Róna sikon áll egy odvas
Jávorfa;
Átok fogta, mostoha sors
Ápolta.
Lombja nincs, csak
itt-amott egy
Levele,
Az is inkább holt, mint
Eleven.
Ágas-bogas koronája
Vad czirók.
Hej pedig csak minapjában
Milyen volt!
Deli szálon tetézett lomb,
Lengeteg;
Még a nap is szives szemmel
Nézte meg.
S nyalka kénnyel gyönyörü szép
Homlokán,
Lángra gyult a bibor arczu
Est után.
És a szivemésztő vágytól
Elalélt, -
Rózsás felhő ölbe fogta
Szép fejét.
Szemfényvesztő, uttévesztő
Délibáb;
Csalogató mosolygással
Áll odább.
Meddig tartott, kába jávor
Nem tudá;
Egyszerre csak jéghidegség
Ömlött rá.
Fölrezzenve ámulattal
Néz körül,
Minden uj, mi most előtte
Elterül.
Fa-, virágból egész ifju
Rengeteg,
S ő hozzá a kis madár sem
Kézeleg.
Szinte látja, mint huzódnak
Messzire;
Onnan jutott önmagának
Eszibe.
Végig néz most önmagán és
Megijed!
Minden éke, büszkesége
Elveszett.
Koronája megkuszálva,
Éktelen;
Ifju törzse összetörve,
Rut tetem!
„Álom, álom, csalfa álom”,
Fölkiált,
„Ime, drága ifjuságom
„Mire vált!”
S átokszóra nyiló ajka
Elakad;
Lengő szellő rázza meg a
Galyakat.
Lengő szellő, felsohajtó,
Háladó;
Áldó vággyal árva szivből
Áradó.
Áldja azt az angyal arczu
Ördögöt,
És hogy hozzá visszatérjen,
Könyörög.
És az nem jő, és ez igy tart
Évekig;
Minden óra egy keserves
Életig. –
Egyszer azt’ egy kis virág, egy
Viola,
Himes réten elmélázgat
Tétova.
Játszi ábránd nyiló bimbó
Kebele;
Még csak tegnap nyilallott az
Ég bele.
Kék szemével szerte-széjjel
Kandikál:
Egyszerre csak vidám arcza
Búra vál.
Ott ama fa, elhagyatva,
Nagy beteg;
S nincs egy lelke, hogy megmentse, -
Oly öreg!
S sem szava, sem gondolatja;
Nesztelen,
Csuszva, kuszva, csendesen a
Fán terem.
Nézi, nézi, szánó szive
Ugy bizseg;
Szép szeméből forró könyek
Pergenek.
Forró köny a tiszta szivből
Égi csepp;
Égi balzsam, gyógyul tőle
Minden seb.
És a jávor felsohajt és
Éledez;
Soha ilyet, a mit most, nem
Érezett.
Oh, mi más ez, mint ama bősz
Szerelem;
Csupa áldás, mint az édes
Anyaszem.
Testet, lelket általjáró
Bűvölet;
Bimbó fejtő, dalra keltő
Kikelet!
„Ki vagy, mi agy ,hogy eljöttél
„Én hozzám?”
Szól imádva, s lelke csügg a
Violán.
„Soh’se kérdezd” nevet ez, és:
„Istenem,
„Mit miveltem! Lám, a sziv mily
„Esztelen!
„Hogy is volt csak! Ugy tetszett, hogy
„Szinte kért!
„Im pedig” – és elforditja
Szép fejét.
„Megyek is már!” mondja, és cak
Még se megy;
Egyszerre nézve, megigézve,
Ugy remeg.
Félve várja, hogy a jávor
Marassza;
Akkor nyitna, kivirítna
Tavasza.
Ám a jávor ajka zárva,
Mint a sir;
Csak magában, nagy kinjában
Lelke sir.
„Jaj énnékem, hogy e tündér
Megjelent;
Minden éled csak a sziv nem
Odabent.”
„Azt örökre agyon ölte
Az a rosz;
Boldog érzés már ebben nem
Fakadoz.”
„Ne is légyen rajtam kívül
Áldozat,
Akkor tán e sziv csak mégis
Megszakad.”
A virág is most fölserken
Álmibul,
Égő szive szégyenében
Elszorul.
Mint a tolvaj, lopva hagyja
Ott a fát;
Még csak azt se mondja néki:
„Áldás rád.”
Hej pedig de sokszor mondta
Magába’!
Fájó szive sirt e szóban
Utána.
Nem is birta el a titkos
Bánatot;
Lassacskán a más világra
Szunnyadott.
Lengő szellő felkapta a
Levelét,
Azzal hinté be a jávor
Kebelét.
Igy kivánta azt az áldott
Viola,
Ott ébredjen uj életre
Hült pora.
És a jávor egyre gyászol,
Egyre vész,
Egyre hajtja, hogy meghalni
Oly nehéz!
Forrás: Családi kör
XVIII.évf. 13. sz. Buda-Pest. 1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése