Beöthy Zsigmond (1819-1896): Gróf Nádasdy Tamás halálára

 
Halál, halál, ki milliárd év óta vagy
Telhetetlenségedről nevezetes;
 Ki, ol legégetőbb s legsűrűbb a könyű,
Áldozatot magának ott keres:
Mondd: hogy tudsz örülni
Oly ifjú halottnak,
Kit nem csak szülői:
A nép is siratnak.

Ha megharagszik a természet s haraga
Vihar képében fákat dönte le,
Megbánja tettét és az esti lég alatt
Megszün moraja, pusztitó szele.
A lehullt virágot
Még meg is siratja,
A midőn az égnek
Hull reá harmatja.

S te, mert hatalmad oszthatatlan és örök
Önkény szerint cselekszel szabadon;
Árvák s özvegy könyűje bár, vagy nemzeté,
Mi csillogással ég a gyászpadon
Bánat és sohajnak
Nincs nálad értéke,
A halottat szín-, vagy 
Szívből könyezék-e?

Durván lerombolád azt az oltárt, hol a
Remény legszentebb lángja csillogott;
Lefúttad onnan e szent lángot, oh pedig
A nép reménye együtt ége ott!
Jósbetűi állnak
Ott egy dús jövőnek,
Ha kezeid rájok
Gyászfedőt nem szőnek.

Mint egy virágozó fa, díszlett élete,
S te széttépéd a lombos ágakat,
Midőn a honnak ott minden virágban  egy
Reményteljes örömgyümölcs fakadt.
S a tépett virágot
Ott hagyád kopáron,
Fekete szirmokkal
A letarolt száron.

Mindezt te tetted, oh, kérlelhetlen halál;
Te tetted a közvágyat semmivé,
Mely a végálmait alvó ifjúban a
Hű honfiút óhajtá és hivé.
De nevét s emlékét
Ott az ősi sírban
Semmivé tapodni
Kevés hatalmad van.

Emléke, mint hajnalsugár a fellegen,
A sír homályán fényesen tör át;
S közbánat s kegyelet kettős őrtüzei
Fénylik körül az ősi sírtanyát.
S ez a közös bánat,
Melyet a szülőkkel
Oszt meg a sok holtat
Sirató szegény hon:
Nem balzsam és ír-e
Az anya sebére,
Hogy fájdalmaiban
Kevésbbé lángoljon?!...

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.