Balogh Zoltán (1833-1878) versei

 
VÁGY ÉS VALÓ

Szól az ifjú esengő ajakkal,
- Hogy szerelmes, nem is kell mondanom -
Oh! mily boldog, szerencsés férj lennék -
Ha te enyim volnál szép angyalom!
Örökösen melletted ülnék én,
Sem kávéház sem kocsma nem kélne,
Csak te volnál az én mulatságom -
Csak te volnál az én szemem fénye!

S történik: hogy megkapja a lánykát,
Egy ideig szépen összeülnek,
De egy régi pajtással jő össze,
Ki azt mondja: hogy ez a nap ünnep.
Évek óta nem látták már egymást:
Ez a nap hát azért ünnep nekik,
És e viszontlátást a kocsmában
Mind e mai napig ünnepelik.

Szól a szegény: hogyha én ur lennék,
Mennyit tennék én a szegényeknek!
Pártolnám az irót és a szinészt,
Kiket most elhagynak és megvetnek.
Képeket vennék a műtárlatból
S a muzeumnak ajándékoznám;
Nem menne el üres kézzel tőlem,
Hogyha béna harczos jőne  hozzám.

S történik: hogy meghal egy nagybátyja -
És hagy reá néhány százezeret,
Ott teremnek rögtön a szegények,
s küldnek előfizetési ívet.
Oda megy a béna harcos hozzá
És kér tőle valamit szerényen,
De a gazdag azt feleli reá:
„Higyék… isten ugyse nincsen pénzem!”

Szól a nyárspolgár a zöldben ülvén
Csirke és sörkancsók közepette:
„Istenem, ha én tanácsos lennék,
Mennyit fáradnék a közügyekbe’!
A gyülésben ezerek előtt is
Ékes nyelvvel adnám véleményem,
S mint hiszem, ha szerencse kedvezne,
Cicero is lehetne belőlem.”

S történik: hogy végre megválasztják -
Joggal ül hát a zöld asztal mellé,
Sőt még azt is megkérdezik tőle,
Ha vajon az elnöki szék kell-é?
Mit tenne ő az elnöki székkel?
Bár különben becsületes talpig,
De ha ügy jő elő a gyülésben:
Nem hogy szólna, hanem szépen alszik.

Szólok én is: hogy ha én meghalnék,
Mily nagy lenne az én temetésem!
Mily nagyszerű márvány-obeliszket
Emelnének a barátok nekem!
Emlékére annak a gyönyörnek,
Mit körömben annyit élvezének,
S mely emléket tudom, hogy szivekből
Soha ki nem mosnának az évek.

S történetből igazán meghalnék:
Néhány fiú kisérne ki csupán;
Elmaradna a márvány-obeliszk,
Síromnak még dombja sem lenne tán. -
De nem azért, mintha barátaim
Hozzám háládatlanok lennének;
Hanem azért nem lenne oszlopom:
Mert az én barátim mind szegények.

BE FURCSA!

Gyermek koromban egyszer iskolából
Hazafelé ballagtam csendesen,
Egy társamnak is arra volt az utja
Velem jött tehát ő is rendesen.
Megyünk tehát hónunk alatt a könyvvel,
S mit lát szemünk, ki tántorog amott:
Egy részeg ember jött ki a kocsmából…
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Az iskolatárs ekkép szóla hozzám:
Ugyan mit érez ez az ember itt?
Szeretném tudni hogy milyen a mámor,
Szeretnék én is inni egy kicsit.
Tegyünk próbát, menjünk be egy pohárra:
Bementünk és a pincér bort hozott. -
S meleg lett arcunk, a szemünk meg égett…
Be furcsa ha az ember bort ivott!

És azt találtuk: hogy a bor nagyon jó,
A mámor vig, mint a komédia,
Ajkunk forrás volt, édes szó forrása
S eszméink egy-egy Macaedonia!
Majd nem értük be többé a beszéddel
És a kocsmában dalunk hangozott…
De ez sem volt már elég utójára:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Különös vágy ébredt föl kebleinkben:
Szerelem egy gyönyörü lány iránt, -
Ártatlanul szerettük mind a ketten
Legkisebb féltés nélkül egyaránt,
És ujjainkon számolgattuk meg, hogy
A lány kire mennyit kacsintgatott…
S az volt a boldog, a ki többet számolt:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Egy ideig így szépen összeülve
Naponként együtt elborozgatánk,
De azután a bizalmatlanság, egy
Átkos szellemnek keze, szállt reánk;
És összevesztünk rettenetes módon,
Mindegyikünk egyformán kikapott…
A lány volt oka veszekedésünknek:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

És elváltunk, és elmult a gyermekkor,
S elémbe jő most a régi barát,
Haragunk elmult, a szivünk kiégett -
Számos viszontagságon menve át;
Ismét leültünk egy pohárhoz s szivünk
A régi szerelemre gyulladott…
S eszünkbe sem jut hogy meghalt a lány már:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

MINDIG MOSOLY

Sötét az éj, de ragyogó az utca,
Az utcában még ragyogóbb egy bolt
S a boltban egy menyecske még e fényhez
szeméből szinte pár sugarat told.
A menyecske a kereskedő neje,
Mily szépek ily nő mellett a napok!…
Csodálható-e hát  hogy benn a boltban
A kereskedő mindig mosolyog.

Az üzlet jól megy, gyorsak a legények,
Százanként jőnek bevásárlani,
A legjobb gyárból hozatják meg hogyha
Hibázik még a boltból valami.
S ha egypár finom öltözetű uracs
Meglátni a nőt ott kinn ácsorog:
Megelégedve tekintvén reájok
A kereskedő mindig mosolyog.

A sok segéd közt egy halvány gyerek volt
De nem volt ő segéd, - csupán  inas:
Tizenhat éves alig lehetett még
Midőn arcáról elszállt a tavasz.
Nagyon szerette őt az úr, tehát hogy
Kedvét keresse, nagyobb bért adott:
Az ilyen apró jótetten pediglen
A kereskedő mindig mosolyog.

Tovább megyek, adj bizonyitványt nekem,
Mihaszna kérsz – maradnom nem lehet…
- Szólt a fiú urához a midőn egy
Utazó táskát vállaira vett; -
Mit tehetett a fiúval, - leült és
Az íróasztalnál irásba fog:
S mert nagyon jót ír, míg tartott az írás -
A kereskedő mindig mosolyog.

És rendre elbúcsúzott a fiú, csak
A háziasszony maradt hátra még,
A háziasszony, a kinek szemében
A fiúért egy könycsepp szinte ég;
De egy szóval sem marasztalja őt, bár
Előtte az majd csaknem térére rogy…
S a kereskedő e ragaszkodásom
A búcsú alatt mindig mosolyog. -

ELSŐ BÜNTETÉSEM

Magas hegy a multidő emléke,
Rajta vagyok s látom azt a tájat
A gyermekkort, mit oly messze hagytam -
Hogy hozzá csak képzeletem szállhat…
Ott csintalankodom az udvarban,
Isten ostorának tart a háznép; -
A mily meleg öt évvel a vér, hát -
Tehettem-e ez időben máskép!

Először is bevágok az utcán
Fonalas lapdámmal egy ablakot:
Hát pedig ép’ abban a szobában
A haragos öreg szomszéd lakott!
Panaszra ment édesanyámhoz át:
De én akkor már a kertben voltam.
S pár perc alatt a kertnek virágit
Mind letéptem, ott hevertek holtan!

Azután az ólban a borjukról
Mind leszedtem a jászolkötelet,
Szét is szaladgáltak azok, ámde
Magam is futottam mint lehetett.
A cselédség fele engem üldöz,
Fele a borjuk után iramlott…
De hiába, engem nem ér utól,
Nem tudtak úgy mint én futni partot!

S ott maradtam a bérc erdejében,
Hallgattam a forrás zuhogását,
Hallgattam a halkan zúgó szelet
S a madarak nyájas dalolását…
Ábrándoztam, egy-egy tarka képet
Alkotván a madarak dalából…
Hanem estve azt vettem észre, hogy:
Nem lakom jól az ábrándozásból!

S haza mentem valamelyik úton,
Örömemre épen terítének, -
Ámde anyám nyakon csípett s mondá:
Gyere, gyere, hadd verjelek jól meg.
Először kapsz ki, de lehetetlen
Már többé ily rossz gyerekkel bírni!…
Rám üt, és én sírok… hát anyám is
Velem együtt versenyt kezdett sírni…

MINDEGYRE HALVÁNYUL…

Mindegyre halványul szerelmem fájdalma;
Az idő mindennap egy ecsetvonást tesz
Arcomra az élet piros festékéből, -
S a sápadt szinezet ismét eleven lesz. -

Derülnek napjaim: mint egy sorkocsiban
Az arcok. Az első gyászos koporsót visz;
Másodikban sírnak; harmadikban már nem,
Mig az utósóban végre – nevetnek is…

MILYEN LEGYEN A NŐ

Milyen legyen a nő a kit én szeretnék:
Tele szenvedéllyel, avagy szelid csendes?
Mind a kettő legyen, nyugott ha én forrok,
S ha csendes vagyok, ő legyen tűzzel teljes.
Ülje meg a lovat, s a parkban egy fehér
Ámorszobor alatt adjon találkozót,
Finom dámaszivart szívjanak ajkai
S a kalapján hordjon tollat szép lobogót.

Igyék egy pohárka pezsgőt, ha barátság
Hítta nálam össze régi jó pajtásom;
Egy kis hazárd kártyán mulassa el magát,
Fesztelenül ülvén pamlaga párnáin.
Szeresse a kékszint, s azt hordjon ruhának,
Piros koralgyöngyöt viseljen a nyakán,
De mindezek előtt, de mindezek mellett
Szeressen engemet szívéből igazán.

Ne ijedjen meg bármi találjon érni;
Találja magát a balsorsba is bele,
S kis szobám ablakát drága függöny helyett
Tarka virágokkal rakja estve tele.
Legyen képzelete, - költői ábrándja; -
Nem drága bútorom nézze bársonyosnak,
S a szerény estebéd oly jól essék neki,
Mint a finom étek, mit táblára hoznak.

Mosolyogjon mindig, ne legen rossz kedve;
Mert én gyülölöm a nőknél a rossz kedvet!
Inkább veszekedjék kissé velem néha,
S én kérek helyette aztán engedelmet,
S a kibékülésnek csók legyen a vége
Olyan forró csók, hogy a lelkem is égjen
S fürteimet, melynek homlokomra estek
Simítsa el onnan kis kezével szépen.

Halálom óráján se lássa könyezni,
Derülten pihenjen rajtam szelid szeme!
Az „isten veled”-et vidor arccal mondjuk,
Hisz oly szép volt múltunk, mint egy tündérmese.
Sőt ő bátorítson engem, hogy nyugottan
Hagyjam őt itt ezen hánykódót életen…
S midőn már meghaltam, - már nem láthatom őt.
Akkor sirasson meg nagyon keservesen.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.