„Még
nyílnak a völgyben a kerti virágok” – mondja, ugyan ki mondja, rábízom az
olvasóra, törje a fejét. Egyébként október-elő. meleg, égett szagú illat árad
ebből a szóból. Sárga, hullatag zenéje van. Levelek suhognak benne lomhán, de a
levelekben érezni, hogy nem a régiek, a feketén-zöldek, a fényesek, frissek. Nem
a régi a nap sem, milyen lázasan, tündöklően süt, mint hervatag asszonyok
gyönyörű szeme egy későn fellobbant szerelemben. Elcsépelt hasonlat: de mit
törje az ember a fejét ilyenkor, uramisten, október van, s ez a végérvényes
ősz. Igen, október: az a hibája, hogy utána november jön. Hiába pirosítja ki
magát, amerre mész az úton, hiába fogad evvel a sokszínű levélparádéval:
november jön és elvitte az ördög az egészet.
Mert
jó, jó, nyalánk szemed, ez a telhetetlen és gyarló szerv, mely életed
megrontója, minden fajta bámulatában és megvesztegethetőségében, mint virágok,
színek, tájak, stb. ékességes invitálása, - mohó szemed bámészan elbarangol az
úgynevezett őszi szépségeken, miket olyan magakedvtelően felsorakoztat egy
dekadensen pazarló természeti ízlés. A sárga-piros levelek közül (teszem föl,
egy ilyen levél miért sárga-piros, nem tud meghalni olyan egyszerűen, mint
ahogy volt?) kibólintanak a tarka gyümölcsök, aranyszínű vagy bíbor rút alma;
szilva kéklik, bár hamva eltakarja ékségét, mintha féltené, hogy megkopik.
Amott szőlőfürtök roggyannak alá; olyanok, mintha a gazdagon termő Ceres
gyümölcs-istennő emlői volnának; mellette Bacchus is ott hever, részegen eme
emlők tejétől, a bokrok alján. Ha úgy tudnék hazudni, mint a költők általában,
azt mondanám, látom is a kusza járású boristent, de nem látok én bizony senkit.
Csak piros bogyókat látok, nagy hivalgó senkik ezek, csupán a madarak
fanyalodnak rájuk, keserű ábrázattal, ha nincs más kéznél. Még vannak olyan
fehér bogyók is, amiket ha az ember megnyom, ízetlen nedv jön ki, a buta
szemnek még ezek is tetszenek. Mennyivel okosabb a kutya vagy a macska, aki azt
mondja, hogy szép az, ami enni jó. Bár költők is akadhatnak köztük, elrontott
esztéta-lelkek, ki tudja.
A
szempont az, hogy ne engedjük magunkat megvesztegetni. „Még nyílnak a
völgyben…” de már október van. Hogy rajzolnám én meg vízióban ezt az októbert?
Aranyveretes úton, reggelben, nagyon gyér nap alatt – a sugarai olyanok a
szürkés- kéken át, mintha megőszültek volna – halad, halad valaki. Az egész
bevilágított út alig egy könyöknyi: elől és hátul pirosság, barna homály és a
vándor halad előre az őszben. Hogy ki ez a vándor? Szeretném, ha nem én lennék;
én, uraim, inkább szeretnék visszafelé haladni, októberből szeptember,
augusztus felé, a pirosas-barna, gyanúsan színes levelek koszorúiból, na nem éppen
a csecsemő korig, hanem úgy megalkudnék, hogy örökké, mondjuk, harminc éves
legyek. (Hölgyeim, már ugyanis elmúltam harminc éves.) Szeretnék harminc éves
lenni, szerelmes verseket írni (vállalnám értük átmenetileg az érzésbeli
skárlátot is). Továbbá szeretnék jó muzsikát hallgatni, kivilágított teraszon,
gyönyörű menü és jó bor mellett és az egész fussa 20 pengőből (hogy nagyon
költekező legyek). Ilyeneket szeretnék én – és ehelyett ősz jön, nem írok
szerelmi verseket, nem vagyok harminc éves. Kijelentem, hiába van október,
evvel a sok színes csudával, engem nem csap be, bőgni tudnék. (De nem tudok, az
ördög vinné el ezt is.)
Hogy
ne fejezzem be ilyen ostoba bánatosan, íme: összeszedek egy csomó levelet,
virágot, kár, hogy nincs még kikirics, ez csordában nő és könnyebb szedni. Az
összegyűjtött lim-lomot beteszem egy pohárba és azt mondom: ezek az első szabad
ősz virágai. Mert szó, ami szó, mindennél jobban imádom a szabadságot.
(Hízelgéssel ne vádoltassam: nem a hasonló nevű kitűnő lapra gondoltam.)
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése