I.
A
kötet ezer oldal. Megdöbbentően sok, vagy meglepően kevés? Végre is, egy írói
élet munkájának legjavát tartalmazza. Terjedelmét, méreteit, súlyát nem lehet
rőffel, sem súlyra mérni. Ezt a kötetet, mely Herczeg Ferenc száz elbeszélését zárja magában, már az idő méri.
Író,
olvasó és bíráló tehát különös elfogódottsággal tartják kezükben ezt a művet. A
bíráló érzi, a szokottnál is aggályosabban vigyáznia kell szavára, mert háta
mögött áll, s vállán át olvassa e műveket a legszigorúbb ítész, az Idő. A
nyolcvanan éves Gerhardt Hauptmannt méltató külföldi értekezések egyikében
olvastam: „Ez az ember kissé már megélte műve jövőjét, mintegy a korabeli
utókort.” A meghatározás pontos. A magyar író, akit a végzet kegye, s bölcs és
erős életének alkotó munkával telített, nemes szándékú önmegóvó ereje abban a
ritka élményben részesít, hogy láthatja és megélheti művének hatását a
közvetlen utókorra, a nyolcvan éves Herczeg Ferenc megnyugodott lélekkel
helyezheti életművét az idő mérlegére. Végre is, író számára ez a legfontosabb
kérdés: „Mi lesz művemmel az időben?... Minden alkotó szellemű ember életének
ez legtitkosabb kérdése. Művének életképessége titkosabban mélyebben
foglalkoztatja, mint személyi életének sorsa és fordulatai. Montaigne, nem
egészen őszinte fölénnyel biztosította az utókort, hogy fütyül ítéletére. A
valóságban fogvacogva várta ezt az ítéletet, mint ezt művének örökös
csiszolgatása, a széljegyzetek, a helyesbítések és tökéletesítések bizonyítják.
Ez emberi, rokonszenves és természetes.
A
magyar író, kinek neve ezt az ünnepi kötetet díszíti, megnyugodott lélekkel
állíthatja művét a magyar irodalom örök könyvespolcára. Ez a kötet élni fog,
míg magyarul olvasnak.
II.
Amíg
lapozom és olvasom a Száz elbeszélés-t,
nosztalgiával gondolom: „Boldog író! Egy időben élt kora műfajával, mely
tökéletesen megfelelt írói lelkialkatának.” Ez a legnagyobb ajándék és
szerencse.
Mikor
Herczeg fiatal író volt, a múlt század utolsó évtizedében, az elbeszélés
diadalmas műfaj volt az európai és a magyar irodalomban. Virulásához,
kibomlásához kétségtelenül hozzájárult a századvég uralkodó laptípusának, a journal d’opinion, a véleményt-formáló,
a nevelő szándékú, oktató és gyönyörködtető célzattal szerkesztett napilapnak
diadalmas térfoglalása. A korunkbeli olvasó elképzelni sem tudja, milyen hatása
volt a századvég idejében egy Maupassant-novellánk, mely a Figaro ünnepi számában jelent meg, egy Hauptmann-elbeszélésnek,
vagy színdarabrészletnek, melyet a Neue
Freie Presse karácsonyi példánya adott közzé, mit jelentett egy Herczeg-,
Mikszáth-, vagy Gárdonyi-elbeszélés valamelyik magyar napilap tárcarovatában?
Ünnepi esemény volt ez, melyről minden írni-olvasni tudó ember értesült. A
tárcarovatban írói sorsok dőltek el. Egy remekbe írott elbeszélés elindított
írói pályákat, megalapozott írói hírneveket. a magyar irodalomban olyan
csillagjárás kezdődik ebben az időben, melyhez hasonló a világirodalomban sem
érzékelhető. Herczeg, Mikszáth, Ambrus, Lovik, Bródy, Gárdonyi, Tömörkény,
Krúdy, Thury Zoltán, majd Móricz, Kosztolányi írják „vonal alatt” a
remekműveket. Nagy népek irodalma megirigyelhetné ezt a bőséget. A napilapnak
ez a rovata a legmagasabb igénnyel mérhető irodalmi dobogóvá nemesedik. Ez
évtizedekben olyan miniatűr-remekek látnak napvilágot a magyar napilapok
tárcarovatában, s az irodalmi folyóiratokban, melyekkel csak a francia és az
orosz elbeszélő-irodalom világhírű művei vetekednek. Ne felejtsük el, a műfaj
alig félszáz esztendős abban az időben. Goethe még nem ismerte az elbeszélés
műfaját, abban az értelemben, ahogyan azt Maupassant, Csehov, majd nálunk
Herczeg, Mikszáth és Gárdonyi tökélyre emelik.
III.
A
tárcarovatban, az elbeszélés műfajában ötven év előtt nagyot alkotnak, de néha
el is véreznek a magyar írók. Apró remekekben életműveket vetélnek el. Drámák,
nagy regények zsúfolódnak össze egy-egy híres magyar elbeszélésben. Az életmód,
az irodalmi szemlélet, a kiadói és szerzőjogi viszonyok, mindez kényszeríti a
magyar írót, hogy legnagyobb témáit az újsághasábokon tömör remekké kalapálva dobja
oda ajándékba az olvasónak és az irodalomtörténetnek. Cholnoky, Török Gyula
elbeszélései majd mind ilyen elvetélt remekművek.
Kevesen
akadnak csak eben az időben, akik írói erejükkel gazdaságosan tudnak bánni, s
az elbeszélésbe nem gyömöszölik bele a „nagy” regényt, vagy a drámát. A
századvégi magyar irodalom féktelen pazarlás, a szegény ember pazarlása.
Herczeg, Mikszáth, Gárdonyi a ritka kivételek, kik tökéletessé nemesítik a
magyar elbeszélést, de nem ölik életművüket föltétlenül s maradék nélkül e
filigrán remekekbe. Az író kénytelen gazdaságosan alkotni, hogy teljeset
teremtsen. A nagy írót ösztöne vezeti: nem ad többet a műfajnak, csak amennyit
az föltétlenül megkövetel. Mert az elbeszélés zsarnoki műfaj.
Herczeg
Ferenc száz elbeszélése olyan írói anyagot zsúfol össze, melyből egy kisebb
nemzet irodalma bátran eléldegélhet egy ideig. Száz elbeszélés, melyből
takarékosabb írónemzedékek száz regényt, vagy drámát építhetnek. Regényben az
író ráér, író és olvasó mintegy megpihennek az oldalakon, mikor a cselekmény
csergedezni kezd, vagy az író közbeszól és közli az olvasóval alkalmi
észrevételeit. Drámában az író reábízza a feladat egy részét a színpadra. De az
elbeszélés sűrített regény és dráma egyszerre. Úgy kell felépíteni, mint egy
drámai cselekményt: epikai eszközökkel, s mégis drámai szigorral és
szűkszavúsággal kell nagy távlatokat mutatni. A jó elbeszélésben, mint a
drámában, megtörténik a cselekmény, melyet a regényben előad az író… Néhány száz soron, tehát olyan zárt irodalmi térségen
belül, mint a színpadi tér és idő, emberi sorsokat, bonyolult jellemeket kell
feltárni és maradéktalanul bemutatni. Ez a legnehezebb műfaj. A
világirodalomban három nagy mestere volt: francia nyelven Maupassant, orosz
nyelven Csehov. És magyarul Herczeg Ferenc.
IV.
Izgalmas
olvasmány ez a könyv. Ezer oldalon ezer sors, a legnemesebb, szűkszavú irodalmi
eszközökkel belevésve a szigorú, zárt formába, az elbeszélés térfogatába.
Herczeg legnagyobb mestere ennek a szűkszavú, epikai feszültségnek. Írói
magatartás, életszemlélet, kifejezési készség, műveltség, minden, amit a „nagy
művekben” kényelmesen és epikai segédeszközökkel árul el és bizonyít az író,
itt néhány oldalon, néhány mondat térfogatán belül, csalhatatlanul és
félreérthetetlenül kiderül. Az olvasó lapozza a könyvet és felkiált: „Milyen
gazdag ez az író!” Talán csak az írók tudják, mit kell akaratban,
tapasztalásban, erőfeszítésben elkölteni, míg ez a Száz elbeszélés kötetbe összeáll? Egy életet kell reákölteni, annak
legnemesebb akaratát és legtisztább képességeit.
Ez
a kötet valóban ajándék a magyarságnak és a magyar irodalomnak. Tisztelettel
lapozzuk, s a Jancsi édesanyja és a Lószőr-vitéz című remekművel olvastakor
megnyugodva érezzük: a magyar író nem maradt adósa a világirodalomnak, melytől
sokat kapott ajándékba. Visszaadta a kölcsönt: remekművekkel fizetett, melyek
nemcsak a magyarság, hanem az egyetemes emberi szellem közkincsei.
Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése