Ottlik Géza: A művész és halál

Ottlik Géza 1974 augusztusában

Fotó: Csigó László

A művész megtörülte agyagos kezét, és érdeklődő kifejezést erőltetve arcára, a halál felé fordult.

- Mit óhajtasz tehát?

- El akarlak vinni - mondta a halál nagyképűen.

Habozott.

- Látom azonban - tette hozzá kényszerülten -, hogy még nem fejezted be a szobrodat.

- Még nem - bólintott a művész.

- Nos, alkudhatsz velem, tekintve, hogy rokon a szakmánk - mondta a halál. - Egyazon megrendelőnek szállítunk mindketten, az örökkévalóságnak. Én is formát adok a változékonynak, oldozgatom a tér, az anyag és az idő bilincseit...

- Csak semmi metafizika - vágott közbe a művész fagyosan -, nagy kontár vagy.

- Gondolod? - vigyorgott a halál.

- Mindenesetre amatőr. Adj még egy napot, hogy befejezzem a szobrom.

- Elég lesz egy nap?

- Bőven.

- Jó. Kapsz egy napot még. Agyagod van?

- Van.

- Akkor hát iparkodj - mondta a halál, és magára hagyta a művészt.

Másnap újra megjelent a kis műteremben.

- Elkészültél? - kérdezte.

- Eredj a pokolba - kiáltotta a művész idegesen.

- Hohó, kedves kartársam - mondta a halál szemtelenül -, letelt az időd, viszlek.

Megnézte a készülő alkotást.

- Hiszen tegnap óta semmit sem haladtál!

- Semmit.

- Azt mondtad, elég lesz egy nap.

- Úgy látszik, tévedtem.

- No de semmit sem dolgoztál...

- Kevés az agyag - vont vállat a művész. - Kicsi a műterem.

- Hát jó - mondta a halál. - Neked adom ezt a hegyet itt, s ezt a völgyet itt. Mennyi idő kell?

- Nem tudom. Tíz nap.

- Kapsz száz napot - jelentette ki a halál nagylelkűen, és megint távozott.

Letelt a száz nap, s a halál újra megjelent.

- Itt vagyok - mondta.

- Gyerünk - mondta a művész.

- Hadd látom a szobrodat.

- Hagyjad. Gyerünk csak.

- Miért? Talán még mindig nem fejezted be?

- Nem.

- Ej, hát mit csináltál száz napig?

- Semmit.

- Kétségbeejtő. - Megnézte a szobrot, s azon csakugyan semmi változás nem látszott. - Már régen el kellett volna vigyelek. Szörnyűséges vagy. Úgy látszik, tudod, hogy nem vihetlek el addig, amíg be nem fejezted a művedet.

- Nem tudtam.

- Magasabb helyről jött ez a nyomatékos utasítás. Hagynom kell, hogy elkészítsd a szobrodat, mert művészeted is a mi ügyünket szolgálja. Fontos, bizalmas - evvel a jelzéssel kaptam az aktát. Mit ábrázol majd voltaképpen ez a szobor?

- Az életet. Teljes szépségében.

- Nem is értem - dünnyögte a halál.

- Én értem.

- Egyszóval, mire van szükséged?

- Arra, hogy hagyj békén.

- Megkapod az országot itt körülötted.

- Kevés - mondta a művész.

A halál összeráncolta homlokcsontját.

- Jó - mondta -, megkapod az egész világot, tengerekkel és egekkel és Carrara minden márványával.

- Kevés - mondta a művész.

- Kevés! Kevés! Mi kell hát neked? A végtelenség, a korlátlan végtelenség?

- A korlátlan végtelenség - mondta a művész.

- Micsoda gyerekesség ez - mondta a halál. - Hát legyen a tiéd. Szabad vagy. Az idő is a tiéd. De tudjad, abban a szempillantásban itt vagyok érted, amint befejezted a művedet.

El sem búcsúztak. A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő nem volt kikötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét.

A halál ugyancsak elcsodálkozott.

- Azt hittem - mormogta -, hogy mindenáron élni akarsz. Miért siettél úgy?

- Egy csöppet sem siettem. Már csak egy félnapi munkám volt hátra.

- De ezt nem tudtad sem egy nap alatt, sem száz nap alatt bevégezni, amíg korlátlan időt nem kaptál rá.

- Nem tudtam - nevetett a művész.

- S most tiéd lehetne az élet, a végtelenség. És ilyen könnyen lemondasz róla? Visszaadod?

A művész nem felelt, csak nevetett tovább.

- Mehetünk? - kérdezte a halál.

- Mehetünk.

A művész nyakára csavarta kedves, piros sálkendőjét, berakta szekrényébe a szanaszét heverő poharakat, s egy régi dalt dudorászva, amelyre vanszteppet táncolt egykor, elindultak. Esti hét óra volt. A halál fecsegett erről-arról, kaszája ingadozott a vállán. Ráérősen lépegettek a völgy oldalában csenevész bokrok, lucfenyők között.

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.