Hullámos a tájék, a hol én születtem,
Domb völgybe szalad le, völgy hegyre fut ujra;
Távol a fenyőfák, sorban, mint huszárok,
Lenn buzakalászok aranykoszoruja;
Zöldebb a smaragdnál a levél az ágon,
A rigót ezer hang csattogva kiséri:
Minden olyan szép itt! mégis e sziv vágyva
A délre vonuló fellegeket nézi.
Mely körit, a tiszta szeretet világa
Lelkemre felejtés sürü fátylát vonja:
Nem zaklat a kétség, nem üldöz az ármány,
Fejemet lehajtom csöndes nyugalomra.
Száll tőlem a bánat, s vissza a reménység,
Mint fecske tavasszal, jön siető szárnyon,
S én bármi veszélyben, a hová te mentél,
Hol te vagy, oh lányka, oda, oda vágyom!
Nem a szülőföldet, elhagynám a mennyet,
Ha te nem volnál ott, lelkem üdvössége:
Inkább zivatarban haljak – lábaidnál,
Mint nélküled érjen öröm, áldás, béke;
De nem is érhetne; mert te vagy az nékem:
Örömem, áldásom, békém, imádságom;
Czél mostan az élet, mely míg nem láttalak,
Volt átkos bilincsem, keserves rabságom!
Itt tán a futó szél megtörne erőmben,
Ott meg nem inogva, mint szikla bevárom:
S boldogitóbb lesz a diadalmi mámor,
Vagy – ha ez a sors vár – édesebb halálom
De nem!... a halálnak megdönti hatalmát,
Mely a te lényedben rejlik az igézet:
És sebemet – mély bár – balzsam behegeszti,
Ha reám mosolygasz, ha szemedbe nézek.
Forrás: Családi kör
XVIII.évf. 12. sz. Buda-Pest. 1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése