A VÉN HUSZÁR
Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár:
Rongy a dolmán, rongy a mente,
Bajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van; de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna;
Aztán a torka is száradt,
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: „Apám!
Riktolja be kend paripám.”
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körül tekintget meg-megáll
S megint odább ballagdogál -
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.
Szép lányokkal találkozik
Rájok néz és fohászkodik -
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja;
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre
Alig ismer rá e népre;
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága:
Odamaradt ifjúsága -
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.
Idegenek között megy el,
Szólnak hozzá, de nem felel:
Lelke egy néma drágakő,
Foglalatja a mult idő…
S háborúra tér a beszéd,
háborúnak hallja neszét:
Felvillámlik szemsugára,
Oda kap bal oldalára;
De a kéz visszahull legott -
A vér erében megfagyott.
Ismét búsul – nem búsulna
Ha az oldalán kard volna…
Megy – s ráismer a csárdára,
Melybe egykor annyit jára.
Melyben egykor úgy szerették,
Csaknem rózsába temették.
Most itten is csendes minden:
A régiből semmi sincsen!
Nincsen lárma, nincsen élet,
Nem látni mulató népet…
Elöregült a jó gazda,
Kedvét megette a rozsda -
Némán szorít kezet vele
S szeme könnyekkel van tele…
Mint visszamaradt napsugár
Itt megpihen a vén huszár,
S egyre búsul – nem búsulna
Ha a régi világ volna…
VIRÁGOS ÁLOM…
Virágos álom: könyelmü jelen!
Aranypillangó rózsalevelen,
Mit hullámokba sodort a vihar
S maga se tudja: mért küzd, mit akar?
Ne tévedezz már öntudatlanul!
Ki célra vágy, az gondol és tanul -
Ott a történet, add rá lelkedet,
Nagy a tanitás, mit ettől vehet.
Az ősi nagyság fölötted ragyog,
Kebleden széthullt véres csillagok;
Nem hallod-e a mult emlékinél.
Egy elhalt világ lelke, mit beszél?
Saját magadra épits, másra ne:
A szellem a történet istene;
Őrizd meg híven e nagy kincsedet,
Csak ez teremthet újjá tégedet!…
Ha megértetted e nagy szavakat:
Mért hogy nyomodban virág nem fakad?
Munkátlan nyugszik elfásúlt karod;
S ha fölemeled, magadat marod.
Dicső apának fajult gyermeke!
Ébresszen a mult emlékezete:
Légy testben, szivben, lélekben erős,
Ki önmagán győz, az valódi hős.
Sötét a rom, mit elszórt az idő:
De rajt’ dicsőség borostyánja nő -
Elzúgott a mult; de van élete;
S ez – nagyságának emlékezete.
S az emlékezet életet és teremt;
Fölébreszti az álmodó jelent;
S a történetnek holt betűiből
Alkot legtöbbször jövőt egyedől.
És az idő, mely mindent eltemet,
Nem gyilkolhatja meg a szellemet - -
Munkálj s becsüld meg e nagy kincsedet,
Mert ez teremthet ujjá tégedet!
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése