2017. ápr. 14.

Dobos László: Mese az okos emberről



Az udvaron két gyerek játszadozott. Az egyik – barna képű, vaskos kölyök – homokból várat épített; a másik pedig – maszatos amazon – homokpogácsákat gyártott a vár kiéhezett harcosai részére, akiket egyelőre csupán a kisfiú képviselt.

- Jó, mi? – kérdezte ártatlan szeretettel és önelégült dicsekvéssel a kislány, amikor a fiú beleharapott a pogácsába De az prüszkölve köpte ki szájából a szétmált homokot s a lány felé ütött, aki sivítva szaladt be a házba.

- Megájj! Megájj! – dühösködött a pórul járt várúr és elkeseredésében szétrugdalta várát, amely eléggé el nem ítélhető tettével örök foltot ejtett a magyar stratégia történetére. A kiszámított hatás azonban nem maradt el, mert a kislány pityeregve előjött s az engesztelődés fehér lobogóját – telesírt zsebkendőjét – tartván szeme előtt, lassan közeledett már feléje:

- Hát nem volt jó? – Imre, ne bánts!

- Na gyere, nem bántalak – szólt Imre a megkegyelmezés legleereszkedőbb hangján, amelyből kiérzett annak tudata, hogy ő most tulajdonképpen kénye-kedve szerint törhetné össze a vézna kis jószágot, de ezt nagylelkű megkegyelmezése folytán egyelőre nem teszi.

- Majd ha a feleséged leszek, akkor igazit sütök, jó lesz? – próbálta engesztelni a kislány a fiút, Imre azonban megbántottan tett-vett, pedig már egy csöpp haragot sem érzett, csupán a tekintély kedvéért nem adta meg magát oly könnyen s csak nagy sokára válaszolt:

- Nekem nem is lesz feleségem, ha tudni akarod. Én kocsis leszek...

- Pfuj, Imre, kocsis? Akkor inkább légy postás.

- Vagy kocsis, vagy püspök! – erősködött Imre, bár tagadhatatlanul imponált előtte a postás népszerű alakja is.

- És akkor engem el sem veszel feleségül? – kérdezte pityergő hangon a kislány.

- No, azért akkor is elveszlek – nyugtatta meg Imre Mariskát és békült mosollyal új várat eszelt ki.


*

Sinka Andrást igen okos gyerekkel áldotta meg az Isten. Igaz, hogy többet nem is adott neki, de ennek az egynek olyan ékes bölcsességet ajándékozott, hogy még Löki-Szabó uramnak is elállt szeme-szája a csudálkozástól, ha a fiú megszólalt. Pedig hát Löki-Szabó uram nem afféle balról-jobbról ember volt a faluban.

- Ebből a gyerekből még pap lesz, hallja-e, kend! – bökte vállon igen sokszor a pipa-szopkával Sinka Andrást. Hát amikor a kis Imre iskolába került! Ha a rektor úrnak hirtelen dolga akadt a méhesben (ott hűsölt legtöbbször az öreg úr), csak Imrét állította ki és vele javíttatta a többiek feladatát. Ezáltal Imre nagy tekintélyre tett szert s az édes gyökérből mindenki ingyen engedte szopogatni. Szóval eszes gyerek volt Imre. A plébános úr sem engedte annyiban a dolgot, hanem lelkére beszélt a gyerek apjának:

- Az Imre gyerekből meg nehogy bérest neveljen kend, mert őt papnak teremtette a Jóisten. Még a hangja is arra vagyon teremtve... (Mert, hogy igen-igen szép hangja is volt a fiúnak.)

Tanult is szorgalmasan Sinka Imre, a idő, hipp-hopp futott vele s már le is maturált. Hatalmas paraszti ereje nehézkes izomtömeggé halmozódott benne; lomha és félszeg fiatalember vált belőle és rövidlátó, ideges szemén vastag üveget hordott. Csupa fékezett energia tengett benne, lemondott minden élvezetnek kikiáltott életszükségletről, de végül rájött, hogy a negatív erő mindig erőtlenséget jelent. Akkor nyelveket kezdett gyűrni és hatalmas erővel pompás tehetségének a kiművelésébe fogott, de itt is csalódás érte. Látta, hogy az önnevelés egyedüli gátlója: a nevelés. Kamaszodó lelkének zagyva kulturáltságával és komoly tépelődéseivel vetődött haza, de nem tudott örülni a hazatérésnek. A város millió szeme előtt láthatatlanabb maradhatott, mint falun, ahol hamarosan előveszik az embert és csodálkoznak, ha lélegzetét úgy veszi, mint ők. Bosszankodó félelemmel bandukolt végig a gödrös, változatlan falusi utcán, amikor összebotlott Löki-Szabó bácsival, aki hangos örvendezéssel fogadta:

- Hozott Isten, Imre öcsém, hallom derék ember vált belőled, hanem szerelmesek vagyunk, vagy mi a szösz, hogy úgy lóg az orrod, mint akinek a vére eredt el, avagy tán házasodnánk is már? – kedélyeskedett az öreg.

- Dehogy, Pali bátyám, dehogy, nem fogok én soha megházasodni – dadogta a gondolatai között meglepett Imre és nyakig elvörösödött.

- Okos ember vagy fiam, okos ember vagy – szuszogta Pali bácsi -, de azért ne tagadd, hékás, biztosan van valaki a szíved csücskiben, no csak ne is tagadd...

- Dehogy, Pali bátyám, dehogy! – szólt megriadva Imre, mint aki még a gondolattól is fél.

- Okos ember vagy, Imre öcsém, ne is szerelmeteskedj, ne is házasodj soha!

- Ugyan már, ne rontsa azt a szegény gyereket, minden rosszaságba bévonná – ripakodott férjaurára Anna néni, aki éppen salátát locsolt a kertben s a kerítés mögött mindent hallott.

- Hát aztán mi lesz most belőled? – faggatta tovább Pali bácsi Imrét.

- Pap leszek!

- Ez a beszéd! Okos ember vagy fiam, ládd, én is az lettem volna, ha bele nem kocódom az Annusomba..

(- Ó, a piszkos, hogy még ő készült papnak! – hallatszott valami ilyes hang a kerítés mögött.) - ... de hát így paraszt lettem, paraszt – fejezte be emlékezését Pali bácsi. – No, gyújts rá, kóstold meg a dohányomat, tudod öcskös, ez olyan dohány – kuncogott az öreg és hamiskásan hunyorított...

- Köszönöm, nem élek én dohánnyal – szabódott Imre. Löki-Szabó uram felütötte a fejét:

- No, de egy kupicára csak bejössz hozzám?

- Jaj, Isten őrizz, elégek én attól! – vergődött Imre és búcsúzni szeretett volna.

- Hát a Marikát sem nézed meg, megnőtt ám, igen derék lány a Marika! – szólt szemérmes dicsekvéssel az unokájáról Pali bácsi.

Marika! Egy kegyetlen kóstolóra emlékezett Imre s a szürke homokpogácsa fanyar íztelenségét érezte újból a szájában, de régi-régi boldog gyermekszerelmének vergődése elújult lelkében s menekülni akarván előle, szánalmas hebegéssel válaszolta:

- Legközelebb Pali bácsi, legközelebb, most nagyon sietek haza.

A meghökkent öreg kissé megszégyenülten köszönt el tőle s arra gondolt, hogy vajon minden okos ember ilyen szívtelen és gőgös? Nem dohányzik? Jól van. Nem iszik? Hát ez is jól van. De Marikát meg sem nézi! Marikára, az ő unokájára a tejfeles szájú kölyök még csak nem is kíváncsi! Gonosz szívű, vagy bolond! – dörmögte maga elé a kerti úton -, de nem! Inkább gonosz a szíve, mint az apjának.

- Bolond! Bolond! – susogta Marika az ablakban, ahol mindent hallott s ahol nagyon megfájdult a szíve.

*

Amikor mint újdonsült római doktor jött haza Sinka Imre, megint a potrohos, elnehezült Löki-Szabó bácsival találkozott az állomáson:

- Hát, kedves doktor uram, legyeskedünk-e a menyecskék körül az új parókián?

- Ejnye, Pali bátyám, még mindig csak a rosszra gondol? – méltatlankodott komolykodva is, mosolyogva is Imre, de már biztosan és határozottan beszélt és nem pirult el. Derűs jókedvvel haladt végig az úton és meglelt, boldog életére gondolt. Az óriási kék menny-kupola alatt, a síkságból kiszökkenő szálfa termetével igaz papnak, tornyosuló emberpéldának tudta magát s lelkében elégedett bizsergést érzett. Ide akart jutni.

A házak között járt s kemény karjában már feszült határtalan ölelése, amellyel majd övéit magához szorítja, amikor hirtelen megremegett a térde. Az egyik udvaron (de ismerős!) árnyékos szemű menyecske szoptatta gyermekét. Fehér melle puhán ömlött a pufók gyerkőc szájához, aki hangos szívással, követelő mohósággal habzsolta magába az élet italát. S az örökösen fiát figyelő, lesütött szemű asszony halkan mély lírájú paraszti nótába kezdett; a nap izzón sütött, a barna föld tikkadtan gőzölgött, mint egy óriás állatnak domborul forró háta; a levegőben csillogva táncoltak a porszemecskék, nyár volt, dús nyár, és Sinka Imre vonagló szívével elloholt, mert testének valamennyi porcikája reszketett a visszafojtott zokogástól s egy nevet szeretett volna beleordítani a megállt nyári csöndbe:

Marika! Marika! Marika!

*

Mindenütt a legokosabb ember volt. Ha végigment a falun, az emberek behúzódtak a kapuba, onnan köszöntötték s rejtelmesen susogták a bámészkodó idegennek:

Az okos ember!

Boltozatos homloka fénylett, szemei ragyogtak, csak száraz, széles, aszkéta ajkai záródtak keményen össze: Nem! Nem! Nem! – mondta feszülő fegyelmezettségével az egész férfi, mint szoborrá vált akarat.

Már püspök volt, amikor képviselővé választották. (Pedig igazán okos ember volt!) Hangja országokat zengett keresztül s amikor először jelent meg egy pápaválasztáson, a bíborosok titkolt respektussal tágultak mellőle:

Az okos ember!

De akik lelkének apró rezdüléseit is ismerték, akik tudták, hogy meghasonlott lélekkel járja a világot, mert paraszti becsületességével nem tért le arról az útról, amerre az élet szeszélye sodorta, azok egymás között így nevezték:

A szomorú ember.

Egyetlen betegsége volt ez a lankasztó, örök szomorúság, amely hatalmas tölgytestét is végül ledöntötte. Nehéz nyolcvan esztendejével, mint halvány pecsét fakult a halálos ágy fehér párnáin. Szemei már nem láttak fülei nem hallottak, érzékei egyre zsibbadtak, csak a szájában érezte valami finoman morzsolódó friss pogácsának jó ízét. És örökké álmodott. Fiatal kölyök volt, akit zárdába akartak hurcolni, de ő torkaszakadtából kiabált, hogy katona lesz és majd várat épít. Azután fiatal pappá változott, majd roskadt öreggé, aki borult elmével állapítja meg sivár életéről, hogy igen-igen haszontalan volt. És Marika is eljött régi pompás fiatalságával. Ölében hozta fiát, aki egészségesen fickándozott anyja karján és ő száraz, öreg szájával erősen belecsókolt a kis fickó kemény húsába...

Észhez tért és világosan látta, hogy minden csak látszat volt. Az ő helyrehozhatatlan, csalódott élete is.

- Óh, én ostoba bolond! – suttogta háromnapos haláltusájában.

*

Így hala meg az okos ember.


Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése