Tóth Kálmán (1831-1881): Hátramaradt verseimből

 

I.
Mit vihogsz édes kis kutyám,
Hisz’ te is megcsalsz  még csunyán – 
De ezt te még is, ugy-e nem teszed?
Hisz, mint az embernek, nincs eszed.

II.
Ne ugrálj édes szép öcsém,
Mert mind magas az, a mi cél;
Mint alma a fán, függ fejed felett,
A míg kell, el nem érheted.

Csak várj egy kissé szép öcsém,
Majd közel jön még a cél,
Az alma szépen megrohad,
És beüti az orrodat.

III.
Édes kisasszony, az nem bú,
Melytől az ember szomorú;
Hanem az a bú, higye meg,
Melytől az ember jót nevet.

IV.
Csak légy édes fiam mind nagyobb szamár,
S a boldogság akkor számodra nyitva áll;
Ne tudj semmit fiam, s hogy nem tudsz, ezt se tudd,
A boldogságra hidd, egyedül ez az út;
Légy megelégedett magaddal gyermekem,
Edd a retket, vajat, s hízzál meg a seren,
S  beszélj az időről, hogy bárcsak „esne” már,
Csak légy édes fiam minél nagyobb szamár.

V.
Eltemették a jó fiút,
Könyek között eltemeték,
És két hét mulva azután
Mindannyian elfeledék.

Az élőkkel is sok a baj,
S mindenkinek kell élnie;
Elfeledék… csak egyedül
A költőnek jutott eszibe.

A költőnek… hisz göynyörű
Daltárgy: a sírhant és a holt,
S a költőnek egy versiért
Tiz pengőre szüksége volt.

VI.
Oh ha nem látnák sehol szennyet
És senkit, senkit a ki szenve;
És – ah de minő ostoba beszéd! -
Igyék az ember, vegye el eszét.

VII.
A bércen egyik arra gondol:
Mennyire szép táj mennyire;
A másik meg: hogy mi jó volna
Innét a bércről le a porba,
Oda a mélybe dőlni le.
A folyó mellett egyik így szól:
Ah minő szépek habjai!
A másik megÍ: hogy mi jó annak,
Ki étke már féregnek, halnak,
Ki bele tudott ugrani.

És mond az egyik fegyvert fogva:
Gyönyörű fegyver, jól vihet!
A másik meg a fegyvert nézve,
Arra gondol, hogy egy lövése
Hogy széthordaná a szivet.

S kik ily sötéten gondolkoznak,
A bölcs azt mondja: ostobák;
A dalnok pedig elmerülve
Szeméből egy könyet törül le…
Igy felel...m ás hangot nem ád.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.