Két
ifjú vitéz: Hunor és Magyar egykor űzőbe vett egy szarvast s a szarvas
elvezette őket egy olyan országba, amilyenről álmodni sem mertek, olyan
hasonlíthatatlanul szép, olyan páratlanul gazdag volt ez az ország. Hunor és
magyar meghódították, urai lettek. zenetörténetünkben, századunkban
megismétlődött a csoda. Két ifjú muzsikus: Bartók és Kodály űzőbe vette a
magyar népdal csodaszervasát s az elvezette őket egy olyan országba, amilyenről
álmodni sem mertünk, olyan szép, olyan páratlanul gazdag ez az ország: a magyar
népi zene világa. Bartók és Kodály meghódították, urai lettek. Ezzel tűntek
fel, éppen negyven esztendeje. Nem úgy, mint két dalia, nem paripán és állami
szubvencióval, hanem parasztszekéren, szegényen, hónuk alatt gramafonnal járták
be az országot, szalonnán, kenyéren éltek s alig néhány esztendő alatt a
magyarság szellemi értékeinek kincsesházát olyan értékekkel gyarapították,
amelyeknek alig található párja. Szinte az utolsó órában megmentették az
elkallódástól, a tudományos kutatás, a művészi stílusformálás számára
hozzáférhetővé tették és a világ elé tárták a
magyarság igazi zenéjét, nekünk mindennél értékesebb dallamkincsét. Bartók
Béla és Kodály Zoltán nevét itthon is megismerték, becsülték, az ország
határain túl azonban mindenütt, ahol a néprajz, népművészet, népi zene
foglalkoztatta az embereket, a tudomány legelsőinek nevével emlegették együtt.
S a világ zenei közvéleménye érdeklődéssel fordult a két fiatal tudós és
hazájuk felé. Így kezdődött…
Az
érdeklődők megtudhatták, hogy Bartók Béla, bár még huszonhat esztendős sincs, a
budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. Olyan pedagógus, aki amit
tud, közölni is tudja tanítványaival, egyéniségét nem erőlteti rájuk, eszményi
szabadságban virulhatnak ki mellette. Kiderült csakhamar az is, hogy
zongoraművész, rendkívüli tehetség. Megérti a nagy költőket, előadása önzetlen:
minden képességét a mű életre keltésének szolgálatába állítja s tolmácsolása
híven, sugalló erővel fejezi ki a lényeget. Kiderült, hogy a fiatal tudós a magyarországi
népek zenéjének nemcsak legjobb ismerője, de valósággal felfedezője, a világ
legkülönb előadóművészeinek egyike, s ha valaki azt kérdezné: ki a zongorázás
tíz legnagyobb mestere századunkban, neve ott szerepelne a tíz között.
És
nemsokára azt is megtudta a világ, hogy Bartók Béla nem csak tudós, tanító és
művész, hanem költő is. Elragadtatással hallgatták első szerzeményeit; mindenki
lelkesen tapsolt, a zenei élet hivatalos tényezői is, amíg a századforduló
divatos zenei nyelvén szólalt meg. A mások-alkotta zenei nyelven is egyénien és
leleményesen tudta közölni érzéseit és gondolatait, magával ragadó lendülettel.
Zeneszerzői tehetségében senki nem kételkedett széles e hazában. Ha megmarad a
mások-törte úton, csakhamar ő lett volna a világ egyik legnépszerűbb
zeneszerzője. De nem epigon volt. Úttörő!
Új
mondanivalóval küldetett, s hogy elmondhassa: új zenei nyelvet kellett
teremtenie. Vallomásait magyarságáról nem lehetett a múlt század magyar
műzenéjének nyelvén előadni. Ez a stílus a kilencszázas években már megfakult,
elerőtlenedett, többé nem hatott sem igaznak, sem őszintének, sem meggyőzőnek.
Bartók tudta, hogy a népzene az a csodaforrás, amely örök fiatalságot ad annak,
aki benne magát megmeríti és a műzene is, ha ereje fogytán, ha kimerült, csak
ebben a csodaforrásban kaphat új erőre, újhodhat meg. A magyar népzene ősi,
ázsiai eredetű, a nyugati műzenétől érintetlen és idegen elemeiből új magyar
zenei nyelvet teremtett, olyant, amely kifejezőképesség, zamat, tűz, erő
dolgában messze felülmúlta a régit.
És
új zenei nyelvet teremtett a tulajdon lelki világának kifejezésére is. Őserejű
ösztönök, vad indulatok, hatalmas érzések vihara dúlt ebben a nagy és mély
lélekben, amely műveiben ősemberien egyszerűnek, egyben pedig olyan
kifinomultnak mutatkozik, hogy differenciálódottságban nincsen párja. Nemcsak a
népzene egy ismeretlen birodalmát fedezte és tárta fel ámuló kortársai előtt,
hanem az emberi lélek őserdejének új tájait, a hangok világának csodálatos új
szigeteit is. Debussy halála óta ő volt a Princeps
Musicorum, a zeneköltők fejedelme.
Messze
kortársai előtt járt, társtalanul, magányosan. Ez az oka, hogy nem mindenki
tudta, tudja követni. Legújabb alkotásait a muzsikusok közül is aránylag csak
kevesen. Gondoljunk azonban arra, hogy negyedszázaddal ezelőtt
„érthetetlen”-nek, „élvezhetetlen”-nek kikiáltott műveit ma már milliók és
milliók „értik” és élvezik világszerte.
Hangjára
az egész világ figyelt. Az új zene közönsége az Óceánon innen s az Óceánon túl.
A magyarság legmesszebbre világító tíz lángelméjének egyike volt, sokak szerint
a legkülönb magyar századunkban. Tudjuk, külföldön sokan őt szemelték ki az új
magyar állam fejének. Erre a méltóságra azért is alkalmas lett volna, mert nem
csak nagy költő volt, hanem igaz ember is. Musas
praeposuit sirenis. Hír, siker, dicsőség, pénz, rang, hatalom nem
érdekelte, magatartásában nem befolyásolta. Csak az a belső hang, amely
kijelölte útját, küldetését, elhivatását. Nem hallgatott a szirének énekére. A
Múzsa szavát követte. Le génie oblige,
ő tudta, mire kötelez a lángész. Nem alkudott. Úgy élt, amint egy
halhatatlanhoz illik. Példát mutatóan. Testben gyenge volt, beteg; lélekben
könyörtelenül becsületes és bátor, mindig emberséges, önmagához és eszményeihez
hű, a hatalmasok s az írástudók páratlan árulásának gyalázatos évtizedében is,
mindhalálig.
Forrás: Uj Idők LI. évf.
10. szám Bp., 1945. október 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése