Az
udvaron két gyerek játszadozott. Az egyik – barna képű, vaskos kölyök –
homokból várat épített; a másik pedig – maszatos amazon – homokpogácsákat
gyártott a vár kiéhezett harcosai részére, akiket egyelőre csupán a kisfiú
képviselt.
-
Jó, mi? – kérdezte ártatlan szeretettel és önelégült dicsekvéssel a kislány,
amikor a fiú beleharapott a pogácsába De az prüszkölve köpte ki szájából a
szétmált homokot s a lány felé ütött, aki sivítva szaladt be a házba.
-
Megájj! Megájj! – dühösködött a pórul járt várúr és elkeseredésében
szétrugdalta várát, amely eléggé el nem ítélhető tettével örök foltot ejtett a
magyar stratégia történetére. A kiszámított hatás azonban nem maradt el, mert a
kislány pityeregve előjött s az engesztelődés fehér lobogóját – telesírt
zsebkendőjét – tartván szeme előtt, lassan közeledett már feléje:
-
Hát nem volt jó? – Imre, ne bánts!
-
Na gyere, nem bántalak – szólt Imre a megkegyelmezés legleereszkedőbb hangján,
amelyből kiérzett annak tudata, hogy ő most tulajdonképpen kénye-kedve szerint
törhetné össze a vézna kis jószágot, de ezt nagylelkű megkegyelmezése folytán
egyelőre nem teszi.
-
Majd ha a feleséged leszek, akkor igazit sütök, jó lesz? – próbálta engesztelni
a kislány a fiút, Imre azonban megbántottan tett-vett, pedig már egy csöpp
haragot sem érzett, csupán a tekintély kedvéért nem adta meg magát oly könnyen
s csak nagy sokára válaszolt:
-
Nekem nem is lesz feleségem, ha tudni akarod. Én kocsis leszek...
-
Pfuj, Imre, kocsis? Akkor inkább légy postás.
-
Vagy kocsis, vagy püspök! – erősködött Imre, bár tagadhatatlanul imponált
előtte a postás népszerű alakja is.
-
És akkor engem el sem veszel feleségül? – kérdezte pityergő hangon a kislány.
-
No, azért akkor is elveszlek – nyugtatta meg Imre Mariskát és békült mosollyal
új várat eszelt ki.
*
Sinka
Andrást igen okos gyerekkel áldotta meg az Isten. Igaz, hogy többet nem is
adott neki, de ennek az egynek olyan ékes bölcsességet ajándékozott, hogy még
Löki-Szabó uramnak is elállt szeme-szája a csudálkozástól, ha a fiú megszólalt.
Pedig hát Löki-Szabó uram nem afféle balról-jobbról ember volt a faluban.
-
Ebből a gyerekből még pap lesz, hallja-e, kend! – bökte vállon igen sokszor a
pipa-szopkával Sinka Andrást. Hát amikor a kis Imre iskolába került! Ha a
rektor úrnak hirtelen dolga akadt a méhesben (ott hűsölt legtöbbször az öreg
úr), csak Imrét állította ki és vele javíttatta a többiek feladatát. Ezáltal
Imre nagy tekintélyre tett szert s az édes gyökérből mindenki ingyen engedte
szopogatni. Szóval eszes gyerek volt Imre. A plébános úr sem engedte annyiban a
dolgot, hanem lelkére beszélt a gyerek apjának:
-
Az Imre gyerekből meg nehogy bérest neveljen kend, mert őt papnak teremtette a
Jóisten. Még a hangja is arra vagyon teremtve... (Mert, hogy igen-igen szép
hangja is volt a fiúnak.)
Tanult
is szorgalmasan Sinka Imre, a idő, hipp-hopp futott vele s már le is maturált.
Hatalmas paraszti ereje nehézkes izomtömeggé halmozódott benne; lomha és
félszeg fiatalember vált belőle és rövidlátó, ideges szemén vastag üveget
hordott. Csupa fékezett energia tengett benne, lemondott minden élvezetnek
kikiáltott életszükségletről, de végül rájött, hogy a negatív erő mindig
erőtlenséget jelent. Akkor nyelveket kezdett gyűrni és hatalmas erővel pompás
tehetségének a kiművelésébe fogott, de itt is csalódás érte. Látta, hogy az
önnevelés egyedüli gátlója: a nevelés. Kamaszodó lelkének zagyva
kulturáltságával és komoly tépelődéseivel vetődött haza, de nem tudott örülni a
hazatérésnek. A város millió szeme előtt láthatatlanabb maradhatott, mint
falun, ahol hamarosan előveszik az embert és csodálkoznak, ha lélegzetét úgy
veszi, mint ők. Bosszankodó félelemmel bandukolt végig a gödrös, változatlan
falusi utcán, amikor összebotlott Löki-Szabó bácsival, aki hangos örvendezéssel
fogadta:
-
Hozott Isten, Imre öcsém, hallom derék ember vált belőled, hanem szerelmesek
vagyunk, vagy mi a szösz, hogy úgy lóg az orrod, mint akinek a vére eredt el,
avagy tán házasodnánk is már? – kedélyeskedett az öreg.
-
Dehogy, Pali bátyám, dehogy, nem fogok én soha megházasodni – dadogta a
gondolatai között meglepett Imre és nyakig elvörösödött.
-
Okos ember vagy fiam, okos ember vagy – szuszogta Pali bácsi -, de azért ne
tagadd, hékás, biztosan van valaki a szíved csücskiben, no csak ne is tagadd...
-
Dehogy, Pali bátyám, dehogy! – szólt megriadva Imre, mint aki még a gondolattól
is fél.
-
Okos ember vagy, Imre öcsém, ne is szerelmeteskedj, ne is házasodj soha!
-
Ugyan már, ne rontsa azt a szegény gyereket, minden rosszaságba bévonná –
ripakodott férjaurára Anna néni, aki éppen salátát locsolt a kertben s a
kerítés mögött mindent hallott.
-
Hát aztán mi lesz most belőled? – faggatta tovább Pali bácsi Imrét.
-
Pap leszek!
-
Ez a beszéd! Okos ember vagy fiam, ládd, én is az lettem volna, ha bele nem
kocódom az Annusomba..
(-
Ó, a piszkos, hogy még ő készült papnak! – hallatszott valami ilyes hang a
kerítés mögött.) - ... de hát így paraszt lettem, paraszt – fejezte be
emlékezését Pali bácsi. – No, gyújts rá, kóstold meg a dohányomat, tudod
öcskös, ez olyan dohány – kuncogott az öreg és hamiskásan hunyorított...
-
Köszönöm, nem élek én dohánnyal – szabódott Imre. Löki-Szabó uram felütötte a
fejét:
-
No, de egy kupicára csak bejössz hozzám?
-
Jaj, Isten őrizz, elégek én attól! – vergődött Imre és búcsúzni szeretett
volna.
-
Hát a Marikát sem nézed meg, megnőtt ám, igen derék lány a Marika! – szólt
szemérmes dicsekvéssel az unokájáról Pali bácsi.
Marika!
Egy kegyetlen kóstolóra emlékezett Imre s a szürke homokpogácsa fanyar
íztelenségét érezte újból a szájában, de régi-régi boldog gyermekszerelmének
vergődése elújult lelkében s menekülni akarván előle, szánalmas hebegéssel
válaszolta:
-
Legközelebb Pali bácsi, legközelebb, most nagyon sietek haza.
A
meghökkent öreg kissé megszégyenülten köszönt el tőle s arra gondolt, hogy
vajon minden okos ember ilyen szívtelen és gőgös? Nem dohányzik? Jól van. Nem
iszik? Hát ez is jól van. De Marikát meg sem nézi! Marikára, az ő unokájára a
tejfeles szájú kölyök még csak nem is kíváncsi! Gonosz szívű, vagy bolond! –
dörmögte maga elé a kerti úton -, de nem! Inkább gonosz a szíve, mint az
apjának.
-
Bolond! Bolond! – susogta Marika az ablakban, ahol mindent hallott s ahol
nagyon megfájdult a szíve.
*
Amikor
mint újdonsült római doktor jött haza Sinka Imre, megint a potrohos, elnehezült
Löki-Szabó bácsival találkozott az állomáson:
-
Hát, kedves doktor uram, legyeskedünk-e a menyecskék körül az új parókián?
-
Ejnye, Pali bátyám, még mindig csak a rosszra gondol? – méltatlankodott
komolykodva is, mosolyogva is Imre, de már biztosan és határozottan beszélt és
nem pirult el. Derűs jókedvvel haladt végig az úton és meglelt, boldog életére
gondolt. Az óriási kék menny-kupola alatt, a síkságból kiszökkenő szálfa
termetével igaz papnak, tornyosuló emberpéldának tudta magát s lelkében
elégedett bizsergést érzett. Ide akart jutni.
A
házak között járt s kemény karjában már feszült határtalan ölelése, amellyel
majd övéit magához szorítja, amikor hirtelen megremegett a térde. Az egyik
udvaron (de ismerős!) árnyékos szemű menyecske szoptatta gyermekét. Fehér melle
puhán ömlött a pufók gyerkőc szájához, aki hangos szívással, követelő
mohósággal habzsolta magába az élet italát. S az örökösen fiát figyelő,
lesütött szemű asszony halkan mély lírájú paraszti nótába kezdett; a nap izzón
sütött, a barna föld tikkadtan gőzölgött, mint egy óriás állatnak domborul
forró háta; a levegőben csillogva táncoltak a porszemecskék, nyár volt, dús
nyár, és Sinka Imre vonagló szívével elloholt, mert testének valamennyi
porcikája reszketett a visszafojtott zokogástól s egy nevet szeretett volna
beleordítani a megállt nyári csöndbe:
Marika!
Marika! Marika!
*
Mindenütt
a legokosabb ember volt. Ha végigment a falun, az emberek behúzódtak a kapuba,
onnan köszöntötték s rejtelmesen susogták a bámészkodó idegennek:
Az
okos ember!
Boltozatos
homloka fénylett, szemei ragyogtak, csak száraz, széles, aszkéta ajkai záródtak
keményen össze: Nem! Nem! Nem! – mondta feszülő fegyelmezettségével az egész
férfi, mint szoborrá vált akarat.
Már
püspök volt, amikor képviselővé választották. (Pedig igazán okos ember volt!)
Hangja országokat zengett keresztül s amikor először jelent meg egy
pápaválasztáson, a bíborosok titkolt respektussal tágultak mellőle:
Az
okos ember!
De
akik lelkének apró rezdüléseit is ismerték, akik tudták, hogy meghasonlott
lélekkel járja a világot, mert paraszti becsületességével nem tért le arról az
útról, amerre az élet szeszélye sodorta, azok egymás között így nevezték:
A
szomorú ember.
Egyetlen
betegsége volt ez a lankasztó, örök szomorúság, amely hatalmas tölgytestét is
végül ledöntötte. Nehéz nyolcvan esztendejével, mint halvány pecsét fakult a
halálos ágy fehér párnáin. Szemei már nem láttak fülei nem hallottak, érzékei
egyre zsibbadtak, csak a szájában érezte valami finoman morzsolódó friss
pogácsának jó ízét. És örökké álmodott. Fiatal kölyök volt, akit zárdába
akartak hurcolni, de ő torkaszakadtából kiabált, hogy katona lesz és majd várat
épít. Azután fiatal pappá változott, majd roskadt öreggé, aki borult elmével
állapítja meg sivár életéről, hogy igen-igen haszontalan volt. És Marika is
eljött régi pompás fiatalságával. Ölében hozta fiát, aki egészségesen
fickándozott anyja karján és ő száraz, öreg szájával erősen belecsókolt a kis
fickó kemény húsába...
Észhez
tért és világosan látta, hogy minden csak látszat volt. Az ő helyrehozhatatlan,
csalódott élete is.
-
Óh, én ostoba bolond! – suttogta háromnapos haláltusájában.
*
Így
hala meg az okos ember.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 7-8. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése