2024. ápr. 14.

Szegfi Mór (1826-1896): Róna sikon áll egy…

 

Róna sikon áll egy odvas

Jávorfa;

Átok fogta, mostoha sors

Ápolta.

 

Lombja  nincs, csak itt-amott egy

Levele,

Az is inkább holt, mint

Eleven.

 

Ágas-bogas koronája

Vad czirók.

Hej pedig csak minapjában

Milyen volt!

 

Deli szálon tetézett lomb,

Lengeteg;

Még a nap is szives szemmel

Nézte meg.

 

S nyalka kénnyel gyönyörü szép

Homlokán,

Lángra gyult a bibor arczu

Est után.

 

És a szivemésztő vágytól

Elalélt, -

Rózsás felhő ölbe fogta

Szép fejét.

 

Szemfényvesztő, uttévesztő

Délibáb;

Csalogató mosolygással

Áll odább.

 

Meddig tartott, kába jávor

Nem tudá;

Egyszerre csak jéghidegség

Ömlött rá.

 

Fölrezzenve ámulattal

Néz körül,

Minden uj, mi most előtte

Elterül.

 

Fa-, virágból egész ifju

Rengeteg,

S ő hozzá a kis madár sem

Kézeleg.

 

Szinte látja, mint huzódnak

Messzire;

Onnan jutott önmagának

Eszibe.

 

Végig néz most önmagán és

Megijed!

Minden éke, büszkesége

Elveszett.

 

Koronája megkuszálva,

Éktelen;

Ifju törzse összetörve,

Rut tetem!

 

„Álom, álom, csalfa álom”,

Fölkiált,

„Ime, drága ifjuságom

„Mire vált!”

 

S átokszóra nyiló ajka

Elakad;

Lengő szellő rázza meg a

Galyakat.

 

Lengő szellő, felsohajtó,

Háladó;

Áldó vággyal árva szivből

Áradó.

 

Áldja azt az angyal arczu

Ördögöt,

És hogy hozzá visszatérjen,

Könyörög.

 

És az nem jő, és ez igy tart

Évekig;

Minden óra egy keserves

Életig. –

 

Egyszer azt’ egy kis virág, egy

Viola,

Himes réten elmélázgat

Tétova.

 

Játszi ábránd nyiló bimbó

Kebele;

Még csak tegnap nyilallott az

Ég bele.

 

Kék szemével szerte-széjjel

Kandikál:

Egyszerre csak vidám arcza

Búra vál.

 

Ott ama fa, elhagyatva,

Nagy beteg;

S nincs egy lelke, hogy megmentse, -

Oly öreg!

 

S sem szava, sem gondolatja;

Nesztelen,

Csuszva, kuszva, csendesen a

Fán terem.

 

Nézi, nézi, szánó szive

Ugy bizseg;

Szép szeméből forró könyek

Pergenek.

 

Forró köny a tiszta szivből

Égi csepp;

Égi balzsam, gyógyul tőle

Minden seb.

 

És a jávor felsohajt és

Éledez;

Soha ilyet, a mit most, nem

Érezett.

 

Oh, mi más ez, mint ama bősz

Szerelem;

Csupa áldás, mint az édes

Anyaszem.

 

Testet, lelket általjáró

Bűvölet;

Bimbó fejtő, dalra keltő

Kikelet!

 

„Ki vagy, mi agy ,hogy eljöttél

„Én  hozzám?”

Szól imádva, s lelke csügg a

Violán.

 

„Soh’se kérdezd” nevet ez, és:

„Istenem,

„Mit miveltem! Lám, a sziv mily

„Esztelen!

 

„Hogy is volt csak! Ugy tetszett, hogy

„Szinte kért!

„Im pedig” – és elforditja

Szép fejét.

 

„Megyek is már!” mondja, és cak

Még se megy;

Egyszerre nézve, megigézve,

Ugy remeg.

 

Félve várja, hogy a jávor

Marassza;

Akkor nyitna, kivirítna

Tavasza.

 

Ám a jávor ajka zárva,

Mint a sir;

Csak magában, nagy kinjában

Lelke sir.

 

„Jaj énnékem, hogy e tündér

Megjelent;

Minden éled csak a sziv nem

Odabent.”

 

„Azt örökre agyon ölte

Az a rosz;

Boldog érzés már ebben nem

Fakadoz.”

 

„Ne is légyen rajtam kívül

Áldozat,

Akkor tán e sziv csak mégis

Megszakad.”

 

A virág is most fölserken

Álmibul,

Égő szive szégyenében

Elszorul.

 

Mint a tolvaj, lopva hagyja

Ott a fát;

Még csak azt se mondja néki:

„Áldás rád.”

 

Hej pedig de sokszor mondta

Magába’!

Fájó szive sirt e szóban

Utána.

 

Nem is birta el a titkos

Bánatot;

Lassacskán a más világra

Szunnyadott.

 

Lengő szellő felkapta a

Levelét,

Azzal hinté be a jávor

Kebelét.

 

Igy kivánta azt az áldott

Viola,

Ott ébredjen uj életre

Hült pora.

 

És a jávor egyre gyászol,

Egyre vész,

Egyre hajtja, hogy meghalni

Oly nehéz!

 

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 13. sz. Buda-Pest. 1877.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése