbásszal. Kanállal ettük, levesestányérból. Másodszor is jutott nekem. Ilyen jó napom se volt még életemben.

Három napig madarat lehetett volna fogatni velem akkor este az étteremben. Csak sajnos lassan telt az idő. Mire elérkezett a másnap vagy akár a következő félóra, már minden másképpen volt.

*

Az Iskola a határon második részének néhány lapos 4. fejezete egyfajta „beépített” ars poeticaként, a regény koncepciójának sűrítményeként olvasható. Ha hátralapozunk, Ottlik kötete végén pedáns tartalomjegyzéket találunk, amely régvolt regények mintájára fejezetenként taglalja, tőmondatokban s hiányos mondatokban kivonatolja a cselekményt. E lajstrom olyannyira hangsúlyozza az események kisszerűségét, hogy már-már travesztiaként, gúnyos átiratként is olvashatjuk: Ottlik csúfolódik velünk (s önmagával), amikor végigtekint azon a – nagyrészt gyermeki – életanyagon, amelyre súlyos mondanivalóját (vagy inkább kérdéseit) bízza. Az egyes regényrészek fennkölt címei (bevezetőül: Az elbeszélés nehézségei; az első és a harmadik rész homlokzatán Pál apostol bibliai idézetei; a második rész élén – Sár és hó – egy nyilvánvalóan metaforikus, emelkedett kép) alatt ilyesmik sorakoznak: „Medve finnyásan vacsorázik”, „Piszkos árnyékszék”, „Ébresztő, hipermangán, reggeli” stb. Az Iskola a határon legfőbb színtere ugyanis valóban egy tanintézet, egy bentlakásos katonai alreáliskola (az író 1923 és ’26 között járt ilyenbe Kőszegen), szereplői 10-14 éves kis- és alig nagyfiúk. Ami velük történik s amire a regény főhősei később visszaemlékeznek, mind kisléptékű ügy. Ám a gyerekkorban az „apró” élmények, kis formátumú diadalok és kudarcok valóban rettenetes jelentőségűek. Ekkor még az események (felnőtt szemmel nézve csekély) mérete harmóniában van átélésük, minősítésük tragikumával – ez a gyerekkor privilégiuma és súlya is egyben. Ezért is nehéz ezt utólag rekonstruálni, ezért is van szükség a többirányú megközelítés próbáira (a két főszereplő, Medve Gábor és Both Benedek – Bébé – egymást értelmező kommentárjaira), mert az életnek ilyen, minden pillanatban érzékelt teljessége utóbb elérhetetlen (a gyermekkorban minden pillanat kivételezett lehet). A hasonló konstrukciójú Hajnali háztetők felnőtt szereplőinek ábrázolásával szemben – ahol a történetmesélés többszöri nekirugaszkodása, a nézőpontkeresések bevallottan fontoskodó erőfeszítése groteszkül banális históriát szül – itt a gyermeki közérzet mitikus határhelyzetei érvényesülnek (a cím tehát nemcsak földrajzilag értendő); most dől el minden, az élet valahány későbbi fejleménye (magatartás, döntésképesség, megérzés, tapasztalat, viszonyteremtés, életre szóló barátság vagy épp távolságtartás9 csírájában tetten érhető akár abban a pillanatban, amikor Szabó Gerzson valamikért viszonzásul használhatatlan rajzszögeket ad Bébének.

A regény szerkezeti arányai ehhez a lélektani, egzisztenciális felismeréshez igazodnak: a főszereplők több mint harminc esztendő távolából mindössze három hónap történéseinek rendjében, logikájában igyekeznek tájékozódni. :Az iskolai betöretés időszakában. Abban a ráismerési folyamatban, amelyben a szereplőknek rá kell jönniük: az otthon idill után a katonaiskola idegen terep ugyan, de nem a számkivetettségé, hanem magáé a nagyvilágé, a felnőttkoré, ahonnan nincs visszaút. „Rettenetesen sok nap ez”, „legalább tíz-tizenöt esztendőre való”; lelassul és elnehezül benne minden mozdulat, a jelenetek kontúrjai elmosódnak, nincs – nem kitapintható – a kezdetük s a végük. A napirend monotóniája és az igazságtalanság, az erőszak következetes érvényesülése végletekig fokozza ezt az érzetet, de ugyanakkor rendellenesen érzékennyé is tesz a legcsekélyebb változásokra, a minimális lelki elmozdulásokra. Mintha egyszerre és tagolatlanul érnék hőseinket az élmények, ám egyszersmind élesen, mélyen bevésődnek tudatokba. „Történhetett jóval előbb is”; „nem, az nem lehetett akkor” – tétovázik az emlékezet minduntalan, de ezáltal nem homályosul a kép, „csupán” az illesztései hiányoznak. Egy-egy részlet, benyomás megragadásával nem minősíthető bármely, a pillanatnál nagyobb időegység, s hosszabb mérlegelés után sem eldönthető, melyik töredéknek lehet (lehetett) elsőbbsége (prioritása) a többivel szemben.

A tartalomjegyzék tárgyias, földhöz kötött tételei közé először a második rész 1. fejezetébe csempésződik olyan megjegyzés, amely rímel az elbeszélés nehézségeit taglaló bevezetőre: „az időrend felborul”. S valóban, e fejezet, az Első éjszaka fölerősödve közvetíti a történetmondó kétségbeesését. A szemelvényül választott 4. fejezetnek pedig már kurzívval (dőlt betűvel) kiemelt témája Az idő múlása. E fejezet nem más, mint a megelőző eseménykrónika korrekciója, kiigazítása. Az alkalmat a Fekete Kéz motívuma szolgáltatja, amely tulajdonképpen kélt korábbi jelenet asszociatív összevonásából keletkezik. A Fekete Kéz egyrészt egy sebtében kötött fogadalom, kalandregények nyomán imitált, gyermeki összeesküvés jele, másrészt valóságos nyom: a falnak lökött Medve Gábor tenyerének lenyomata, amely a három iskolai év folyamán mindvégig ott „díszelgett” az első szenvedések emlékeként. Embléma lehetne tehát, ám az író visszaveszi a látványosan kényelmes megoldást, mint önkényes egyneműsítését egy annál sokkal képlékenyebb, változékonyabb, zaklatottabb világnak. Ennek érzékeltetésére illeszti ide Ottlik a fésűtisztító fonál párhuzamát: ahogyan itt, ebben a közegben értelmetlenné válik a még otthoni gondoskodással előre készített, rafinált kis eszköz egyetlen mellesleg odavetett megjegyzéstől („Egyébként kopaszra voltunk nyírva nullásgéppel”), ugyanúgy marad alul a valósággal szemben minden utólag rákényszerített hangsúly.

A fekete kéznek mint nyomnak a hiábavalósága rávetül a Fekete Kéznek mint összeesküvésnek az abszurditására. Az írói dilemma tehát egyúttal a létezés dilemmája: ami vagy akik ellenében megfogalmazható lenne a tapasztaltak nyomán kialakuló ítélet, annak, illetve azoknak a természete nem választható, nem különíthető el az emberi természet egészétől. Valóban kívülről minősíteni és változtatni csak egy elképzelt (hitt, vallott) transzcendencia, világot meghaladó nagyobb törvényszerűség hivatott. (Itt nemcsak a jók és rosszak ifjúsági regény-szintjének filozofikus meghaladását figyelhetjük meg, hanem finom reagálást is a regény megírása idején uralkodó – bolsevik – eszmék szörnyű tévedéseire s bűneire, amelyeket épp a történelmi igazságosztás nevében követtek el.) A korrekció így kétfokozatú: az író pontosít, epizódokat cserél, töröl, kiegészít, de éppen mert kétségbe vonható minden részlet, az egymást kioltó információk együtt „kiadják” azt az érzetet, amellyel az életünket leéljük. „Nem történik semmi, hiába várjuk (...) rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek”. Ezért jelentheti ki Bébé, nem is egyszer, hogy „nem így telt velünk az idő”, s ugyanakkor azt is, hogy „mégis így telik (...) rettenetesen és csodálatosan.”

A létértékelésnek és –ábrázolásnak ez az ellentmondása az erkölcs meghatározására nézve is következményekkel jár. A történetmesélés viszonylagossága, relativizmusa a magatartások megítélésének relativizmusával fonódik össze: egyformának látszó cselekedetek később eltérő képet mutathatnak, illetve egyazon gesztus más-más időből visszanézve homlokegyenest ellenkező minősítést kaphat. És mégis: ezek a viszonylagosságok alá vannak rendelve egy fogalmakban nehezen kifejezhető, ösztönszerűségében érzékeltetett erkölcsi egyértelműségnek, amely az alkalmazkodások-ellenállások kilengéseit, a közösség képlékeny formáit mégiscsak valamilyen belső rend szerint láttatja. Ez a rend évszázadok keresztény beidegződéseiből áll össze, nem igényel tudatos, ideológia-vezérelte életvitelt, jelenléte mégis kétségbevonhatatlan, s bármennyire esendőek is főhőseink, jellemük autonómiája végül is szilárd s elkülönböztethető. Mindezek tükrében jól megfigyelhető, hogy az Iskola a határon egyszerre olvasható a múltbeli történések, az azokra emlékező tudat dekonstrukciójaként (lebontásaként) és példázataként is. El nem avuló frissességének titka ebben van, egy 20. századi regénytechnika és a romantikus példázat ötvözetében, amely stilárisan is az: a modernizmus utáni tárgyiasság egyesül benne – az írói pályán mindvégig példaképnek tekintett – Kosztolányi teremtő típusú nyelvhasználatával.

„Meghitt és ismerős folt volt, de nem láttuk külön” – mondatta hősével Ottlik a fekete kézről, tömören összefoglalva a képszerű emlék kettős jellegét: kivágat ugyan, ám jelentést önmagában nem hordoz. Felidéző, motivikus ereje mégis érvényesül amikor a regény végén egy visszatekintő, összegző fölsorolásban kihagyhatatlanul helyest kap. Medve tenyerének nyoma tehát fönnmarad – bennünk – úgy, ahogy az első, még korrigálatlan kijelentésben elhangzik: örökre.

*

Az Iskola a határon első kiadása szinte hozzáférhetetlen. A második kiadásban (1968) a szemelvény szövege a 130-33. oldalon található.

**

Ottlik Géza (1912-1990)

Egységes életmű, amely mindvégig egyetlen alapeszme s a hozzárendelt epikai szituáció változataira épül; egységes életmű, amelynek kiemelkedően legnagyobb teljesítménye újabb prózanemzedékek mintája és mércéje lett – így körvonalazható Ottlik Géza pályája. Az ő esetében túlzás és irodalomtörténészi torzítás nélkül vonatkoztatható minden más alkotás a középpontban álló nagy opuszra, s tekinthető minden más írás vázlatnak, próbának, folytonos közelítésnek az Iskola a határon (1959) magasához.

Már az is jellemző, ahogyan e regény az első, nyomdára kész változat után egy évtizedig íródott tovább. Az 1949-ben visszavett művel nemcsak irodalompolitikai kényszerűségből vajúdott a szerző tovább (Ottlik az ötvenes években az Újholdasokkal s más „polgári csökevényekkel” együtt a perifériára szorult, illetve őrizte a periféria tisztességét), hanem mert eltökélten kereste azt a szerkezetet, amelynek révén az Iskola a határon egyfajta „regény regénye”, az élet elmesélésének, a soha befejezetté nem nyilvánítható számvetésnek, (ön)-értékelésnek, az eseményeknek s az események sokrétű megítélésének egyaránt ábrázolata lehet. A többszemélyű előadásmód tétje, hogy vajon sikerülhet-e több megközelítésből és – festészeti műszóval élve – több ülésben egy személyiséget rekonstruálni, s hogy cselekedetei közt, azok okait s célját illetően milyen összefüggésekre lehet bátorságunk következtetni.

A téma első sikeres variációja egy elbeszélés, A Drugeth-legenda (1939), és utolsó kész „munkadarabja” is az, a Minden megvan (1968). Az Iskola... közvetlen előzménye, kisebb léptékű előtanulmánya az ugyancsak hosszas átírást megért Hajnali háztetők (1957) című kisregény, közvetlen folytatása pedig a posztumusz megjelent – késznek nem tekintett – Buda (1993). A folytatás fogalmát azonban speciális értelemben kell vennünk: az utolsó regény nem újat mesél, hanem újramesél, új viszonyítási pontokat keres ugyanabban az epikai közegben. Így az olvasók által éveken át olyannyira sürgetett Buda az örök újrakezdés és befejezhetetlenség példája lett. Ottlik-legenda.

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)