Ádám Zoltán: Anyám

Éneklős a szám;

a hangfogó lepattant róla

összetört, meghalt a hallgatás,

de halleluját zeng a nóta

rólad Anyám.

Messze van fiad:

az álmokat álmodó Titán,

a nagyokat néző akarás,

aki letört már száz vitán,

amit az Élet ad.

Neked szép voltam:

legszebbet, a legjobbat az emberek között

látta bennem két látó nagy szemed

s boldogan suhant fejem fölött.

Én akartam.

Akartam jót, szépet,

de én is gyarló ember-ember lettem,

kis harcokat harcoló bús gigász.

- Csak ha arcod suhan el felettem:

szép az Élet!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Ádám Zoltán: Köszönöm

Köszönöm szavaid, melyek a méla eolhárfa

csengő rímeiként kísérik fogyó ifjúságom

és tiszták, mint csalogánydalnál holdas esti álom.

Köszönöm kacagásod: e lengő piros lobogókat

hajódnak árbocán, az életem mély tengerén,

hol ifjak még a vágyak, de az akarat koravén.

Köszönöm csókod: e szállód alt a néma föld felett,

mit vígan dalol egy éji, ködruhájú tündér,

míg lantjába szászszínű virágfűzért fűztél.

Adtad és vendégem lett: a fájdalom, az öröm

és ma bennem minden vadul az életre lázad,

amit nem lehet elfelejteni: köszönöm.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Gaál György: Ajtómon halkan kopog a vágy

Csendes őszi estén ülök magamban

Bús egyedül.

Fülembe tompán, fekete jajjal a csend

Szava csendül.

Ajtómon halkan kopog a vágy...!

Riadva, félve odatekintek,

Lassan az ajtó csak kitárul.

Rengő ruhában jön felém lassan,

Feslő mosolyban himnusza harsan

A vágynak. A két szeme üdvöt árul.

Jön felém. Itt van. Karja kitárul,

Selymesen fonja lelkemet át.

Szép szavú szókat zsong a fülembe,

S lelkem a néma, szívem a tiszta

Mohón felissza minden szavát.

Szívembe zsongnak, komoran bongnak

Szürke zenék.

Fekete fátyol száll a szobámra.

Fekete ködbe borul a lámpa

S hallom a néma csendben a lélek

Tompa neszét.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Gaál György: Milica

Éj volt, csendes, holdsugaras éjszaka. A fölfelé vezető keskeny hegyi utat mintha végigöntötték volna tiszta, fehér tejjel; lágyan, szürkésen csillogott a ráömlő fénysugarakban.

Egy kecskepásztor haladt az úton a hegyoldalon meghúzódó kicsi ház felé. Magas, izmos alak volt, a délszlávok villogó szemével; hatalmas lépésekkel lökte magát előre s a tüszőjéből minden lépésnél vékony, hajlított pengéjű kés villant elő. Amint a ház elé ért, bő köpenye alól hangszert húzott elő és szerelmesen dalba kezdett.

Lágyan, zümmögő simogatással buggyant fel a dal a férfi lelkéből és zsongva, szelíden kőúszott a zöld kerítésre, onnan tovább be a kicsiny házra s befonta azt szerelmes susogással.

Annyi fájó kérés, annyi sejtelmes ígéret rezgett e dalban, hogy a kicsi ház ajtajának arra okvetlen meg kellett nyílni.

Egy leány jött ki az ajtón és figyelő szemmel nézett a kerítés felé. Szemében öröm és valami szomorúság ült.

- Ez Sztan – suttogta és megindult a hang felé, mely most már őt fonta körül szerelmes vallomással, fájó kéréssel.

- Sztan, te itt vagy? – kérdezte, mikor odaért.

- Én itt, igen, itt vagyok – felelte a fiú hangjában izgatott remegéssel és guzlicáját félredobta a fűbe. Azután elhallgatott és nézte a leányt mély hódolattal, alázatos, tiszta szerelemmel.

A leány pedig lehajtotta szép, szomorú fejét és olyan jól esett neki az, hogy a férfi, akit szeretett, ilyen néma csodálattal néz reá.

A fiú felkiáltott:

- Milica, Milica, mily szép vagy!

Szerelem, tisztelet, csodálat, minden, amit a leány iránt érzett, e pár egyszerű szóban szakadt ki lelkéből, hogy megejtse és odakapcsolja a leány lelkét az övéhez elszakíthatatlanul.

A leány feltekintett. Szemében örömet lehetett olvasni, azonban ott beljebb, mélyen valami sejtett, titkos szomorúság vert tanyát.

A férfira nézett és hangjában szemrehányás rezgett.

- Nem szép tőled Sztan, hogy ilyenkor jössz; nincs itthon az anyám.

- Tudom, éppen azért jöttem. Anyád nem kedvel engem és ha olyankor jönnék, mikor itthon van, talán elküldene, és az nekem nagyon fájna.

 - De nem jön egész éjszaka haza és mit mondanak, ha megtudják, hogy az ő távollétében itt jártál.

A fiú keserű daccal rántott egyet a fején.

- Nem baj, akármit mondanak is. Elég nekem az, hogy te szép vagy, jó vagy és tiszta vagy, mint a susaki szent szűz. Egyébbel nem törődöm.

Milica arcát e nyílt, őszinte vallomásra gyenge pír futotta át. Megfogta a fiú kezét és szelíden kérte:

- Távozz Sztan! Mi sohasem lehetünk egymásé. Köztünk óriási akadályok vannak.

A fiú bosszúsan rántotta el a kezét.

- Eh, nincsenek legyőzhetetlen akadályok. De mindjárt meg is bánta hevességét és elfogva a leány kezét, kérőn folytatta:

- Milica, édesem, hallgass meg. Megőrülök, ha nem könyörülsz rajtam. Oly régóta kérlek már és mindig csak ez az utolsó szavad: „Mi sohasem lehetünk egymásé.” Miért? Nem szeretsz talán? Vagy nem bízol bennem? Azt hiszed, hogy hazugság minden szavam, mely szerelemről beszél hozzád? Nyomorult volnék, gazember volnék, ha nem a lelkemet hoznám ide, ha nem tiszta szerelemmel jönnék hozzád.

Dobos László: Bánat-királyi kertje végtelen

A színes kertben megsuhan a lomb,

Zörren az ág és felsóhajt a pázsit,

A régi kertben furcsa vendég járkál

S a mohos kőfal rámered: ki jár itt?

Ki jár itt, ahol Bánat-királyfi bolygott,

De örömvárba messze ballagott,

Ő jött-e vissza: régi, régi vendég,

Vagy aki itt jár, tán egy új halott?

Bánat-királyfi kertje végtelen

S bolyongni benne drága út nekem,

Rejtett tavak tükrében felcikáznak

Vágyak, tüzek, kudarcok: életem.

Sötét lombok rejtelmesen susognak,

Az úton sírva roppan a kavics,

Csüggedt fejem fölött rózsaszín-sátor,

De lelkem mélyén sírok magam is.

Virágbarlangból azúr égre nézek,

Hol egy haldokló szivárvány fakul,

A tavon hattyúk úsznak hiú keccsel

S a parton liliomok szirma hull.

S bánat-barlangban felnyöszörgök én:

Óh, gyermekévek, délibáb-romok,

Ti messze, messze úszó drága hattyúk,

Ti végtelenbe hullt liliomok!

Bánat kertjére alkony pírja csordul,

Bíbor ősz hull ezer virágra-lombra,

S a tavak – piros tócsák hidegen

Dermedeznek a bolygó fájdalomra.

A színes kertben megborzong a lomb,

Zörren az ág és felsóhajt a pázsit,

A régi kertben furcsa vendég járkál

S a mohos kőfal rámered: ki jár itt?

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Bartók Miklós: A világ

Csodálatos vagy, igéző világ,

- Halálba játszó szent álmok hona –

Mint egy kigyulladt, űzött lélek

Lobog sok gyászos, pogány babona,

- Csodálatos vagy, igéző világ.

Az Isten szíve századokat ver...

- Tán nem is igaz, hogy mi élünk,

Csak a Végtelen álmai vagyunk,

Mely száll – s valahol felébred velünk;

Ahol Isten szíve századokat ver.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Bartók Miklós: Sötét éji madár

Éjféltájban ócska zár nyikorog,

Valahol most hosszúak az árnyak,

Valahol bús, csendes homályban

Repülése egy nagy éji szárnynak.

Egyik bolygótól a másikig

Rója le nagy útját minden éjjel,

Aztán leszáll e bús, örök rejtély

Kísértetes, csendes, lágy zenével.

Valakinek a szárnyai ezek –

S míg szemei földre merednek,

Lent leborul könnyel, imádkozva

Bús babonája az éji csendnek.

Könnyeket, lelket, titkot aratva

Száll s arcán riadt csodálat –

Dermedve nézik s meg nem értik,

Hogy kell lenni rémnek, babonának.

Sok ember látja, szánja, várja;

- Holnap lopva, titkon leborulva

Megkérdezzük, hogy kit keresett

Az éjnek titkos, fájó, néma búja.

Itt a másnap és az éji csoda

Jön fátyolos titok-sereggel...

- És az emberek szemet lehunyva

Keresztet vetve várják a reggelt...

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Rados K. Béla: Mécs László

A világháború és a forradalmak halotti tora után mi, megmaradt magyarok a rossz emlékek munkáin botorkálunk vissza a régi, egyszerű legendák csodái közé, hol mindent bearanyoz a jóság, szeretet, megbocsátás és kegyelem. Ahol, mint a régi szentképeken látni, minden ember egy-egy szál rozmaringot tart a kezében. Ezt a háború utáni mély világhangulatot fejezte ki elsősorban Mécs L.:

„Szennyes áron, hófehér hajómon

vitorlázom, pengetem a lantot

és az ember meggyötört szivére

szállnak fehér vers-galambok.”

Ezért vonzódik – mint egykor Szt. Ferenc, Szt. Erzsébet – nagy szeretetével az élet áldozatai felé: a koldusok, a búcsújáró szegények, a verejtékező zsellérek, a víg paloták közt éhesen daloló Lázárok felé. És gyűlöli a „tüzes talpon járó élet” gőgös urait, a korcsmában, kaszinóban kaláberező pogányokat és a farizeusokat, írástudókat. Akárcsak Tolsztoj. Még a nyomor legriasztóbb alakjait is a jóság legendás aranykeretébe foglalja. Egy szegény rutén asszony és férje a faluvégi mocsaras tóban állanak, hogy piócákat fogjanak, melyek a lábukba harapnak. De ez a hátborzongató jelenet valami glóriás fényt kap felülről.

Az evangéliumokon és legendákon kívül másik nagy forrása: Dante.

„Keresem sok álmon át

a nagy csavargók lábnyomát:

Danték,Virgilek jártak itt

az országút gyémánt porában.”

(Valószínű, hogy Dante és Dosztojevszkij oly erős befolyással lesznek reánk a közeljövőben, mint az előző generációk életében Balsac és Zola.) De a szenvedő Dante zord fantáziája az öröm hitvallását már nem tudta oly színesen kifejezni a Paradicsomban. Mécs Lászlónál meg éppen önkéntelenül is sokszor Szinnyei Merse Pál Majálisára, Pacsirtájára, pipacsmezős képeire gondolunk.

„Most az ég egy kacagó, kéklő Cápri-barlang,

nincs rajta gondolat: cifra felleg sallang

s boltjáról e boldog égnek

kéklő vizek csörgedeznek: édes szép pacsirtaének.”

A fiatal Vörösmarty Csongor és Tündéjének varázslatos, üde zenéje óta ilyen egészséges, szinte káprázatos színekkel teli palettája kevés magyar lírikusnak volt. Mert Mécs elsősorban a „Hajnali harangszó”, a tavaszi napban fürdő virágmezők szerelmese, nem mint paptársa, Tompa M., a lehajló természet, a rozsdavörös őszi levelek borongásának.

Nem vétek Ady nagy emléke ellen sem, akinek Mécs is tanítványa, ha azt mondom: Ady nem tudott igazán örülni. Nála a legnagyobb öröm extázisába is mindig belévegyült a fanyar halálgondolatnak a mérge, a magyar fátum kikerülhetetlensége, sőt sokszor a csömör. Ő mindig túl közel lakott a temetőhöz. Túlságosan szerette a „beteg rózsákat”, a „sugaras, a bánatos Ősz-időket”, a „dér-esős hideg hajnalon a mezők” halálmelódiáit.

Mécs L. visszatérés Ady felhasználásával az Ady előtti klasszicizmushoz, Mikszáth-tal is rokon.

Ady is, Mécs László is keresik a múltban őseiket. Ady a „Délibáb-ősöm Köd-városban” fekete, komor árnyat lát a hortobágyi égen. Őse, mint egy sötét, nagy óriás strázsál Köd-város felett és lép toronyról-toronyra (!). Ez Ady. A pap Mécs L. is visszanéz a múltba. Mit lát? Kik az ő ősei? A fehérköpenyes premontrei barátok, akik a népvándorlás forradalmában már lerakták a kultúra alapköveit: a hitet, reményt, szeret. („Premontreiek” c. vers) De a darócruhás szerzeteseken kívül más ideálra is van szüksége: örök mosolyra, a Milói Vénuszra (Üzenet a M. V.-hoz). Csodálatos ellentét! De éppen Mécs Lászlónak, a kassai kanonoknak, most nagykalapos, fiatal plébánosnak a Milói Vénuszhoz írt imája mutatja, hogy a görög esztétikai kultúra plasztikus ereje (amit Nietzsche követelt) mennyire összeegyeztethető a keresztény alázatossággal és hogy e kettő, szépség és kereszténység összeolvadásának van más formája is,m int azt a pesszimista Chateaubriand elgondolta.

Mécs László a harcos neoidealizmusnak ma legnagyobb lírikusa, akiben az ifjúság legerősebb támaszainak egyikét látjuk.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Gulyás Pál: Változás

Sokszor elnézem sétáim alatt

a földet, melyet tiprok lábaimmal;

sokszor elnézem a napsugarat,

amint mosolygva játszik árnyaimmal;

sokszor elnézem a virágokat,

melyekre most még én hajlok le, s holnap,

ha meghúzzák a zord harangokat,

arcom fölé szelíden ők hajolnak.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Gulyás Pál: Igaz keresztyének

Kis kék zsályák a nyíló láthatárban!

Hozzátok fordulok én most, az ember.

Nincs már erőm a társaimra bátran

tekinteni, mert szemük takarva szennyel.

Csak a ti ártatlan kék szemetekben

játszik még a Megváltó isteni

jósága, melyért e vad rengetegben

érdemes a pályát átküzdeni.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.

Korom Zoltán: Metamorphosis

Most még nyíló tavasz van,

Lelkünkben a dal lobogva ég.

Most még furcsán mámoros,

Vágy-korbácsoló langyos a lég.

Majd jön a perzselő nyár,

Kalászt, vágyat gyorsan érlelő

S csak úgy duzzad izmainkban

A célokért küszködő erő.

Egyszer csak végigsuhan

Nyári tarlón a hűs őszi szél.

Betakarítunk mindent –

Egy sóhaj... és már itt van a tél.

És elhalnak a vágyak.

Gyűjtött termésünk lassan elfogy,

Ím ajtónknál Valaki

Gőggel, erősen, durván kopog.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Herda László: A vadvirág

Grätchen – nézd a szétmorzsolt vadvirágot,

mint ontja magából édes illatát;

mielőtt végleg megsemmisül –

nézd a percet, a szerelmet s az egész világot.

Oh hát, ne ejtsd a porba vérző kelyhét,

emeld magadhoz – s boldog lesz-e picinyke ág.

Grätchen, hisz az én szerelmem is –

csak egy ilyen széttépett vadvirág!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Herda László: Álmodni...

Grätchen – te sejtelmes, drága lélek,

ha álom takarja el meztelen szemed,

mely egy új, egy szebb világot bont köréd,

mint pihenőt ested, oly eszményi szép.

Óh hát, - hadd temessem el hanyatló fejem

dús fiatalságodnak lágy vánkosán,

hogy elterülve a te nagy szépséged felett –

egy álom legyen az én két szomorú életem.

Mert ezt csupán, ezt vágytam én mindig,

poklokon át semmitől sem félni, -

egy szent örökkévalóság édenében

álmodni hej, álmodni és nem élni!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Mihály László: Myrának

Tenélküled

Űzött lelkem tán nem is élne:

Tavaszt hoztál, nyarat a télbe.

Tebenned

Csak szeretet s odaadás van,

Több sokkal, mint akárki másban.

Tenálad –

Nincs gazdagabb s pazarabb nálad,

Becéznél mindig s csókot adna ajkad.

Tetőled

Százszor elfutok, én gyönge féreg

S tehozzád

Bízón, boldogan visszatérek.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Mihály László: Augusztus Budán

Fakul már otthon a Csicser s a Budvár

S Küküllő habjai hűsen suhannak –

A halk Budán vagyok, mint kósza vendég:

Fedél itten jutott a hontalannak.

Már lankadtabb, halványabb lett a napfény

S harangszó is sokkalta búsabb este

S a Svábhegy zöld háta mögül – figyeld csak

- Az ősz kopaszon mintha idelesne.

Pedig a Nyár még csókosan nevetgél.

Pompás vagyok, beszélj bohóka költőm...

Jaj, csak véletlenül rá ne tipornék

Egy-egy fakó,kimúlt levélre ott a földön.

Cigányzene s otromba jazz-bank idehallszik

S egymáshoz bújnak édesen a párok –

Nyár, könnyeket rejt sugaras arcod:

Érzem fájón, hogy félig sírva járod.

Augusztus, fonnyadás, drága hónap,

Az Őszt jelented és utána Tél jön.

De már nem félek: van kedvesem, van

Aki szeret hűen, becézve, félőn.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Ádám Zoltán: Gyulai Pál

Emerson, a nagy amerikai bölcselő mondotta azt, hogy az ember lelkében örökké ég a vágy, hogy ideálja megtestesülve és a maguk valóságában éljenek lelkében. Ezért, ha olyan iránytű volna a világon, amely rámutatna az értékes emberekre és a nagy szellemekre, odaadná ezért az iránytűért mindenét. Nekünk is, szomorú magyaroknak oly nagy szükségünk volna ilyen iránytűre, mert a halálos sötétségben fénypontot keresünk. A vánszorgó, lomha, vén idő százados visszatérése meghozza ezt a fénypontot, melynek sugarain elmerengünk és beleéljük magunk egy régi magyar szellem értékes gondolatvilágba. Nem a priori megismerés futó emlékezése ez, hanem az érték örök megismerése és ha szűkszavú is, de mély áldozat.

Madách, Petőfi, Jókai centenáriuma lezajlott, most Herczegről mondunk áldozómesét és a volt vezér szelleme fölött a hallgatás néma uralma honol, pedig Gyulai munkásságáról száz év ködén át is, ha nem beszélnek művei, beszélnek a kövek. Gyulai: a tudós, a kritikus, a tanár, a költő. Lelke: szinte példátlanul egységes lélek, hullámzás, megváltozás, belső válságok nélküli ember. Szíve: jó és érző szív; ápolja, simogatja a tehetségeket; gúnnyal, mert csak ezzel vélte jó útra terelni, ostorozva a tehetségtelent. Akarata szilárd, megdönthetetlen akarat, ő maga volt, semmihez és senkihez nem hasonló. Vágya: szent és nagy: a magyar irodalom méltó és megillető helye a világirodalomban. Kora: a magyar irodalom fénykora, amelynek éles pengéjű harcosa ő maga.

Gyulai Pál munkássága három irányú volt, amely három irány, mint három egymás mellett húzódó út, párhuzamosan haladnak. Ezek: a kritikusi, az irodalomtörténeti és a költői pálya. Toldy Ferenc már lezárta a magyar irodalom fejlődését, pontot tett Vörösmarty és kortársai neve után, amikor Arany, Petőfi, Jókai új mozgalmat kezdtek, amelynek új látásokkal és a kultúra eszméivel megáldott vezérharcosa: Gyulai, a legnagyobb elismerést vívja ki számukra. Kimondja, hogy Toldy és Greguss csak a múltat látják, de a jelenbe nem tudják magukat beleélni, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt kívánják. Kritikái nem találtak osztatlan tetszésre, a maradiak a bálványimádás vakságában éltek, de Gyulai harcos tolla nem pihent és lassankint ledőltek a hamis bálványkövek. A haladók viszont megrótták szigorúságát, Petőfiről szóló kritikájának aránylag kevés volt az ellenzéke, de a Jókairól szólót már nagyon sokan túl erősnek találták. Hibáztatta Jókaiban a korlátok nélkül csapongó képzeletet, amely minden akadály nélkül  repül észak fjordöbleibe, dél narancsligetébe, a föld fölé, a víz alá, ostorozza a gyenge jellemrajzot, a szereplő személyek vagy angyal vagy ördög voltát. Ezekkel a rossz tulajdonságokkal Jókai valóban konkolyt hintett a tiszta búza közé és Gyulai szavát beigazolta az idő. Ma is áll Jókaira az ő kritikája a hibák szempontjából, azonban a hibákkal szemben olyan erények állanak, amelyek mint fénytenger sugároznak ki a költő művéből és e nagy fényességben eltűnnek a napfoltok. Kétségtelen hogy Gyulai mind ebben, mind száz más kritikában - így a színielőadásokról írt bírálataiban is, amelyek szintén szigorúak voltak, de viszont hozzájárultak nemzeti színpadunk színjátszó stílusának természetesebbé és művésziesebbé tételéhez -, kizárólag a jó ízlés és az igazság fanatikus tisztelete vezette. Ezért tudott olyan erős lenni akkor, ha kritikáiért támadás érte és a kifejlődött polémiákan győztes – mondhatni – mindig ő maradt. Gondoljuk el, hogy micsoda burjánzó giz-gazos erdő lett volna a magyar irodalom televény talaja, ha Gyulai ki nem tépte volna az élősködő, felburjánzó gazokat és le nem nyeste volna az ép és egészséges törzsön kinőtt beteges hajtásokat. Őserdő lett volna, amelyben a vezérfák is csak kevés termő, életet adó talajt találtak volna maguknak. A melengető, a kifeslést elősegítő napsugár útjait pedig egyengette azoknak számára, akikben tehetséget fedezett fel, bár a vezérfa árnyékában állottak. A legnagyobb koronájú és legtöbb tehetséget nevelő vezérfa ekkor Arany János volt. A tehetséges és a tehetségtelen felismerése és kritikáinak igazságossága a legnagyobb érdeme Gyulainak. Kritikáinak szigorúsága és keménysége nem külsőség volt, hanem lényének gyökerébe beivódott, vérévé vált lényeg. Vérbeli kritikus volt és hogy mi egy kritikus jelentősége, azt Gyulai maga megmondja egy értekezésében és egyúttal tipikus képet ad a komoly, munkás kritikusról: „Eseményeiken csüngve és szilárdan követve a kijelölt irányt, jogosítva hiszik magukat mindenre. Vissza merik riasztani a kezdőt s megtámadni a koszorút... Mindig rendszeresek, még akkor is, ha a dolog érdemére nincs igazuk. Termékenyítően hatnak az irodalomra. Néha megdöntik a rossz irányt s előkészítik a jót, koszorút vívnak az érdemnek és megostromolják a csinált nagyságot. Őrzik a művészetet és az irodalom méltóságát s megbélyegzik a nyegleséget... Az irodalmi korszakot rendesen együtt képviselik a költőkkel... Határozottságuk, rendszerességük könnyen teszi őket egyoldalúakká, merevekké vagy vezetik rögeszmékre és különcségekre.” Ezzel önmagát jellemzi Gyulai. Tudja, hogy ember, tehát gyarló, hibás, de meggyőződése szerint cselekszik. A hibák apróra boncolásának mestere ő, a jó tulajdonságok elhallgatásával, de ebben az elhallgatásban mindig lappang valami nagy, kitörő, de visszafojtott dicséret. Néha subjectiv, de azt sohasem fogjuk megérteni, hogy a kritikus teljesen kikapcsolja a maga egyéniségét, hangulatát és érzését, amidőn egy irodalmi jelenséget bírál. Taine ideálja csak idea.