I.
Oly kedves, szép az enyhe ősz –
Kicsi erdőcske, benne őz.
A lombokon szín annyi van:
Sokféle zöld, piros, arany.
Alig hogy elröppent a nyár,
A szív még napsugárra vár –
De hűvös szellő bolyg ma itt,
És tépi a fa lombjait.
S lassan, ha nézem, nincs a fán
Hervadt levélke egy se tán.
Míg lenn a földön csakhamar
Bokáig érő dús avar.
A szél viharrá nő, dagad,
Tördelve már az ágakat,
És nem sokára – úgy lehet –
Hajt szárnyival hófelleget.
A zordon tél így megelőz,
És elmaradsz te drága ősz –
S a világ olyan puszta már,
Mintha sohse lett volna nyár.
II.
Pedig hát volt nyár: víg, dalos,
A sok virág oly illatos.
Fényben, magossan járt a nap –
Egykor, nyár, várva-vártalak.
Nyilt is számomra sok virág:
Mosolygó rózsák, dáliák.
S harsány volt ajkamon a dal:
Csupa boldogság, diadal!
De merre tűnt el mind e fény.
A sok szép álom, vágy, remény?
Lombbal, virággal mind lehullt,
S édes-bús emlék már a mult.
Panaszt zokogjak? Oh miért?
Hálás legyen, ki szépen élt.
Elaggott szívnek vigasza:
Hogy néki is volt víg nyara.
Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése