Mindennap temetek, mindenütt halott van;
Amerre én járok, sírok nyílnak ottan,
S aki odakerül, sok az én halottam.
Mennyi ismerősöm, mennyi jóbatárom,
S mennyi atyámfia túl az életgáton:
Végig e hosszú sort alig-alig látom.
Mennyi fényes álmot, hány ragyogó eszmét
Hantolok el, mintha mindent odavesztnék,
S holnap, holnapután ki tudja, mi lesz még!
Ami tegnap lángolt s lázzal égett bennem,
Hány tervem után kell immár pontot tennem:
Meg nem valósulhat földi életemben.
Eltemetem minden nagyratörő vágyam,
Beteljesülését többé ne is várjam:
Nem segít magasba régi merész szárnyam.
Eltemetem minden olcsó dicsőségem,
Nem is izgat úgy, mint egykor régesrégen:
Még a nap is alább hanyatlik az égen.
Szép lassan betelik rajtam is a mérték,
S mintha már az alkony sátorába lépnék:
Minden érzékemtől meg kell válnom végkép.
Mégse tartom én ezt gonosz ítéletnek:
Kishitű az, aki a haláltól retteg,
Nem fáj nekem, hogy majd engem is temetnek.
Mert amit mindenkor érző szívvel írtam,
S amit olykor-olykor vérző szívvel sírtam:
Nem marad örökké odalenn a sírban.
Por lesz, ami por volt, lélek, ami lélek,
Eleven szikrája a nagy mindenségnek:
Halálon is győz a diadalmat élet!
Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése