A NEMZET VŐLEGÉNYE
Magyarhon legföbb támasza
A hős Hunyaddal sírba szállt;
S fiának vére ontatott,
Mely az egekbe fölkiált.
Méltó bosszú és kegyelet
Viraszt a két halott felett.
És hogy megmentse a hazát,
Testvér lőn e két érzemény.
Az elkeseredett magyar
Tanácsra gyült Rákos terén;
S legyőzve a fondor viszályt
Éltette Mátyást, mint királyt.
S a nemzet választottaért
A nemzet szinét küldte fel,
Hogy a hon szép határain
Az új királyt fogadja el;
Szilágy- s Vitézzel mentenek
A lelkesült főemberek.
A fényes küldöttek között
Egy tisztes özvegynő vala,
A ország gyászos özvegye,
De most dicső országanya;
A szép követség gyöngye lett,
Azzá tevé a tisztelet.
Feszült kebellel várnak ott,
Állván a hon határinál;
S most erre új hajnal derül…
Földére lép az új király.
Méltó öröm rezegte át
Az annyit szenvedett hazát.
S a harsogó öröm között
Nem bír szivével az anya;
Meglátva szíve magzatát,
Kin annyit aggódott vala,
A küldöttség közöl kivált.
Csend, - ünnepélyes csend leve…
A gyermek szólni nem tudott,
Szülője keblén könyezett.
A boldog anya zokogott,
S csókjával ég és föld előtt
Hazánknak eljegezte őt.
Ekkor szülője karjai
Közől kifejlik a jegyes;
Szemén csillámlik az öröm,
Melytől hű szíve úgy repes,
Üdvözlik őt Vitéz s Szilágy,
Üdvözli a magyar világ.
És nagy volt a nászünnepély,
Melyet a nemzet ünnepelt.
Ily vőlegényen és arán
Az Istennek is kedve telt;
Jelül: midőn ily jót akart,
Hogy még szerette a magyart.
ORGONAVIRÁG
Mélabúsan zeng a buzgó
Zárdaszűzek orgonája,
A nép szíve a templom íve
Bús viszhangot ad szavára.
A magány legszebb virága
Egy halvány ifjú apáca,
Ki a szent kar orgonáját
Oly szívandalítva játssza.
* * *
’Május első hajnalára
Mily fát hoztál kedvesednek?
Kérdi boldog sejtelemmel
Egy ártatlan szőke gyermek.
„Orgonavirág a májfa
Most neked, szívem szerelme!”
’Édest igér, keserűt ad…’
Mond a lányka meglepetve.
„Oh az a hamis virágnyelv…”
Válaszolt az ifju rája.
„Édes hangon szól a szívnek
S a tavasznak orgonája.”
De nem csalt most a virágnyelv
És a szűz balsejteménye;
A virág hervadni kezdett,
Tünni kezd a lány reménye.
Nagyvilág! Te csalfa nagy kert,
Annyi jó szív tömkelegje,
Annyi szép reménynek sírja,
Hol a hűség sír epedve.
Hűtlen ifjú! Nincs szíved már
Szőke lánykád bánatára?
Oh mért nincs a nagyvilágnak
Intő orgonavirága?
* * *
Szívrendítve zeng a buzgó
Zárdaszűzek orgonája,
Rajta hév könyűkben ázva,
Hervadt orgonavirága.
A magány Ceciliája,
Egy haldokló szép apáca,
Szent karának orgonáját
Most végbúcsuzóra játssza.
HÁROM KERT
Lányok, lányok! Szép anyának
Három szép leánya!
Három kertből legjobb kedvét
Melyik hol találja?
A legifjabb szőke gyermek
Szóla játszi kedvvel:
Nekem emlény- s ibolyákkal
Telt virágos kert kell.
Hát tenéked? – a középsőt
Kérdik enyelegve.
S a szép kérdezettnek ajka
Nem nyílt feleletre.
Sürgeték, - ő elpirúla,
S szíve azt felelte?
Hogy kedvence a szerelem
Bűvös rózsakerte.
Nénikénk! Mostan te mondd meg,
Melyik a te kerted?
És a halvány szende testvér
Szólt a könyezni kezdett.
A hol legtöbb zöld halom van,
S szomorú fűz árnyán
Sír a bús reménytelenség
Elhagyottan árván.
Hol könyektől sarjad a fű,
S a mulandóságról,
Múlt napokról, múlt örömről
Minden fű s virág szól.
Hol kibékül a csalódás
A szívgyötrelemmel,
S mindnyájan találkozandunk…
Nekem ez a kert kell.
* * *
Három sírdomb gazdagítá
Később a sírkertet;
Emlény-, rózsa- s ibolyáin
Szomorúfűz lengett.
Három sírja, három gyásza
Volt az egy anyának.
Mint a nővér sejtve mondá:
Ők találkozának.
HARANGSZÓ
Ismeritek a kies völgy
Estharangját?
Esti szellő andalítva
Viszi hangját.
Víg legényke húzza szívből
A harangot,
Tán azért ad olyan édes
Tiszta hangot?
Harcra hítt a hon veszélye
Síkra szállott a levente;
Szép arája bús fohásszal,
Anyja áldással követte.
Küzd a bajnok, mint oroszlán,
Mert szerette szép hazáját;
Kard kezében, ámde szivén
Hordozá anyját s aráját.
Jaj: de drága a borostyán,
Mit a harci pálya enged,
Dicsfénnyel köríti a főt,
Holtra szaggatván a keblet.
Vérmezőn küzdvén a bajnok,
Hír koszorúit aratja.
Visszatér, - s otthon családja
Gyászos romjait siratja.
A magános völgy lakát sem
Kímélé a harc viharja,
A hősnek inden reményét
S üdvét egy pár sír takarja.
Ismeritek a sötét völgy
Vészharangját?
A vad orkán, vért fogyasztva,
Hordja hangját.
Bús remete húzza sírva
A harangot,
És azért ad oly keservet
Tompa hangot.
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése