I.
Nem értem szivedet; nem értem,
Hogy mit jelent e büszke hallgatás,
Hisz tudom ugy is, hogy szerettél,
Mint e világon soha senki más.
Egy mosolyom akkor te nálad
Az élet minden kincsével fölért.
Egy szómra üdvödet, jövődet
Odadtad vón egy boszus álomért.
S mikor azt mondtam, hogy szeretlek,
Rám néztél, mintha meg sem értenél.
A beteg ép ugy néz az égre,
Midőn már érzi, hogy soká nem él.
II.
Zeneszót hoz a kósza szellő;
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.
Bűbájos emlék, édes álom
Átjár merengő lelkemen.
S egy nem felejtett bánatos hang
Susogja sirva: „Szeretem!”
Előttem állsz fehér ruhában
És nyujtod reszkető kezed.
S én míg rajongva átölellek,
Bevallom, most is ugy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek!
Forrás: Családi kör
XVIII. évf. 4. sz. Buda-Pest. 1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése