2024. ápr. 14.

Szathmáry István (1877-1944): Teleki Pál ravatalánál

 


Örök magyar sors, büszke végzetünk:

Ma megfeszítnek, sírba tétetünk,

De síron és halálon győz fajunk,

S harmadnapon mindig feltámadunk.

Nem bírt velünk sem börtön, sem bitó,

Sem gőgös cézár, sem a hódító

Népeknek árja, és a századok

Ködén át zászlónk szeplőtlen ragyog.

Bús, büszke végzet, hogy magyarnak lenni

Annyit jelent, mint vállainkra venni

Krisztus keresztjét, hogy sírba omolnak

Mártir-halállal ép a legnagyobbak.

 

Örök nagypéntek: ma Teleki Pált

Siratja népünk, az égre kiált

Kiomlott vére… Hős, nemes lovag,

A vér és vas korában áldozat

A becsület oltárán… Nemzetének

Nagy époszában egy új, gyászos ének.

Kemény tusák verhetlen bajvívója,

Hisz olyan fegyvert tán Achilles óta

Nem adtak senkinek az istenek,

Mint őneki, csak így nyerhette meg

Döntő csatáit a harcok során,

E csillogó fegyver: a tudomány.

És szertefoszlott Trianonnak átka,

Harangok zúgtak a feltámadásra,

Magyar lett újra sok-sok ősi oltár,

Ma kuruc Kassa és holnap Kolozsvár.

Amiért küzdött, elérte a szent célt:

Erdély szülöttje visszavívta Erdélyt.

 

S küzdött tovább… És készült új csatákra,

Míg nemzetének váltig magyarázta,

Hogy a magyar csak szent egységbe forrva

Lehet méltó a várva-várt szebb korra,

Hogy a viharban célt csak akkor ér,

Ha tettre váltja: mindent a honért.

Hiába volt, mert hitvány, törpe lelkek

Útjába mindig új gátat emeltek.

Idegen eszmék bálványát faragva

Sarat dobáltak minden hű magyarra.

És egyre nőtt, dagadt a szennyes ár,

És lápvirágot termett a mocsár.

Hogy állja meg a nemzet így helyét?

Szívét e gond gyötörte, tépte szét.

És mert magyar volt minden porcikája,

És mert hazáját már-már veszni látta,

És mert úgy hitte, hogy botor, sötét

Bűnétől így megváltja nemzetét,

A hős bajvívó feladta a harcot:

Egy dörrenés… s már lelke átviharzott

A magyar pantheon szent csarnokába,

Hol nagyjaink testvéri csókja várta!

 

Örök memento legyen a halála,

Sírját övezze a nemzeti hála.

Szavát fogadva szent egységbe forrva

Álljunk hazánkért küzdő csatasorba.

Sujtson le öklünk minden cselszövőre,

S aztán előre, mindig csak előre!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése