Szelestey László (1821-1875): Rejtett kincsek

 

Egy birtokom van, csendes hajlok ez:
Az elviharzott multak temploma,
Benn áldozóul bánat tévedez,
Kezében a vágy hervadt lilioma,
Ez elhagyott lak keskeny ablakára
Halvány sugárt vet az emlékezet,
S leszállván a remények sirmohára
Kicsalja a rég eltünt képeket.

S én eljövék… egy hű barát velem -
E hű barát: a néma fájdalom,
Bir rejtett kincseket még kebelem:
Ezeket is multamnak áldozom
S letérdelvén a gyász sirok mohára:
Az eltűnt képek felvillámlanak,
S a rejtett kincsek jőnek nem sokára
S NAGY CSEPPEKBEN a sirra hullanak.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): Kivirágzott

 

Kivirágzott a száraz ág,
Rápihent egy szálló virág,
A mezőknek repülő virága,
A pillangó – szép völgy alkonyába’…
Jőj vissza hozzám arany ifjuság,
Elszállt pillangó, repülő virág!
Legalább, mint egy édes tündér álom,
S maradj vendégül egy két perczre nálam...

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szelestey László (1821-1875) versei

 
A VÉN HUSZÁR
 

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár:
Rongy a dolmán, rongy a mente,
Bajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van; de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna;
Aztán a torka is száradt,
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: „Apám!
Riktolja be kend paripám.”
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körül tekintget meg-megáll
S megint odább ballagdogál -
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.

Szép lányokkal találkozik
Rájok néz és fohászkodik -
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja;
De fagyát el nem oszlatja.

Messziről jött a vidékre
Alig ismer rá e népre;
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága:
Odamaradt ifjúsága -
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.

Idegenek között megy el,
Szólnak hozzá, de nem felel:
Lelke egy néma drágakő,
Foglalatja a mult idő…
S háborúra tér a beszéd,
háborúnak hallja neszét:
Felvillámlik szemsugára,
Oda kap bal oldalára;
De a kéz visszahull legott -
A vér erében megfagyott.
Ismét búsul – nem búsulna
Ha az oldalán kard volna…

Megy – s ráismer a csárdára,
Melybe egykor annyit jára.
Melyben egykor úgy szerették,
Csaknem rózsába temették.
Most itten is csendes minden:
A régiből semmi sincsen!
Nincsen lárma, nincsen élet,
Nem látni mulató népet…
Elöregült a jó gazda,
Kedvét megette a rozsda -
Némán szorít kezet vele
S szeme könnyekkel van tele…
Mint visszamaradt napsugár
Itt megpihen a vén huszár,
S egyre búsul – nem búsulna
Ha a régi világ volna…

VIRÁGOS ÁLOM…

Virágos álom: könyelmü jelen!
Aranypillangó rózsalevelen,
Mit hullámokba sodort a vihar
S maga se tudja: mért küzd, mit akar?

Ne tévedezz már öntudatlanul!
Ki célra vágy, az gondol és tanul -
Ott a történet, add rá lelkedet,
Nagy a tanitás, mit ettől vehet.

Az ősi nagyság fölötted ragyog,
Kebleden széthullt véres csillagok;
Nem hallod-e a mult emlékinél.
Egy elhalt világ lelke, mit beszél?

Saját magadra épits, másra ne:
A szellem a történet istene;
Őrizd meg híven e nagy kincsedet,
Csak ez teremthet újjá tégedet!…

Ha megértetted e nagy szavakat:
Mért hogy nyomodban virág nem fakad?
Munkátlan nyugszik elfásúlt karod;
S ha fölemeled, magadat marod.

Dicső apának fajult gyermeke!
Ébresszen a mult emlékezete:
Légy testben, szivben, lélekben erős,
Ki önmagán győz, az valódi hős.

Sötét a rom, mit elszórt az idő:
De rajt’ dicsőség borostyánja nő -
Elzúgott a mult; de van élete;
S ez – nagyságának emlékezete.

S az emlékezet életet és teremt;
Fölébreszti az álmodó jelent;
S a történetnek holt betűiből
Alkot legtöbbször jövőt egyedől.

És az idő, mely mindent eltemet,
Nem gyilkolhatja meg a szellemet - - 
Munkálj s becsüld meg e nagy kincsedet,
Mert ez teremthet ujjá tégedet!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Szelestey László (1821-1875): Alkonykép

 
Szép a csendes nyári alkony,
Szép az alkony bíbora;
Ide jár el ünnepelni
A csillagok tábora.

Mint egy áldozatra készült
Templom akkor a liget:
Bája csendes ünnepéllyel
Áhitatra integet.

A patak halk csörrenése:
A természet éneke,
És a szellő lebbenése:
Éltető lehelete.

Áldozatjának harangja:
Egy-egy tompa dörrenet,
És a villám lángfolyója:
A lelket mosó kenet.

Tömjén a virágok lelke:
A borongó illat-ár,
Melyet néma áhitattal
leng körül a holdsugár…

Kellemek mért csaltok engem!
Lelkem úgy is itt mulat:
A teremtés nagy müvében
Ez a legszebb gondolat!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): A huszár és lova

 
Kedves paripája van a vén huszárnak
Tizenkét éve már hogy együtt szolgálnak
Kitellett ideje s ott maradt magától:
Nem tudott elválni jó paripájától.

Midőn felcsapott is züllött legény vala:
Mi vitte rá mi sem? Ki nem vallá soha -
’Sz mi kell oda ha az idők rászolgálnak,
Hogy a magyar legény felcsapjon huszárnak!

Hisz őt az isten is lóra teremtette:
Mosolygóbban ragyog a nap is fölötte,
Ha látja rózsaszin kedvvel a lóháton
Mintha azt mondaná: „ember vagy a gáton!”

A huszár hazáját és lovát szereti
Dicsőséget adhat mind a kettő neki;
Hazáját üdvezli a magyar nótával
Kedves paripáját simogatásával.

Meg-megveregeti, öleli, csókolja,
Mint hogy ha a legszebb magyar leány volna
Sokszor órák hosszat elbeszélget vele:
Még a prófuntból is neki dukál fele.

Úgy élnek együtt mint a legjobb testvérek,
Kiknél összeforrott a szív és a lélek -
Egyik a másiktól nem tud elszakadni:
A felhő és villám együtt szok maradni.
***
Énekelve jöttek a pajkos huszárok:
Ragyogó fegyverek a töltött kulcsos nálok -
„Vaj’ hová is mehet ez a derék sereg?”
Kérdezgették egymást itt-ott az emberek…

Vérengző csatára szólitották őket
S vérengzés fogadta a megérkezőket -
Küzdöttek sokáig, majd mind elhullának
Még sem szakadt vége a szörnyű csatának.

A fáradt vén huszárt lelőtték lováról
Ott feküdt vérében s nem tudott magáról;
De mellette maradt kedves paripája,
Mint a rózsatő, ha leesik rózsája.

Körüle a veszély dúl, rombol és ragad
S nem üzheti odább a gazdátlan lovat:
Ott nyalja másnap is a hideg tetemet
S árnyékából csinál neki szemfödelet!

Forrás: Délibáb Képes Napár 1858-ra. Szerkeszt s kiadja Friebeisz István. Pest, Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál 1857.

Szelestey László (1821-1875): Uj Sahara

Pusztán, ridegen áll a sivatag:
Nincs enyhe lég, nincs hullámzó patak,
Felüditni a haldokló erőt -
Aszalt az erdő, a mező kopár,
Elbujdosott vagy meghalt a madár,
Nincs semmi úgy már, mint volt azelőtt.
Az égnek sincsen könye, mely leszállván
Az égő sebeket enyhitené -
Ott áll a föld, de elhagyottan árván:
Az egyház kövén hullák csontjai,
Nincs, ki harangját megcsenditené.
Áldás esője, égnek harmata:
Csillagok sirtak téged valaha,
Vajon már ők sem sirnak-e? Talán
Nincs részvétök az emberek baján.
Vagy kölcsön adták mind a könyeket,
Hogy ébredjen az emberszeretet…
A kisértet is fél itt megjelenni -
Élőhalottak sirja tán e föld,
Hogy nincs vigasza, hite semmi, semmi,
Kebelén nincs egy talpalatnyi zöld.
Ki kell-e állnunk a Szamum szelét,
Mely elégeté a fák levelét
És betakarja az ember nyomát?
Jó, szenvedjük át holnapért a mát.

Mi most e föld, hová a nap lenéz?
Egy a tengerbe hullott kelevéz:
Története, e gyémánt markolat,
Vet a világba fényes sugarat.
Nincs testvére a világ kerekén,
Bár ott is nagy, a tenger fenekén.
De tört a vágy, de meddő itt a tett:
A legszebb kalász magva elveszett.
Egy gondolat, mely nagy volt s megbukott;
Nincs életjele és mégsem halott,
Mely a hajnaltól kapta életét
És élte mostan mégis oly setét…
*
*    *  
S e kietlenben, elhagyottan, árván,
Él az oroszlán, az állatkirály,
Kiéhezetten, ajkait kitárván
A pusztaságba orditoz – kiált.

Tagjaiban ott forr az ős erő,
Sötét szemében ég az akarat;
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

A távolból a Nil zúgása hallik
S Szenegál partján int a zöld sziget,
De szive csak a szülőföldhez hajlik,
Bár vesszen – elhagynia nem lehet.

Emlőjén csügg több kiskoru család, -
Vérén táplálja ennek életét
S éles fogait vicsoritja rád,
Ha fenyegeted akarmelyikét.

Pedig ő maga küzdött éhhalállal
S a szenvedések verejtéke rajt’:
Ha fordul a sors az idő jártával
Megemlékeznek-e nevére majd:

Mindegy! Ő nem tud máskép cselekedni,
Nem tud más lenni, mint nagy és nemes:
Szülött fiát nem birja elfeledni
Legyen az reá, vagy nem érdemes.

Lelkén ős jellem, szivén ős erő,
Sötét szemében hit és akarat,
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

Két első lábát a határra téve
Néz a távolba: vajon nincs-e jel?
Végre elhallgat, izmai dagadnak
Mi az, mi benne uj erőt nevel?

Vastag serényét fel-felborzogatja,
Szeméből szikrák szállnak, mint a raj:
… Ott a  t á v o l  gyászfelhőit mutatja,
Ott a távolban zúgás és moraj...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864. 

Szelestey László (1821-1875): Ilda

 

Meggyilkolák a kedves szőke lányt

Pünkösd vasárnapon -
Sötét köd úszott len a táj fölött,

Napfény a halmokon.

Én messze utról jöttem, e hegyen

Virágzott a berek…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Ott, ott élt egykor Ilda, a szegény

Özvegynő gyermeke,

Két sötét csillag ragyogása volt

Forró tekintete.

Lehullt a csillag, Ilda nincs sehol,

Óh, Ilda elveszett…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Galambbal játszott a kis pitvaron

Midőn megismerém:

A galamb elszállt, pillantása is,

Mint a galamb – felém.

Titkos varázsú láng futotta át

Egyszerre keblemet…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Szép arcza lángolt, szeme könyezett,

Mint reggel a virág:

Titkon beszélt a szerelem vele,

S nem érté meg szavát:

Elmenni vágyott… készűlt… s nem tudott,

Ugy érzé, hogy beteg –

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Nem mondta volna tán egy életért,

Hogy már rég ismere,

Örült, és mégis szenvedett, midőn

Találkozám vele,

Némán merengtünk… a nap éjre szállt,

Az árnyék elveszett…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

S szerettük egymást soká, boldogan,

Mint a nap és virág,

Midőn megnyílik a virágkehely,

S odadja harmatát –

A harmat elszáll… s égető sugár

Leng a virág felett…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Elmondom a dalt, melyet énekelt,

Midőn eltávozám –

Nem mentem volna, de a távolon

Harczot viselt hazám.

Elmondom a dalt… vagy ó, nem lehet,

Szememben köny remeg…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

… Tengerviharban vert had érkezett

Beszélték a csatát,

Gyász lobogó volt a hajó fölött,

Holt hiremet hozák.

E hir beszállott a kis lakba, mely

Ott áll a fák megett…

- E harangkongás len a hegy alatt

Szivem repeszti meg.

 

Pünkösd vasárnap délutánja volt –

S a kis lak udvarán,

Holtan feküdt a virágok között

A halvány szőke lány.

Egy kis galamb s a csöndes fuvalom

Sírt a halott fölött,

S a harangkongás len a hegy alatt

Búcsúztatóra jött…

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

 

Szelestey László (1821-1875): Falusi kép

 

Hej, a ki itt lakik

Benéztem hozzája,

Annak sincsen ám jó

Renden a szénája.

 

A tornáczgádoron

Egész határ gyerek

Lármáz, nyiveg-nyafog,

S egymáson hentereg.

 

Míg a ház végében

Buján termett gazba,

Holt részegen hever

A jó birkás gazda.

 

S felesége, ki a

Szép szót meg nem veti,

A kamarában a

Bojtárt ölelgeti.

 

Forrás: Pesti Divatlap 30-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 22-én

Szelestey László (1821-1875): Őrangyal (románcz)

’Jer leányom zöldelő mezőre,

Hol csörögve ömlik a kis ér,

Szedj a fű közt illatos virágot,

Míg a szép nap nyúgodóba tér.

Engem a harang szelid zenéje

Ott a völgyi kápolnába int,

Tiszta kéjjel indulok feléje

Felvidulni lelkileg megint!

„Oda? hol a bérczek alkonyában

Rémletes hangon üvölt a szél?

Hol a villám égő sugarában –

Mint mondád – az Úr Isten beszél?

Oda? hol a tölgyek lombozatján,

Zúgva át-át nyargal a vihar?

S hogyha elszáll messze légi útján

Mindent, mindent gyászos éj takar.

Oda vágysz te?... anyám ne menj el!

Hát ha alszik őrző angyalod?

S nem hallandja: mit kérsz gerjelemmel,

Nem hallandja istenes dalod.

S a duló vész elsöpör magával:

Itt hagyandod árván gyermeked?

Ki ölel meg engem majd karával,

S kinek mondjam „anyám”mint neked?”

„Jó leányom! ott a völgy honában

Nincs mindig vész, szebb nap is virul:

Nézd az alkony vérpiros ruhában,

Mint mosolyg le a hegy ormirul.

Szedj virágot itt a rét ölében,

S a lepékkel múlasd el magad!’

„Ó, ha nem vagyok szülőm körében,

Ez nekem kéjt s élveket nem ad!

Vigy anyám! vigy el magaddal engem

Hadd tanuljam meg szentes dalod,

Kérni vágynám én is az eget, hogy

Én lehessek őrző angyalod!”

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.

Szelestey László: Lázadás, a papucskormány ellen

Hej pipeskedő szerelmes

Nőcseléd!

Nem kegyelmet kérve nézek

Most feléd:

Jöjj pemettel vagy lapáttal

Kárhozat!

Most az egyszer megmondom az Igazat.

Aztán hirtelen majd egyet

Gondolok:

Megugrom… és feléd háttal

Fordulok.

S kapufától vévén bucsut

Szaladok,

Hogy nyomomban ne érhessen

A szitok…

Kerüllek én, mint a poklot,

Tégedet,

Reménnyel sem vigasztalom

Szivedet.

Sok reménynek csak száraz korty

Az ára –

Aztán a türésnek is van

Határa!

Tudd-meg: többé csizma-talpad

Nem leszek,

S minden durvaságot zsebre

Nem teszek!

Eb ura a fakó! édes

Angyalom –

Majd meglátom én: kié a

Hatalom?!

Hej, ezután eszem, iszom,

Vigadok!

Szót csak a kedv istenének

Fogadok.

Ugy is kurta ez élet, mint

Az álom –

Ölelem, ig benn kedvemet

Találom.

Felkeresem kedves pincze-

Tokomat,

Szomlaival leöblitem

Torkomat.

S el-elmondom a szomszédnak:

‘Hej koma!

Ez ám még a becsületes

Lakoma’.

Biz isten! job is az, mint a

Szerelem,

Ha a torkig tele kancsót

Ölelem.

Mert az asszony csörül pörül

Szüntelen,

Hogy az ember majd megszokni

Kénytelen.

Szemére lobbantom én ezt!...

Követem!

Azért, hogy egy kicsit, a bort

Szeretem…

Mi tagadás benne: ugy van!

Ám azért

Nem érdemlek illy keserü

Pályabért…

Ha a kancsót hónom alá

Foghatom:

Meghallotta: söprünyél a

Kezében.

Mit tegyünk most?... tán bevárjuk

A csatát?...

Szégyen a futás, de hasznos:

Rajta hát!...

Majd ha egyszer tőle messze

Futhatok:

Akkor ismét kótyon füttyöt

Mutatok.

Hej csak mernék pártot ütni

Ellene!

Tudom én, hogy megrudalni

Kellene!

Forrás: Hazánk 1. évf.  151. szám – Győr, 1847. November 21-én, Kedden