Ó, Tiszatáj… Magyar költők a Tiszáról

 

„Olyan szép ez a kis haza…”

-        -        -        -        -        -

„Szép az egész és egésze enyém is

s minden részében egésze kitárul,

s mégis neked vall szerelmet, Tiszántúl.”

(Bóka L.: Ó, Tiszatáj…)

 

         Siklottál-e korcsolyádon orcacserző fagyos szélben a Tisza tükrös jegén úgy, hogy sálad búcsúzó szándékkal hátul lobogva integessen utánad? Kóboroltál-e kora tavasszal a Tisza menti füzesekben félig részegen az ifjúságtól és a barkát bontó füzek, a rügyet fakasztó sudár nyárfák mézes illatától?

         Vagy álltál-e már a sáros töltésen csuromvizesen, kemény harcban a tavaszi vizektől megáradt, medrében nem férő folyóval, amikor az őrök lámpái villogtak csupán, mint fel-feltűnő apró Szent János-bogarak a keréknyikorgástól, sulykok koppanásától, fáradt férfiak rekedt kiáltozásától hangos éjszakában? Gyönyörködtél-e a rizsföldek zöldjében a Jászkunság egykor csak sziksót virágzó talaján, amelybe a Tisza vize adja most az életet?

         Gondoltál-e arra, mikor a simán suhanó hajó hátán állva elnézted a parti fecskék csapongó játékát, vagy amikor horgászbotod mellett ülve délre húzó vadlibák hangját hallgattad, hogy egy évezred óta mennyi magyar vér olvadt bele legmagyarabb folyónk bölcsen ballagó hullámaiba?

         Ha igen, akkor megérted, miért lett e folyó népünk dalformáló lelkének, érzéseit és vágyait dalban feloldó képzeletének egyik ihletőjévé, miért tudta annyi nagy költőnket a Tisza és a Tiszatáj szépségének megéneklésére ösztönözni.

         Se szeri, se száma azoknak a népdaloknak, amelyekben az érzelem kifejtését elindító természeti kép a Tiszával kapcsolatos. Ezekben a dalokban a nép a maga életéhez legközelebb álló tájat,madarat, virágot vagy jelenséget énekli meg. Természetes, hogy az Alföldön termett népdalok jelentős részében ott csillog, ott vibrál valamilyen formában kedves folyójának, az Alföld széles térségein végigkanyargó Tiszának szőke vize is. Az „Általmennék én a Tiszán ladikon…”, a „Márványkőből, márványkőből van a Tisza feneke”, a „Tiszapartján jegenyefa virágzik…” játszi kötődése csakúgy fülében cseng s szívében marad mindenkinek, aki e Tisza vize öntözte földből vétetett, mint a „Tisza szélén elaludtam…”, a „Tiszán innen, Dunán túl”, a „Szőke vize a Tiszának…” szelíd merengése, vagy a „Megöltek egy legényt” balladás borongása.

         Persze – ki nem mondva bár -, de benne van ezekben a dalokban a szeretet, a ragaszkodás is a Tiszához, amely szinte jelképpé nőtt mindannyiunkban: a szülőföld, a szívünk szerette táj jelképévé. Hányszor jelent meg előttünk egésze vagy része ennek a tájnak, amikor sorsunk által messzevetve koptattuk idegen városok utcáinak kockaköveit, vagy tapostuk „minden mindegy”-hangulatban a lövészárkok véres sarát!

         Így érzi ezt a szabolcsi Tiszahátról Bécsbe sodródott, testőrruhában Voltaireért, Rousseauért dobogó szível a magyar kultúra megteremtéséért küzdő Bessenyei György, a magyar irodalom megújítója is, amikor osztrák ég alatt hajtva nyugovóra fejét, így sóhajtott fel:

„A Tiszának partján virradok meg egyszer,

Hol ifjú éltemben jártam sokezerszer.”

         Több ez a vers a francia felvilágosodás kötelező természetrajongásánál, bár a bevezető rész az ébredő természet részletes leírása, amelyben a nappal világossága győz az éjjeli sötéten, mutatja a költő állásfoglalását kora társadalmában. De a vers gerince, a reggeli Tisza költői rajza megkap bennünket képeinek változatosságával. Szinte halljuk, amint „az halász hajója harsog a vizeken”, halljuk a sásas rétre kivert gulya bőgését. Látjuk szavai nyomán a parti jegenyéket, a vízbe hajló fűzeket, az egyik parton szélesülő réteken a darvakat, a szemlélődő feje fölött tovaszálló vízimadarakat, s látjuk amint

„… a Tisza foly csendességével,

S mintha gondolkozna, olyan menésével.

Sárga tajtékjait formálja közepén,

Sok gallyak s levelek ballagnak a színén.”

         A bemutatott képek annyira valósághűek, hogy mi is a költővel együtt vallhatjuk a vers végén:

„Ilyen az hely, ahol életre születtem,

S a nagy természetnek férfi tagja lettem.”

(A Tiszának reggeli gyönyörűsége)

         Míg Bessenyei a reggeli Tisza szépségeiben gyönyörködik, addig Petőfi Sándort, a Kiskunság szülöttjét, az alkonyfényben fürdő Tisza ragadja meg, s ösztönzi egyik legszebb leíró versének, A Tiszának megírására. Petőfi is a Tiszaháton áll meg „a kanyargó Tiszánál” pontosan megjelölve a helyet is:

„Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.”

         Első pillantása a szelíd folyóra esik, amely oly simán, oly nesztelenül ballag parttalan medrében, hogy

„Sima tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.”

         Ezt a hangvételt őrzi meg a költő végig a versen, egészen a záró versszakokig. Bessenyei képei mozgalmasak, az élet zajától hangosak, Petőfi Tiszatája a természet csodálatos csöndjét érzékelteti. Ha említ is hangot, finom hasonlattal mutat rá, hogy az nem zavarja az ünnepélyes csendet:

„Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.”

         Így hangsúlyozza a lazán, a magányos szemlélődő ide-oda röppenő pillantása nyomán szerkesztett költői képeket lezáró versszak mondandóját:

„Óh természet, óh dicső természet!

mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.”

         De ezek a költői képek oly közel állnak a prózához, hogy csak a rímek csendülése, olykor egy-egy lényegre mutató hasonlat árulja el, hogy amit a költő mond, a vers. Folyamatosan írva fel sem tűnnék: „Késő éjjel értem a tanyára friss gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.” Vagy: „Túlnan, vélem átellenben épen, pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját míg telemerítette, rámnézett át; aztán ment sietve.”

         S éppen ebben rejlik Petőfi utánozhatatlan művészete. Úgy rajzolja meg a valóságot, hogy az éppen őszintesége révén válik költőivé. Tökéletes összhangba olvad itt az eszmei mondanivaló: a tiszai táj bájos, komplikálatlan szépségének bemutatása és a külső forma: a cicomátlan, egyszerű nyelv.

         De miért pattan el a vers végén a csöndnek ez az átlátszóan tiszta kristálypohara, miért szakad meg a költői képek összhangja? Ha meggondoljuk, hogy „A Tisza” az 1847-es esztendőben, Petőfi költői érettségének teljében, oly nagy versek szomszédságában termett, mint a „Magyar vagyok” ,”A magyar ifjakhoz”, „A nép nevében” stb., talán nem látszik indokolatlannak az a feltevés, hogy a „tudatos jövőbe” látó Petőfi szándékosan töri meg a félrevert harang kongásával, a gátját áttörő Tisza világot elnyelni akaró árjának vágtatásával a vers eddigi, szinte mozdulatlan csöndjét, idilli békéjét. Lehet, hogy vakmerő párhuzam, de bennem önkéntelenül „A nép nevében” utolsó soraiban rejlő fenyegetés hangja rémlik fel; csak ott a tűz az elem, mely pusztítni fog:

„… De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; … úgy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

         Említsük meg még az ugyancsak 1847. februárjában írt „A szél” c. versét, amely a szél segítő és pusztító erejének ellentétére épülve végső kicsengésében hasonló hangulatú:

„Bejárom a tengert, s ha hajót találok:

Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,

S árbócával írom a habokba sorsát,

Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!”

         A szilaj, medréből haragosan kilépő, Tiszát személyesíti meg Vörösmarty Mihály „Eger” c. eposzában. Az Eger vára ellen törő török sereg könnyűszerrel hatalmába keríti az idegen zsoldosok által hűtlenül elhagyott szolnoki várat, s a könnyű diadal után tábort ver ott, hol

„Szolnok alatt magasan foly együtt a Zagyva Tiszával,…”

De a legmagyarabb folyó elkeseredve azon, hogy

„Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús

Tüköre a várnak, melyből fél tornyok, elomlott

Várkapuk és paloták néznek bele puszta tetővel.”

nem tudja tovább tétlenül nézni, hogyan gyalázzák meg a hazai földet a magyart pusztító török hadak. Ezért

„… mikor a Tisza Zagyvához közelíte, s az eldőlt

Szolnokot ott látá, s alvó törökökre ragyogni

A szomorú holdat, háborgani kezde magában,

S lassú moraj  hangján társához szóla imígyen:

- Hát ezek itt e gyilkos orok, s hitszegre vitézlők,

Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván?...

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -

Jer! ha nem ölhetjük, legalább pusztítsuk el innen,

Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen

Eb török és lovait vizeinkből félve itassa. –

Szóla, s legott nagy hullámok fordultak öléből,…”

S a két folyó együttes erővel megszalasztja, szétzilálja a győzelemittas álmából riadó török sereget.

         A hősköltemény a magyar reformkor megindulásának második évében, 1827-ben jelent meg. Vörösmarty, híven ahhoz az álláspontjához, amelynek talaján a Zalán futása és a Cserhalom született, a magyar múlt dicső, évszázadok homályából is példamutató fénnyel ragyogó eseményeit énekli meg, hogy a Szent Szövetség, vagy ahogyan Vörösmarty nevezi „Hármas Erőszak” sötét éveiből, zsarnokságba belenyugvó tespedéséből kiemelje a nemzetet, s az apák példáján tanítva a politikai fejlődés, a társadalmi haladás útjára segítse.

         Az Egerben és a Zalán futásában is a Tisza szinte tevőleges szerepet játszik az ellenség megsemmisítésében, mintha azt akarná érzékeltetni a költő, hogy nagy nemzeti céljaink elérésében az egész haza: nemcsak élő népe, de élettelen természete is segíti azokat, kik érte küzdenek.

         Íme, a Zalán futása X. énekében így mondja el az alpári csatában a Tiszának szorított görög seregmaradvány romlását:

„-      -        -        -        -        -        -

A vert, dúlt seregek, s mikor a mély vizbe merültek,

Két részről kicsapott a víz, s gyász színbe borulván,

a letiport füveket görögök vérével itatta…

-        -        -        -        -        -        -        -        -

Jaj hangzott s szomorú bőgés, s magas égbe kiáltás,

Zengett a dagadó Tisza s partjai visszamorogtak.”

         Persze költészetünkben éppen úgy elválaszthatatlan a Tisza és a Tiszatáj, mint ahogyan a valóságban elképzelhetetlen a kettő egymás nélkül. Hiszen a Tisza sajátos jellegét a partokat övező végeláthatatlan tengersík vidék, véggel a folyóra futó kis Tisza-menti falvak,k vagy a partján emelkedő sok tornyas városok, a folyó hátán hosszú lábú pókokként keresztbe futó hidak, a szegélyerdők, a parti kukoricások adják meg. De nem kevésbé beletartozik a Magyar Alföld fogalmába az a Máramarosból alákanyargó, egyszer homokszürke, másszor haragoszöld, olykor halványkék vagy hirtelenszőke szalag, amelynek nevét az alföldi gyermek a legelső s legkedvesebb szavak között tanulja meg: a Tisza.

         Így látja ezt Szolnok szülötte, Verseghy Ferenc is, akinek lelkében sem a budai templomok tömjénfüstje, sem a délvidéki katonai táborok hagymázas levegője, sem a várbörtönök nyirkos odúi nem tudták elhalványítani az ember szívéhez legközelebb álló, mindenki számára egyetlen vidéknek: a szülőföldnek képét. Fogságból szabadulása után 1805-ben ódai zengésű sorokban emlékezik meg szülővárosáról, Szolnokról:

„Hirdessék egyebek más várasit ősi Hazánknak,

-        -        -        -        -        -        -        -        -

Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,

hol remegő szemeimbe az első

napragyogás ötlött: Itt hempelyeg enyves iszapjánn

a’ Tiszavíz; itt omlik ölébe

Zagyvánk. Egybevegyűltt vizeinn a s szőke folyónak

a’ szép híd: a Szandai dombig

két sor fűzfa között izmos töltések; utánnok

szőllők a’ Varsányi határig.

Legmagosabb partyánn a’ víznek, látszik az egyház,

a’ sótár s a’ hajdani földvár.

Minden egyéb tájánn dúzs rétek, barna barázdák,

zöld legelők elegyítve tenyésznek.”

Pontos verselés, gondos, a kiejtéshez tökéletesen alkalmazkodó helyesírás, amely oly szépen megmutatja a szolnoki zárt e ejtését is. A hangvétel költőisége mellett ez a pontosság jellemzi a mondanivalót is, amelyből a táj részletes ismerete és szeretete árad, hogy befejezésében hangot kapjon a nemzeti büszkeség amiatt, hogy szülőföldje tanúja és részese az ezeréves magyar múltnak.

„Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett

S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr…”

(Kölcsey)

         Pestre kerülve fel-felmerül előtte a szülőföld képe, melyet elhagyott s a kedvesé, kit feledni nem tud:

„Elhagytam partján a Tiszának,

De visszavágyott kebelem,

Bennem borongva hajnallának

Vérző honvágy s bús szerelem;”

(Honvágy és szerelem)

         A költői lélek századokon átnyúló rokonsága kapcsolja e vershez s írójához is a Szeged városából a magyar pedagógiai kormányzat jóvoltából a felvidéki hegyek közé kényszerített Juhász Gyulát. „Tiszai tájak” c. ciklusában saját szavai szerint:

„Emlékek holdvilágos ablakán át

Nézem a messzi, áldott Tisza táját,”

         Nem tájleírást ad ezekben a versekben, inkább a maga sorsának s a tiszai tájnak rokonságáról beszél, ahogyan az „emlékek holdvilágos ablakán át” felvillan benne a tiszai tájnak egy-egy jellegzetessége, vagy – s ez újszerű az eddigihez képest – a Tisza-menti parasztok csöndes szavú alakja.

„Tiszai tájak, végtelen vidékek,

Olyan testvér sorsommal a tiétek.”

-        -        -        -        -        -        -

„… Még itt ülök én idegen telekben,

De a magyar nyár napja ég szememben

 

S nagy jegenyék zenéjét zúgja vérem

A törpe fenyvek görbe erdejében.

Felmerülnek előtte a

„Napos tájak… csöndes öreg tanyák,

Bús szikesek, szürkéllő füzesek,”

Ő is olyan magányos, mint a Tisza mentén a

„Jó magyarok a földön és vizen,

Parasztok csöndesen, magányosan,

Kik éltek csak s nem érti senki sem

E bús anya oly búsan mért fogan?”

         Ez a csöndes, egyszerű mesélő hang jellemzi szülővárosáról, Szegedről írt versét is. A Tisza-parton ballagva „… míg megy a víz és az idő szalad”, idézi azokat. Attila királyt, dús Ajtony vezért, Dugonics Andrást, Tömörkényt, Gárdonyit s Petőfi Zoltánt. S míg rájuk gondol, érzi

„…, hogy az öreg Tisza felett

Az örök élet csillaga remeg.”

         Már Juhász Gyula fenti verseiben is szembetűnő, hogy a költő saját lelkivilágának tükrében látja a tájat, hangulatának változása kivetítődik az ábrázolt képre is. A soron következő versekben a Tiszatájnak olyan képeit látjuk, amelyek éppen az említett tételt igazolják, illetve egy lépéssel tovább is mennek, s világosabban következtethetünk belőlük költőjük állásfoglalására az adott történelmi és társadalmi viszonyok között.

         Arany János Bolond Istók c. elbeszélő költeményének első énekét 1850-ben, alig egy évvel Világos után írja. Az egész ének annak a lemondó, keserű hangulatnak a terméke, amely az elbukott szabadságharc után vesz erőt a lelkeken, s amelyből kilábolni egyik napról a másikra nem lehet. Az I. ének egyik jelenetére szeretnék utalni. Erzsók asszony ott felejti az árokban, részeg álma színhelyén Istókot A síró csecsemőt vándorcigányok találják meg, akik hamarosan

„Sátort verének egy domb oldalán, -

Honnan az út egy kis faluba jára,

És szép kilátás nyílt a sík Tiszára.”

         Önként adódik az alkalom a költő számára, hogy néhány költői képben leírja az alkony bíborköpenyébe burkolózó tiszai tájat. Arany János él is a lehetőséggel, mi pedig, akiket elgyönyörködtetett, elringatott Petőfi alkonyati Tisza-képe, önkénytelenül is megérezzük a lényegében azonos tájnak az ábrázolásban mutatkozó hangulati különbségét. Petőfinél a távol kis falucska tornya látszik, Aranynál a tornyok földbe szúrt cöveknek, amelyeket a pásztorgyerek szalmaszálon keresztül is láthat. Petőfi szemet gyönyörködtető pór-menyecskéje helyett egy halász andalog a parton, aki halat csak néha fog. Arany Tisza-képének merevségét, sivárságát fokozza még egy sóvár kút, mely

„hosszú nyakát szomjan emelte égbe.”

         A lírást a nyugovóra térő nap gyönyörű képével zárja, de az olvasó az utolsó szó nyomán mégis úgy érzi, mintha valami szép zongoraszólót egy disszonáns akkord zárna le.

„Majd a nap is leáldozék. Haránt

Fektette a fodor habú Tiszára,

Mint búcsú-jobbot, rezgő súgárát,

És mintha még egy kis ideig várna,

Szélesen, hosszan, arany híd gyanánt

Ingadozék ott lángszinű sugára:

Aztán vakító ragyogással ége

A falu szélső ablakán, és – vége!”

         Az egész ének, s benne e képnek külső ruhája ismét a mondandó hű párja. A sivár kép, a mozdulatlanság, a kesernyésen ironikus szólások olyanok, int Istók sorsa s mint a költő hangulata lehetett 1850-ben.

         Szép Ernő a Tisza-partból csupán egy siker nélkül halászgató halászembert lát meg. Körülötte:

-        -        -        -        -        -

Kút, kazal, fa alva állnak.

De áll,de alszik itt minden:

„Áll a nap fenn, áll a felhő,

Nem jön fecske, nincs egy szellő,

A víz nem látszik, hogy folyna,

Isten mintha bóbiskolna.

 

Talán el is felejtette,

Hogy a Földet teremtette

A Tiszát is beletette,

a halászt is leültette.

(Tiszapart)

         Mintha József Attila Holt vidék-jét látná az olvasó maga előtt. De míg József Attila verséből világosan kitetszik, ki a felelős, honnan e holtság. („uraságnak fagy a szőlő…” stb.) addig Szép Ernő megelégszik a mozdulatlanság, a mozdíthatatlanság hangulati ábrázolásával, legfeljebb elgondolkodhatunk, ki törődik e vidékkel s e vidék lakóival, ha még „teremtője” is elfeledkezett róla.

         Még sötétebb, még megrázóbb József Attila „Tiszazug” c. verse, amelynek élményi alapja a nagy szolnoki mérgezési pör. A költői kifejezések: báránybunda árny, puli pillanat, házacskák zsuppjának zsíros süvege, a vénasszony visszajáró lelkeként káráló tyúk, kékes öregek stb. mélyen eszméletünkbe s szívünkbe markolóan készítik elő a fő mondanivalót:

„S mit ér a vén? A kanalat

elejti, csöppent, etetik

s ha ő etet, a malacok

habos vödröstől fellökik.”

         Valóban érezzük, hogy ebben a világban „kemény a menny”, itt nincs kímélet, kevés a föld, kevés a falat, s aki már csak teher rajta, jobb annak alatta. S hogy odajuthasson minél előbb, segít az arzén. A Horthy-rend igazságszolgáltatása bitóra küldi az arzénes asszonyokat, de nem veszi észre, helyesebben nem akarja észrevenni az eredendő okot,mely a bűntények mögött rejlik: a szellemi sötétséget, az elmaradottságot, a földéhséget. Hiába emelik fel szavukat Móricz Zsigmond, József Attila, Háy Gyula, szavuk pusztába kiáltott szó marad.

         Ha még alább szállunk a Tisza mentén s idevesszük Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ját, amelynek sorai a Tisza menti parasztélet döbbenetes erejű képei, meg kell vallanunk, bizony messzire jutottunk Bessenyei ragyogó reggeli Tiszatájától, vagy Petőfi rózsafelhős tiszai alkonyától.

„Brummog a búgú, asszony lett a lány,

Az élet itt nem móka, s nem talány,

A bort megisszák, asszonyt megverik

És izzadnak reggeltől estelig.

 

Brummog a bőgő, elhervad a hold,

Fenékig issza a vőfély a bort,

Már szürkül lassan a ködös határ,

És s határban a Halál kaszál…”

         Szentlejünk néhány szót végül azoknak is, akiknek legnagyobb részük van abban, hogy ma a Tisza még áradása idején is megmarad medrében, hogy megrakott hajók biztonsággal viszik terhüket Tokajtól Titelig, hogy vize életet visz a szikkadt Hortobágynak, s benne feszülő energiája Tisza menti falvak százaiban, a Tiszazugban és Tápén is kigyújtja meg a jólét, a világosság lámpáit.

         Barcsay Ábrahámnak, a bécsi testőrírók legtehetségesebbikének Orczy Lőrinchez, a Tisza-szabályozás első kormánybiztosához intézett sorait idézem.

„Hát már megint indúlsz Neptun szigonyával

Tiszát méregetni Krieger zsinórjával?

Neveti szakállas Triton didájával,

Hogy aggódik ember vizek folyásával.”

         A hajózás megindulásával a kereskedelem s így az emberi kizsákmányolás növekedésétől tart a gyarmati népek rabszolgasorsa ellen szót emelő Barcsay, mint ahogyan az idegen, elsősorban osztrák befolyás erősödésétől félti nemzetének sorsát Orczy Lőrinc is.

„Tiszán le, Dunán fel hajóink úszkálnak,

Fischamenti bádog toronyhoz mászkálnak,

Tiszta búzát küldünk német sógorinknak,

De csak rezet adnak győri hajósainknak.

(Megint panasz)

         Meglepően jól látja a német sógorság „előnyét”.

         De ha hozzáértő ember a Tisza szabályozására gondol, két név feledhetetlen marad számára. Széchényi István és Vásárhelyi Pál neve. Nevüket azonban nemcsak a megzabolázott folyó, nemcsak a szakemberek őrzik, hanem a magyar költészet is.

         „Vásárhelyi Pál sírkövére” Vörösmarty Mihály vési a következő sorokat:

„Hallom-e még zúgásidat, Tisza féktelen árja!

Látom-e, zöld koszorús róna, virányaidat?

Eljön-e a délbáb tündér palotáival álmom

Képeihez, szebbnek festeni a honi tért?

Óh siket és vak a föld. De ha nemzetem egykor idézné

Hű nevemet, lelkem hallja s megérti e szót.”

         Széchenyi István emlékét Arany János sorai őrzik, amelyeket a költő a Tisza partján felállítandó Széchenyi-szoborra szánt:

„Széchenyi áll itten. Meghalt. Nem hal meg az érdem:

Messze jövendőnek szüli örökbe fiát.

Széchenyi áll itten; végignéz mérnöki szemmel,

S műve derék folytán helybehagyólag örül.”

(Széchenyi tiszai oszlopára)

         Bár szobra helyett csupán emlékoszlopa áll a tiszapolgári gáton, hol az első töltés első kapavágását tette, s az oszlopra is Szász Károly sorai kerültek, én a Vörösmarty- s az Arany-epigramma igazságában hiszek. A nemzet hű nevüket nem csupán idézi, hanem terveiket, álmaikat valóra is váltja, sőt merészebb terveket s merészebb álmokat, mint ők álmodtak. Korán sírba hanyatlott, munkatörte Vásárhelyi Pálnak nem kellene a délibábra várnia, hogy az szebbnek fesse „a honi tért”. Szép az immár, s egyre szebbé válik népünk dolgos keze nyomán.

         Ezt a munkából sarjadt szépséget látja meg a ma költője, a Tiszatáj szerelmese: Bóka László. Végigfut gondolatban az egész hazán. Örül a szőlőtermő dunántúli domboknak, a kenyerünk ízét adó Kiskunságnak, a nyírségi homoknak, az északi hegykoszorú kincses erdeinek, tavaink tiszta tükrének, ős Pest-Budának, gyárak pipázó kéményeinek, de szíve idehúzza a kőtelki határra, hol, hogy megújuljon a föld, „mélyebben szántanak a traktorok”, s hogy megújuljanak az elmék, „este fejés, etetés után villanyfény vár… könyvek fogadnak s termékeny viták”. Egyszóval, „neked vall szerelmet, Tiszántúl”. Úgy érzi,

„… Szolnokon, hol ősi füzek árnyán

a fürge Zagyva a Tiszába csobban,

mint hazatérőt a két kapubálvány,

úgy vár a hídfő, szívem beledobban

s a szajoli gát hulláma úgy ringet

szelid Tiszánk haragja árterében,

ahogy felleljük gyermek-álmainkat

deres fejünk hajtván anyánk ölébe.”

         De ugyanígy drágának, a magáénak érzi Rákóczifalvát, Fegyverneket, Tiszagyendát, Túrkevét vagy Tiszaigart, s ez mentse fel e sorok szerzőjét is, ki a Tisza s a Tiszatáj költőink megrajzolta ábrázolásának bemutatásában nem törekedett teljességre;adta azt csupán, mi szívéből fakadt, mert nagyon igaznak érezte Bóka László szavait:

„Ó, Tiszatáj, sok egy ember szívének

hogy egybefogjon egyetlenegy ének!”

 

Szurmay Ernő

 

Forrás: Jászkunság II. évf. 1. sz. 1955. február