Szemere Miklós (1802-1881) versei

 
MALACPECSENYE

Boldog az a magyarföldön
Boldog és megáldatott:
A kinek az irgalmas ég
Förtelmes pofát adott.
Lánynézőbe országunkban
A merre csak utazik:
Valamennyi lányos háznál,
Malacpecsenyét eszik.

Mihelyt belép az udvarba,
A mint orrát beüti,
Visít a lány, fut a cseléd,
S a malacot már süti.
És ő, a szerencse fia,
Igaz, kosarat kapott:
De bezzeg, boldog gyomrába
Temette a malacot!

Történt: hogy egy házhoz egyszer
Egy ragyás furfang beszél…
Hogy az ólban harminc malac
Röfög, tudta nagyon jól…
Asszonygyűlölő: eszének
Ágában sincs itt a lány:
Foga a pirított malac-
Pecsenyére fáj csupán.

Nap nap mellett malac… pulykát
Nem kap, nem is kell, ne félj!
Ép’ e kettő, mit nem tűrhet:
Pulyka és fehérszemély!
Reszket a lány… kér ést gyanít:
De ő nem szól, csak marad,
A gézengúz agyafúrtnak
Ízlik a kövér falat!

Midőn szépen elköltötte
Mind a harminc malacot,
Bucsúzni kezd, kézben tartva:
Botot, keztyüt, kalapot.
Tartóztatják -: de mosolygva
Igy szól a jégverte arc:
Lehetetlen már maradnom…
Nincs az ólban több malac!

A GONDŰZŐ POHÁR

Szebb volt egykor – rege tartja -
A dalosnak éje, napja!
Ha fölzendült lantja bája,
Ég és föld figyelt reája.
A vén szirtek táncra keltek;
A mohos cserfák füleltek;
Lábaihoz borúltanak
A vihar s erényes vadak.
S habvészben mint hű sajkája
Tengerszörny simult alája;
S ha a földet oda hagyta,
Az alvilág visszaadta…
Igy élt ő, mámor szivében,
Csodák, tündérek körében;
Repkény húlott homlokára,
Csók, bor, dalló ajakára,
Merre vándorlába járt,
Eltűnt e kor vidám képe,
Rég eltűnt, más jött helyébe:
Rideg, sivár, örömtelen,
Siket a föld, siket a menny!
A dalra, lomb, szirt nem remeg;
Fürtim közt dúl a fergeteg;
S a vad tenger éhes gyomra
Sírt nyit a vándor dalnokra.
Puszta éltem, eltűnt bája,
Lefoszlott minden csodája;
S a tündért mely játszik velem,
Csak álmaimból ismerem…
Im itt ülök elhagyatva,
Megrabolva, búnak adva:
Lánycsók? Azt a sors elvette,
Repkényt nem adott helyette.
A sok közül, a mi elvett
Irigy karja mit hagyott meg?
Egyedül mit? … e pohárt!

NEM VAGYOK ÉN…

Nem vagyok én sanyarú bölcs, nem is
Ohajtok az félvilágért lenni:
Jégpárnáján csak hadd dideregjen,
Jobb a lányka hő keblén pihenni!
Felleg; éltünk, hadd derítsen rája
Szivárványt a szerelem bűbája!

Legyen ő tölgy a sziv viharában,
Legyen ölyv a vész ellen szegülve:
Ketté törik a tölgy, a keselyszárny
Visszahajlik, bár miként feszülne -
Míg a lepkét, ha földre sodorja
A szél, rózsák kebelébe szórja!

A jövő lét: sarkig fátyolos lány!
Ha szép volna, arcát mért takarná?
Ez az élet az én szeretőm, nem
Búvik ám ő sürü fátyol alá:
Reám mosolyg aranyló hajával,
Víg szemével, édes orcájával.

Az ismert jót az ismeretlenért
Nem vagyok én balga elcserélni!
Egyet tudok! Azt, hogy a legnagyobb
Bölcsesség itt lenn: vidámon élni!
Ölni, vétek! S ha búval gyötörtem
Sötét búval szivemet,… megöltem!

Réti patak voltam én is egykor,
Mely virányos útján egyre jajgat.
Mi vagyok most?vihar, mely röptében
Még a sírról is virágot szaggat,
S ha elhagyja hűtlen koszorúja,
Más virágot tép keblére újra.

Mint rideg bölcs halni sem kivánok,
Ó bús bagoly, nyugodjék odvában!
Én, dongo méh! Legvigabb koporsót
Hol lel a méh? Méze cellájában:
Mézbe fúlt az édesség rablója!
Öröm legyen szívem gyilkolója!

BALSORSBAN VÍG KEDÉLY

Szánlak én bús bagoly!
Napjaid mogorván
Éled, fény, örömtől
Elfordítva képed.
Téged is fülmile!
Körüled: langy szellő,
Vig ér, zöld lomb, s még is
Sirva töltöd éjed.

Te vagy az én bölcsem
Szántóvas! Kínosan
Túrod földem rögét
S arcod még is ragyog!
Téged is szeretlek
Kicsinded ökörszem!
Vigan zeng a szúró
Tövisek közt dalod.

Rád is öröm  néznem
Orsó! Vigan táncolsz
Akár dagad, akár
Apad aranyszálad.
S reád van szög! Fejig
Állasz betemetve!
S még is csillogsz, még sem
Tör meg a búbánat.

Be’ nyájasan lobog
A pásztortűz amott
A bérc fellegektől
Beárnyalt óldalán!
Nem is pásztortűz az:
Sorsüldözte lelkem
Vidáman lobogó
Lángja az ott talán!

Künn dalol a fecske,
Sárfészkét leverték.
Mindegy! Újat épít
Házam ereszére.
Eh, tud is a fecske
Oly víg dalt dalolni!
Az: repeső lelkem
Bűbájos zenéje.

Csak dühöngj balsors! Szét-
Zúztad bár reményem
Kedves fecskefészkét,
Nem ülsz diadalmat!
Nézd! Fennfügg az újra
A mennyhez ragasztva…
Rajta csüggő szívem
Kacagja hatalmad!

VALLOMÁS

Rég lefolyt már ifjuságom,
Rég letűnt, s óh magas ég!
Most sem akar beköszönni
Még hozzám a… bölcsesség;
Sodromból még most is egyre
Minden elkap, kiragad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Baját a bölcs nyugton tűri,
Mit a sors körüle fon:
Én a föld egyszerű fia,
Haragszom, káromkodom.
Szájam a bal végzet ellen
Ezer átokra akad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Óva bánik a bölcs jó, rosz
Emberekkel egyaránt:
Engem minden álkodó gaz
Kihányt hurokjába ránt:
Szívem: vak ló, a kiásott
Verem felé ront, szalad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Szirt a bölcs, a csába kéjnek
Árja rá hiába forr:
Lenge sajka én, egy gyönge 
Hab is könnyen elsodor.
Egy hab, mely a lányka keblén
Vesztemre sülyed, dagad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

A bölcsesség legfőbb titka:
Jóban, rosszban egy kedély;
Csak itt borúl még reám baj,
Csak itt még a fő-veszély!
Örömem: őrült menyasszony,
Búm: sebét mardosó vad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

AZ AGG DALA

Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült,
Boldog! Újra megifjúl,
Ha sorsa kibékült;
Újra felé fog mosolygni szép arája:
A tavasznak szerelemmel tölt orcája.
Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült.

Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!
Alig birja reszkető
Kezem borkupámat;
S jőne bár a szerelem legforróbb csókja,
E havat fejemről többé föl nem oldja.
Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!

Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el. 
Arcainkra barázdát
Hasitasz ekéddel.
S vállainkat, meg-meggörbed térdünk bele,
Esztendőkből keresztekkel rakod tele.
Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el!

Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával:
Most szemünk sötét tüzét
Leped el fagyával;
Majd: eloltod a csapongó kedv szikráját,
Mint agg szolga a leégő mécs világát.
Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával.

Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz:
Mint az elégett tömjén,
Még te is elhamvadsz.
Üszködet a szerelem még fölgyújthatja,
De mit ér! Nincs többé már édes illatja.
Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz.

Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ,
Ifju nem leszek többé,
Mennyit búsulok bár;
Vólt egy társam! Megmondhatná a sír szája!
Most ez ó bor öreg csontom agg mátkája!
Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ!

TÜRELEM

Mi morgás az?! Vén kalapja
Helyett házam újat kér:
„Gazdám adj mást, ezt már össze
Tépte zápor és a szél!”
Eh, mit kóldulsz? Ha tied rosz,
Az én kalapom se’ jobb,
Hogy ha én elhordhatom még,
Te is csak elhordhatod.

„Fótot, fótot derekamra!”
Igy perel most pamlagom.
Ha lyukas vagy: türd! Veled én
Mostan nem bajlódhatom.
Sötét kedvem könyöke, nézd,
Még tizszerte rongyosabb:
Ha ma fótot vetek rája,
Hónap újra kilyukad.

Ismét panasz!… „rosz a talpam”
Kiált felém a kerek,
„Lábaimra talpat! Másként
Egy tapodtat sem megyek!”
Hallgass gyáva! Reménységem
Azt hiszed, jobb lábon áll?
S habár bénán s összetörve,
Mégis újra útra száll.

S most csitt!… vén ház! Nem csak magad
Vénülsz, én is vénülök;
Ócska pamlag! Lyukad senki
Nem látja ha… rá ülök.
Jó szolgáim türelem! Mi
összeillünk szép szerén:
Vén ház s kerek, lyukas pamlag,
Rongyos kedv, sánta remény.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.