Vietórisz József: A feledés felé

Előbb az évszám hoz zavarba,
Aztán a névvel van bajunk:
Emlékezünk még erre, arra,
De biztosak már nem vagyunk.

Ki volt, mi volt? Rágondolunk bár
Bágyadt mosollyal, félszegül:
Szívünk megérzi, ám agyunk már
Találgatásra kényszerül.

Hány régi kedves ismerősünk
Csak részlet inkább, mint egész:
Felcsillan olykor még előttünk,
Aztán megint csak ködbe vész.

Ó hányszor kérdjük mindhiába:
Hogy is volt? És mi vége lett?
Az elmosódó félhomályba
Nem lát be az emlékezet.

Emlékeink úgy cserben hagynak,
Hogy vérzik is,mert mély e seb;
S érzékeink úgy megtagadnak,
Mint hűtlenné vált kedvesek.

A volt s lesz összecsap felettünk,
Közönybe fül az élet is…
Lassacskán mindent elfelejtünk,
És elfelednek minket is.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Vietórisz József: Világszemlélet

 

Térben s időben végtelenség
Szárnyán repül a gondolat:
Viselni szinte képtelenség
Véges, parányi voltomat.

Vigasztalannak mégse érzem,
Hogy semminél több nem vagyok:
Egyforma rész az ős-egészben
A porszem és a csillagok.

Örök törvénnyel megkötözve,
Mely mindig harcra késztetett:
A nagy világrend tartja össze
A szétfeszülő részeket.

S a rész, bár küzdve küzd a résszel
S elvérzik a nagy harc alatt:
Megváltozik bár, mégse vész el
És mindörökre megmarad.

Nézz a természet műhelyébe,
És lásd a legnagyobb csodát:
Újjászületve, újra élve
Járunk ezernyi poklon át.

Ma áldozatja lesz a sírnak
S halálra válik életünk:
Fáj, fáj, de holnap újra virrad
S új küzdelemre ébredünk.

Nem rabja vagy hát lételednek,
Inkább parancsolója itt;
A végtelennel fejtheted meg
A lét s a nemlét titkait.

Nem porszemül, nem holtszegényen
Nézhetsz körül s az égbe föl;
Egy csöppnyi harmat gyöngyszemében
A nagy mindenség tündököl!

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet ) 

Vietórisz József (1868-1954): Szalonnasütés

Ó te szerencsétlen nagyvárosi kákabelű nép!
Pompásan teritett pazar asztalnál fanyalogva
És étvágytalanul nézvén mindig tele tálba:
Nem tudhatjátok ti, mit élvez a gazda a pusztán,
S azt se, hogy érzi magát, aki hozzá megy ki, a vendég.
Kis fáradsággal zsíros lakomát kap, amelynek
Kellemes emlékét jó íze legyezgeti benne!

Munka is, élvezet is, pihenésnek is ünnepi élmény
Künn a szalonnasütés, ha a módját érti az ember.
Mert könnyebb dolog egy népet kormányzani bölcsen,
Távoli harctereken fegyvert forgatni vitézül,
Bújni a sok tudományt, költőnek lenni, repülni:
Mint a tüzön nyársat forgatva pirítni szalonnát!
Nagy feladat; de nagy kár lenne, ha visszariadnék.
Mintha e felhívás szólítana: Szállok az úrnak!
Nem lehet erre egyéb válasz, csak ez: Állok elébe!

Aki szalonnát süt, legelébb tegye félre a gondját,

S fogjon a munkához bizakodva, derült nyugalommal! 
Tűzhelyet úgy állít helyesen s kedvünkre a gazda,
Hogy szem elől sohasem téveszti a célszerűséget.
Jó félölnyi helyet szabván ki alapterületnek
Udvara égén, vagy valahol kertjének az alján:
Úgy árkolja körül, hogy a térdünk még beleférjen,
S béleltesse ki jól viharálló fűzfonadékkal.
Targallyat, rőzsét, venyigét hordasson a tűzhöz,
Persze olyant, aminek parazsát használni lehessen.
Ennek a munkáját ügyesebb béresfiu végzi;
Az sem baj, ha csinos szobalány, aki tudja a dürgést.
Itt vár készen a nyárs, hogy megkezdhessük a munkát:
Kéznek ügyébe eső mogyoró-vessző a javából;
Meghegyezett végén kissé meg is edzve keményre,
Rajta parányi pecek, hogy a sütnivaló le ne csússzon.
Itt van a tányér is jó barna kenyér karajával:
Ezt fogjuk mindjárt félig ropogósra pirítni.
Van, ki a tányérhoz kicsi ágast tűz le a földbe,
Mert nehezére esik nyulkálva kezelni a nyársat:
Városi kényelem ez, de akad hive künn a tanyán is,
Mert hisz a kényelemért mindent megtenni okosság!

Jöjj immár, magyaros lakománk fejedelme, szalonna!
Nem húsos, nem abált, füstnélküli, paprikamentes,
Egy cseppet sem avas, noha így is ajánlja a hentes.
Zsírosan és fagyosan piritásra való gyönyörűség!

A kiszemelt darabot hosszában húzzuk a nyársra
S jól odarögzítjük megerősítvén a pecekkel.
Nem sűrűn, de nem is mélyen behasítjuk a végét
S oldalait, hogy elég felület juthasson a tűzhöz.
Fel-felcsapkod a láng, jó lesz kikerüli a füstjét,
Mert kifacsarja szemed s teleszórja korommal az arcod.

Izzik már a parázs, sorban leülünk a helyünkre.
Lassan forgatjuk mellette, fölötte a nyársat,
S a csepegő zsírt úgy hullatjuk alá a kenyérre,
Hogy mennél kevesebb zsákmánya lehessen a tűznek.
Hogyha nem óvatosan s gonddal jársz el, vagy a szomszéd
Kontárságából zsírcsepp freccsent a kezedre:
Férfiasan tűrd el s nyalogasd: tied az, nem a másé!
Áhitatos gonddal, megfontoltan cselekedjünk,
Legfeljebb sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre szemünk! Lehet oldalvást is olyankor,
Hogyha helyes, takaros hölgyet hoz előnkbe szerencsénk.

Lassan, tempósan, türelemmel a végire érünk.
Akkor lesz helye majd fáradságunkra pihennünk
S módosan éveznünk a verejték drága gyümölcsét:
Hogyha a tűz parazsát végig-bizseregte szalonnánk.
Szélei rózsásak, s az egész darab úgy mosolyog ránk,
Hogy remek illattal meg-megcsiklandja az ínyünk.
Jaj, ha elégeted azt, vagy félnyersen hagyod abba:
Semmit sem használsz vele sem másnak, se magadnak!
Aki ügyes, mester-címet visel; aki ügyetlen,
Vagy két balkezes az, vagy a sütnivalója hiányos.
A zsírtól átjárt kenyeret sózzuk meg azonban
S finoman érintsük gyöngéd fokhagyma gerezddel,
Mert hagyományszerűen csakis így adjuk meg a módját.
Ezt a remek pecsenyét a parázs mellett falatozva,
Majd a kulacs fenekét keresőn az egekre tekintve
Oly lakomát kaptunk, aminél a király se különbet!

És amikor lakománk végén felharsan a nóta
Szittya vitézekről, sírig tartó szerelemről:
Képzeletem szárnyán multunkba, jövőnkbe csapongva
Messze Kelet véres pusztáira röppen a lelkem.
Ott kell megtörnünk sorsunk végső veszedelmét,
Ott ítél rajtunk ezer évnek utána a végzet!
Győzni fogunk, ha vitéz fiaink tábortüze mellett
Ily vérré váló lakomák emléke sugárzik,
S módjuk van hozzá, hogy az emléket ne hiába,
Sőt inkább erejük növelő bőséggel idézzék.

Hadd csillogjon a nagy lélek ragyogása szemükben,
Hadd törjön fel a nagy virtus lobogása szivükből;
Hadd tüzesítse kemény akarat letiporni az ellent,
Hadd vigye fegyvereit diadalra az ősi vitézség!

Százszor jaj minekünk, ha csak álom a vágy, a reménység,
S férfias áldozatunk a reményt nem váltja valóra!
Ott küzdjön velük egy-sorban hadakozva a lelkünk,
S tűrjük az itthoni bajt felemelt fővel, bizalommal!

Szép fiatalságom, ragyogó emléke a multnak:
Adj a szavamba erőt, ha erőm nem több is a szónál!
Így a szalonnasütés, amikor belepezsdül a vérünk:
Nem henye régi szokás, de nemes patináju örökség!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 796. szám) 

Vietórisz József (1868-1954): Szatira

  

Mindent megért az ember, hogyha vén…

Phaedrus-meséket fordítottam én.

 

Bátor poéta festegette itt

Romlott korának félszegségeit.

 

Állatvilágba oltott emberek

Nyüzsögte, elmés álarcok megett.

 

A róka, aki úgy ravaszkodik,

Hogy másnak hátán felkapaszkodik.

 

Egy másik, aki el nem érheti,

S ezért a szőlő savanyú neki.

 

A harmadik, ki addig hízeleg,

Míg a hiszékenyt csellel ejti meg.

 

A szomjú farkas báránykára lel,

S hitvány ürüggyel vígan falja fel.

 

A vén oroszlán csúf halálra vár,

Hogy a szamár is megrúghatja már.

 

A csóka, aki pávatollakat

Aggat magára s megvetést arat.

 

A béka, aki nagyrul álmodik,

S megpukkad, amíg felfuvalkodik.

 

Sok béka, aki lázadozni kezd,

S olyan királyt kap, akin rajtaveszt.

 

Itt cserbehágy a hűtelen barát,

Mihelyt a helyzet válságosra vált.

 

Szerénytelenség széles tág terén

Az ifjútól kap oktatást a vén.

 

Nagyképű ember, háládatlan eb

S fösvény, a tyúknál telhetetlenebb.

 

Van szertelenség s nincsen kelleme,

Van szemtelenség, több mint kellene.

 

Ádáz irígység, aljas talpnyalás,

Oldalba-fúrás, orvul támadás.

 

Erkölcsi züllés undok szennyesét

Tárják elénk e jellemző mesék.

 

Az elbarangolt, játszi képzelet

El-elborong e visszás kép felett.

 

Ma más világ van, s ó de jó nekünk,

Hogy ily szerencsés korban élhetünk.

 

Mindenki higgye, lássa, értse meg:

Ily ferdeségek nálunk nincsenek!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.

Vietórisz József (1868-1954): Arany

  

Nem hal meg a mult, bárhogy döntögesse

Szent csarnokát az akna-robbanás;

Jövőt nem adhat puszta vakszerencse,

Hitvány halálra nincs feltámadás.

Vérző magyarság, károdon tanultad,

Hová sodornak eszménygyűlölők:

Ha nem becsülsz meg fényes, büszke multat,

Hogy’ érdemelnél boldogabb jövőt?!

 

A törpe lélek úgy tekint a nagyra,

Hogy abban semmi tiszta nem marad;

Hozzá nem érhet s nyugton mégse hagyja:

Boldog, ha rádob foltvető sarat.

De mindhiába, mert csak átsuhannak

Az emberöltők rajta nyomtalan:

Ami arany volt, megmarad aranynak,

S Arany éltében, holtában Arany!

 

Ha megbecsülés mérlegén a nagyság

Szárnyalja túl a többi érdemet,

S erkölcsiségben tündöklő igazság

Torz és idétlen gúnytól nem remeg:

Ha az derék, kit áldva emlegetnek,

S ha az dicső, ki önfényben ragyog:

Ne szabj határt a hálás tiszteletnek,

Nem volt Aranynál áldottabb, nagyobb!

 

A lelki nagyság nem kiván hatalmat,

Úgy él, amint a sorsa rendelé,

Csak hivatása szózatára hallgat,

Haladni így tud biztos cél felé;

Örül, ha szenved, csüggedést nem érez,

Körét betölti, sírban is szeret,

S imát rebegve tér meg Istenéhez:

Ember nagyobbat, jobbat nem tehet!

 

Ha az magyar, ki férfi-áldozattal

Csügg társtalannak érzett nemzetén,

És szembeszállva küzd az áradattal,

Hogy el ne nyomja semmiféle kény;

Ha érzed azt, hogy összetört szivének

Mi volt e vértől ázott föld-darab

S mért sírt a húrján fájó koldusének:

Ki volt Aranynál hívebb, magyarabb?!

 

A bús magyarság drága, szent örökség,

Örökre szóló nemes-levelünk;

Lábbal tiporják, kínzó gúzsba kössék:

Belőle semmit el nem engedünk.

A kishitűség gyáván veszni hagyja,

Nem tudja tán, hogy mért oly bánatos:

De szégyen arra, aki megtagadja,

És átok arra, aki rátapos!

 

Ha gyujt a költő lelkes szózatában

Az ősi nemzet-fenntartó erő,

Korhol, vigasztal ihletett dalában

S kétségeinkből tettre hív elő;

Ha megnyugodnunk, bíznunk, harcra kelnünk

Nehéz időkben mindig jól esett,

Méltán lehet a költőt ünnepelnünk:

Nem volt Aranynál mélyebb, lelkesebb!

 

Fényt szór az elmult daliás időkre,

Hősök vitézi tettein hevül;

S ha elborulva néz tovább előre,

Az eszme vonja: rendületlenül!

Nem léhaságnak áldoz tiszta lantján

Akkor se, hogyha szent haragra gyúl;

S a nyelv hatalma oly csodás az ajkán,

Elbűvöl ellenállhatatlanul!

 

S ha jól tudod, hogy Toldi a mi hősünk,

Hogy Csóri népe a mi nemzetünk,

A vén gulyás is a mi ismerősünk,

S az a rab gólya mit jelent nekünk;

Ha megsiratjuk a mi walesi bárdunk,

S el nem cseréljük soha senkiért:

Kiben lehetne teljesebb világunk?

Ki lesz Aranynál jobban a miénk?!

 

A Vojtináktól vársz eszményiséget?

Hazátlanoktól nemzet-ébredést?

Mesterkedőktől értelmes beszédet?

Gyűlölködőktől önfegyelmezést?

S ha csak nekünk szólt s úgy emelt az égig

Magasba lendült művész-ihlete:

Mért fájjon az, hogy mások meg nem értik,

Mit ér nekünk az ő költészete!

 

Nem puszta játék hangzatos szavakkal,

Sekélyes érzést ködben sejtető;

Nem röppen el a múló pillanattal:

Emlékező és emlékeztető!

Egy ezredévnek fénye, győzedelme

Buzdít e lanton s hősi éneken:

Erőt a multból nyersz a küzdelemre

Most és örökre, árva nemzetem!

 

Ha megjelensz a tetemre-hívásra,

Mert vádolód a lelkiismeret:

Ne vágyakozzál új hídavatásra,

Keményen állj a mélységek felett!

Költőd is úgy fog új életre kelni,

Ha tettre képes nemzet költi fel;

Nem eltemetni s gyásszal ünnepelni:

Aranyt szeretni és követni kell!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.

Vietórisz József (1868-1954): Tűnnek az órák

  

Tűnnek az órák,

Múlnak az évek,

Nőnek az árnyak,

Elfogy az élet.

Nincs maradásunk,

Nincs pihenésünk

Baj, ha előzünk,

Baj, ha lekésünk.

 

Mért e sietség?

Mért ez a hajsza?

Merre a célja?

Merre a haszna?

Ó hisz a földön,

Bárhova essék:

Egy a mi sorsunk,

Egy a fizetség!

 

Egy-e: ki tudja,

Jó-e: ki látta?

Bánt ez a kétség,

Biztat e hátha:

Jobb az örök fény

Drága reménye,

Mint a halálnak

Bús, örök éje.

 

Én e hitemben

Boldogan élek,

S oly bizalommal

Várom a véget!

Mert a halálban

Szent nyugalom van,

S lelkem a porból

Újra kilobban.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet

Vietórisz József (1868-1954): Mindennap temetek

  

Mindennap temetek, mindenütt halott van;

Amerre én járok, sírok nyílnak ottan,

S aki odakerül, sok az én halottam.

 

Mennyi ismerősöm, mennyi jóbatárom,

S mennyi atyámfia túl az életgáton:

Végig e hosszú sort alig-alig látom.

 

Mennyi fényes álmot, hány ragyogó eszmét

Hantolok el, mintha mindent odavesztnék,

S holnap, holnapután ki tudja, mi lesz még!

 

Ami tegnap lángolt s lázzal égett bennem,

Hány tervem után kell immár pontot tennem:

Meg nem valósulhat földi életemben.

 

Eltemetem minden nagyratörő vágyam,

Beteljesülését többé ne is várjam:

Nem segít magasba régi merész szárnyam.

 

Eltemetem minden olcsó dicsőségem,

Nem is izgat úgy, mint egykor régesrégen:

Még a nap is alább hanyatlik az égen.

 

Szép lassan betelik rajtam is a mérték,

S mintha már az alkony sátorába lépnék:

Minden érzékemtől meg kell válnom végkép.

 

Mégse tartom én ezt gonosz ítéletnek:

Kishitű az, aki a haláltól retteg,

Nem fáj nekem, hogy majd engem is temetnek.

 

Mert amit mindenkor érző szívvel írtam,

S amit olykor-olykor vérző szívvel sírtam:

Nem marad örökké odalenn a sírban.

 

Por lesz, ami por volt, lélek, ami lélek,

Eleven szikrája a nagy mindenségnek:

Halálon is győz a diadalmat élet!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet

Vietórisz József (1868-1954): Sóhajok hídján. Költemények. - könyvismertetés

 

(A Nyiregyházi Öregdiákok Egyesületének kiadása. Garab József könyvnyomdája, Cegléd. Nyíregyháza, 1944. 218. l.)

 

         Az Arany János utáni kor költői közt Vietórisz József, mint epikus és lírikus, s mint műfordító – a mester nyomában járó tanítványok jelesebbjeinek sorába tartozik. Igaz, hogy vidéken „jól elrejtőzve", s ezért „szépen élve”, országos hírre nem is törekedett, munkásságával mégis figyelmet tudott kelteni irodalmi körökben. Mikor hét esztendővel ezelőtt bekerült a Kisfaludy-Társaságba, székfoglalója alkalmából Voinovich Géza elnök üdvözlő beszédében hangsúlyozta, hogy Vietóriszt már voltaképpen régóta illette ott hely, mert ízlése és munkássága közös a Társaság hagyományaival. Ez a dicséretszámba menő megállapítás valóban találó volt. Vietórisz költői útja egészen abban az irányban indult és haladt, amelyet Arany még „barna hajjal” kezdett kitaposni, a halhatatlanság felé.

         Vietórisz mint elbeszélő költő Senki Pál című verses beszélyével a Nádasdy-díj koszorúját nyerte el az Akadémiától, - mint lírikusnak gyakran jelentek meg meleg szívről és fennkölt gondolkodásról s finom ízlésről tanúskodó költeményei a Vasárnapi Ujság és az Új Idők hasábjain, s a Szemlében és külön kötetekben, - mint műfordító pedig a Pisókhoz írt horatiusi híres levélnek, s Vergilius talán legszebb művének, a Georgicának valósággal mesteri átültetésével aratott nagy elismerést.

         Most, mikor ágyúszótól és bombarobbanástól zúg a világ, Vietórisz meghazudtolva a régi mondást, hogy „inter arma silent musae” – új kötettel lép elénk, melyet szűkebb hazájában, Nyíregyházán – hol évtizedeken át tanárkodott, s hol méltán örvend szeretetteljes népszerűségnek – az Öregdiákok Egyesülete adott ki a Kisfaludy-Társaság jelképével díszítve, a Sóhajok hídján címmel. Siessünk megjegyezni, hogy ez a cím valójában nem födi e könyv tartalmát. Mert a „sóhajok hidja” – a velencei ponte dei sospiri – a pusztulásba, a megsemmisülésbe vezető út volt, melyen reményöket vesztve, csüggedten mentek az emberek. Vietórisz pedig szépen írja új könyvének mindjárt első versében:

Nagy időknek lázas küzdelmében élve,

Törhetetlen hittel nézek föl az égre…

         Költészetének alaphangja a hitből fakadó derűlátás s a boldog megelégedettség az „arany középszer”-ben. Nem félelem szorongatja keblét, hanem inkább bizalom dagasztja, s szíve mindig szeretettel van tele, akár hozzátartozóiról, akár hazájáról, akár csak az emberről vagy a természetről szól. Az élet mért ugyan Vietóriszra is csapásokat – de mégsem a sóhajok reménytelen hídján visz költészetének útja. Igaz, hogy már az öregkorral természetszerűleg járó csöndes megnyugvás, a megváltozhatatlan nehéz helyzetekben való bölcs belenyugvás alkonyi hangulata rezg át az egész köteten – mint ahogy egy helyen szelíd filozófiával mondja:

Lassacskán mindent elfelejtünk,

És elfelednek minket is…

De nagy költő elődeiről s kortársairól szólva – egy-egy, néha óda magasságba emelkedő versében, Bessenyeitől és Kisfaludy Károlytól kezdve, Jókain és Arany Jánoson át Szabolcskáig és Végvári-ig, s közben a politikai élet vezéregyéniségei közül Bethlen Gábort és Tisza Istvánt is megénekelve – látjuk és érezzük igazán, milyen mélyen szántó költő s milyen ízig-vérig lelkes magyar a Nyírvidéknek ez a kedves lantosa.

         Fő eszményképe az irodalom terén Arany.

Nem eltemetni s gyásszal ünnepelni:

Aranyt szeretni és követni kell –

kiáltja.

         Valóban: nem utánozni – amit nem lehet -, de követni, amit Vietórisz szíve sugallatára és meggyőződéssel tesz is.

         És milyen találó képet fest honvédeinkről, így szólván:

Mikor végül valahonnét

Haza tér a magyar honvéd:

Nem dicsekszik, inkább hallgat,

S megfogja az ekeszarvat.

Ebben a néhány sorban fajunk nagyszerű tulajdonságai és erényei vannak összesűrítetten, pompásan kifejezve, érzékeltetve.

         Van a kötetben egy igen kedves életkép, a Szalonnasütésről, mely szinte a Georgica természeti képeivel vetekszik.

Nem henye régi szokás, de nemes patinájú örökség –

mondja a költő a szalonnasütésről hősi hatosokban, de zamatos magyarsággal, mint ahogy egész költészetében benne ragyog és hódít nyelvünk megkapó bája és kifejező ereje, fénye és finomsága.

         Formai tökéletesség tekintetében Vietórisszal kevés újabb költőnk vetekedhetik. Strófáinak változatossága s bennük a rímelés igazán művészinek, virtuózra vallónak mondható. Lendületes és hangzatos verselésének ez az értéke – melyben árnyéka sincs sem a mesterkéltségnek, sem a pongyolaságnak – elkísérte Vietóriszt egész, immár félszázadnál hosszabbra nyúlt pályáján. Ma is olyan könnyedséggel, frissességgel versel, mint mikor ifjú korában Giuseppe néven írta költeményeit, fáradtságnak vagy akár csak lankadtságnak sincs nyoma mostani kötetében. Ha el akarunk kissé vonatkozni ettől a bombazajos világtól, bízvást menekülhetünk – mint sivatag üdítő oázisára – a Sóhajok hidján olvasásához, egy tiszta érzésű, nemes idealizmusú poétához, aki régi, de nem kopott lantját ma is hévvel és erőteljesen pengeti, élvezetet és vigasztalást nyújtva.

sz. k.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.