Harsányi Zsolt: Írta az életet, élte az írást – Hunyady Sándor: A hajó királynője (könyvismertetés)

Történt egy magyar városban jó félszázaddal ezelőtt, tehát a fin de siécle idején, mikor a túlzsúfolt, Makart-csokros, nehéz drapériájú Munkácsy-szalonok fülledt regényességében életre-halálra szóló szerelmek romantikáját viharozták a lelkek, amikor egy szerelem, ha nem lett belőle házasság, csak az egyik fél színpadias megörülésével, vagy országos szöktetési botránnyal, pisztolypárbajjal végződhetett, a nagy tirádák e korszakában egy feltűnően csinos újságíró beleszeretett egy feltűnően csinos fiatal színésznőbe. Kívül állottak a polgári társadalmon, ifjú lobogásuk nem törődött polgári akadályokkal, sem szöktetés, sem párbaj nem lett a dologból, hanem olyan gyermek, ki apja vezetékneve nélkül nőtt fel. Az újságíró és színésznő sarja író lett. Hunyady Sándornak hívták. Az anya családnevet adott neki, az apa keresztnevet, mind a kettő tehetséget, a szerelem pedig, amely szülte, a lélek szabadságának vágyát. Kolozsvár volt az a vidéki város, ahol a művészek cigányéletének ez a szerelmi regénye lejátszódott, s ez az első környezet mindhalálig ott hagyta nyomait a gyermek fejlődésén. A rendkívül erős magyar nemzeti érzést, a személyes etika bizonyos gavalléros vonásait, az erdélyi humor félreismerhetetlen ízét, a színes képzelő tehetséget.

Azt lehet mondani, hogy ezt az írót a romantika szülte a világra. Az asztrológusok megmondják egyik-másik emberről, hogy harcias jellemű, mert a Mars csillagzat jegyében született, a másik vezetésre termett, mert életének irányít csillaga a Jupiter. Hunyady Sándor a romantika kék virágának jegyében jött a világra. Tizenhat éves korában reménytelenül szerelmes volt egy jóval idősebb unokanővérébe; mikor ez menyasszony lett, ő mellbe lőtte magát. Úgy volt, hogy meghal, mégis életben maradt, de a golyót mindvégig ott hordta tüdejében és végül is harmincöt év múltán ugyan, de mégis ez a roncsolt tüdő ölte meg. Nagyon könnyelmű is volt, ha saját magáról volt szó. Bámulatos gonddal és úri figyelemmel vigyázott arra, hogy soha senkinek ne ártson, soha senkinek miatta a legkisebb kényelmetlensége ne legyen, de saját magát irgalmatlanul és kegyetlenül rongálta. Életével semmit sem törődött. Az úgynevezett magánéletben semmi örömét nem találta. Dáridózni nem szeretett, étel és ital nem adott neki gyönyörűséget. Hívogatták a legelőkelőbb házak, elment ímmel-ámmal, udvariasságból, de a fényes társas életet alapjában unta. Karrier, cím, rang iránt nem volt semmi érzéke, ha bírálói magasztalták, annak nem volt semmi érzéke, ha bírálói magasztalták, annak sem tudott különösképpen örülni, ha nagy ritkán becsmérelték, azon csak csodálkozni tudott, bosszankodni nem, a támadó közlemény olvasását a felénél megunta. A környezet, vagy otthon varázsa sem érdekelte, otthona nem is volt soha, élete végéig dísztelen, rendetlen hotelszobában húzódott meg, eldobott szivarcsutkák, rendetlenül heverő kéziratpapírok között. Családja nem volt, a pincért, a portást, a sofőrt tekintette igazi családjának. A pénzt unta, nem szeretett szerződésekkel törődni, író-kortársai között körülbelül ő volt a legrosszabb üzletember, s ha mégis sokat keresett, azt olvasatlanul, két kézzel szórta azoknak, akik segítségért fordultak hozzá, mert írótársai között körülbelül ő volt a legjótékonyabb. Az ősi művészlélek alkatának elemi vonását benne lehetett legtisztábban megfigyelni: az ősi művészlélek a meztelen létezésen kívül nem formál igényt semmire, de ő maga élete minden pillanatában kincseket szór széjjel az emberiségnek.

Ha tehát ennyire távol érezte magát az élet minden igényétől, mi adta élete értelmét és tartalmát ennek a különös embernek? Mi tartotta az életben ezt a már meghasonlottan született embert, aki lelke mélyén mindig egy meghasadt társadalom kivert fattyának érezte magát, leghangosabb sikerei között is élete minden pillanatában a rezignált, majdnem derűs halálvágy állott elválhatatlan társként mellette?

A válasz egyetlen szó: Hunyady Sándort az írás varázsa tartotta életben. Ez az ember csak író volt, semmi más, feje búbjától a talpáig. Nem volt közéleti ember, nem voltférj, nem volt élettárs, nem volt sem főnök, sem alkalmazott, nem volt harcos publicista, sem elefántcsonttornyába visszavonult esztétikus. Csakis és kizárólag író volt, a világ bármely más foglalkozásában semmi hasznát nem lehetett volna venni. Még a legnagyobb művészekben is akad olykor műkedvelő vonás, belőle a dilettáns legszemernyibb vonása is teljesen és tökéletesen hiányzott. Még magánélete is egészen felolvadt mesterségében. Más író elmondja barátainak, mi történt vele az imént az utcán. Ő elkezdte mondókáját és abban a pillanatban már írt. Stilizált, kerekített, színes kis részletek váratlan ötleteivel alakította a témát, pompás és meghökkentő jelzők kedvéért azonnal epizódokat költött bámulatos leleménnyel, aki tizedszer hallott tőle valamely egyébként érdektelen élményt, gyönyörködve látta maga előtt frissiben születni a tizedik gazdag, színdús, fordulatos novellát, amely az előbbi kilenctől merőben különbözött. Írta az életet és élte az írást. Goethe önéletrajza szabatosan megkülönbözteti a Dichtung és a Wahrheit két alapvető fogalmát, nála a költészet és a valóság teljesen egyet jelentett.

Művészi sikere, irodalmi munkásságának nemes fémértéke ennek tulajdonítható: hogy túltett a mindent arannyá változtató Midás királyon. az ő kezének bűvös érintésétől azonnal költészetté vált a valóság és azonnal valósággá vált a költészet. Művészi lelkiismerete tiszta volt, sőt szeplőtelen. Ezért nem vált például az ő kezében vezércikké leghíresebb műve, az irredenta és Trianon-ellenes „Feketeszárú cseresznye”, hanem a hazaszeretet művészi kifejezésévé. És ha végig kísérjük műveit a legigénytelenebb újság-karcolatig, mikor virtuóz módon odavet egy kis színt a búvárhajóról, amely amerikai útján gőzösét hajszál híján megtorpedózta. Minden írásában a művészi, tehát a valóságnál is valóbb átélés megtámadhatatlan hitele kísér bennünket.

Ebben a felejthetetlen egyéniségben az ember elválaszthatatlan volt a művésztől. Azt mondhatnók, hogy életművén és személyén lehet tanulmányozni, hogy mik az igazi művész, az Isten rendeléséből való író egyéniségének legfontosabb alkotó elemei. A kifejezés remek tehetségén túl őbenne az emberi részvét volt a legfőbb vonás, az elesett, szenvedő, nyomorgó kisemberek sorsának részletei felett érzett meghatottság, a szerénység hősiessége iránt táplált hero-worship emberi, vagy ha úgy tetszik, isteni ösztöne.

Olvassátok Hunyady Sándor műveit, magyarok.

Magatoknak elragadó művészi gyönyörűséget okoztok vele, azonfelül jót tesztek a szenvedőkkel, mert Hunyady Sándor a műveiből holta után remélhető minden jövedelmét betegen sínylődő tollforgatókra hagyta. Szebben nem is lehet kifejezni egy művésznek önmaga halhatatlanságát: ő maga nemcsak az eleven gyönyörködtetés, hanem az eleven részvét és jóság is még mindig, mikor romlandó teste már rég porlad a Kerepesi temetőben, de lelkének és művészetének halhatatlan jósága ebből a temetőből még mindig kisugárzik az egész, oly korán itt hagyott világra.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony