Nem szeretem, ha a tavasz
Megjött már és mégis havaz;
Tél is inkább enyhe legyen,
Mint örök fagy völgyön-hegyen.
Mikor versenyt süvítenek
A megvadult bőjti szelek:
Fűrészelve zakatolnak,
Velőmbe is behatolnak.
Mikor felhő-komondorok
Sötét torka vihart morog:
Félelmetes mennydörgésbe
Fúl az ebek üvöltése.
Mikor a zord fellegeknek
Csatornái megerednek:
Szinte mindent elsöpörve
Zuhog le a víz a földre.
Megborzongva, felzaklatva
Nézek a bősz áradatra:
Mennyi bajnak hirdetője,
Mennyi remény temetője.
A természet régi rendje
Mintha már csak emlék lenne.
S visszafojtott könnyeimben
Keserűre válna minden.
De ha pompás kikeletnek
Ibolyái integetnek,
Új reménnyel ezer élmény
Bizsereg a szivem mélyén.
Erdő, mező kedvet kapva
Mintha hívna, hívogatna:
Gondolatban átölelem,
Helyemet is alig lelem.
Fészket rejtő bokor alól
Minden madár nekem dalol
Napsugárnak melegétül
Minden virág nekem szépül.
Lelkemben egy szebb világnak
Tündérei muzsikálnak;
Úgy felujjong, mintha benne
Mámorító himnusz zengne.
Tele vagyok hittel, vággyal,
Lendülettel, ifjúsággal:
Se multamon, se jövőmön
Semmi gonddal nem törődöm.
Nem üdít a nyári hőség,
Nem vidít az őszi bőség,
Nyűg a hosszú téli álom:
Én az örök tavaszt várom!
Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése