Hegedűs István (1848-1925): Megpihent szív…

 
Megpihent szív erdő-mélyen,
Sötét árnyak hűs ölében,
Oh, mi boldog, mintha volna
Elpihenve fél-álomba!

Nyári napnak hő sugára
Árny megett jár búva, játszva;
Túl az erdő széle látszik;
Verőfényben úgy sugárzik.

Tücsök czirpel; madár füttyent,
Rá aztán beáll megint csend:
Csend, a mely lehel nyugalmat,
S ébredő szellőt elaltat.

Fenyvek állnak sűrü sorba’
Rajtuk pihen az ég boltja;
Mintha az ég végtelenje
Rám borulna, átölelne!

Mintha túl, amott a tájék,
A melyen nincs semmi árnyék,
Gyermek-álmok képe volna,
Rajta csüngők – álmadozva.

Ám, hol a fák tömbje mélyebb,
Ott az árnyék mind sötétebb;
S szállván a nap alkonyatra,
Lelkem kétség megragadja.

Túl, ama fény, tán az emlék;
Itt e sötét, a mi lesz még:
Itt az árnyék, ott verőfény,
Ott a híd és itt az örvény.

Híd új léthez, új reményhez,
Hol a szív új vágyat érez;
Hol madárdal vágytól reszket,
A szív érez új szerelmet.

Most menekült csak a zajtúl,
S a szegény szív újra zajdúl…
- Megnyugodni lehetetlen:
Az ember-szív telhetetlen.

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

Apáthy István (1863-1922): Költemények

 
BORDAL

Csengő dalokba zengd el
A szíved mámorát,
Barátidért emeld fel
A jókedv poharát.

S ha nincs barátod, éltesd
A mindig hű magányt, -
Hogy miért van úgy, ne kérdezd,
a sorsnak föl ne hányd!

Van kit szeretned?áldjad
A rózsalánczokat;
S ha látod, a lány csak áltat:
A szabadságodat.

Vidúlj tavaszvirágon
s ne bánd, ha lomb lefagy:
Bölcs minden e világon,
A balgatag Te vagy!

LEGSZEBB DALOM

Titokban egy-egy néma dalt
Soká szívembe’ hordok,
S a míg e szótlansága tart,
Vagyok csak véle boldog.

Betűk míg láncra nem fűzék,
Hogy mások is megértsék,
S le nem lohasztá szent tüzét
Papír: hideg fehérség.

Míg rajta lelkem elmulat,
Miről zeng, azt se kérdve,
Mert még nem zárja gondolat
A forma börtönébe.

Csak azt tudom, határtalan,
s szívem mégis betölti,
Hogy érintetlen rajta van,
Mi nem lesz soh’se földi…

Ne szóljon hát legszebb dalom, -
Belőle csak az értsen,
Kinek szívemmel átadom
Egy néma ölelésben.

A LEPKE

Gyermekkoromban, őszi tájon
Űzék egy sárga kis lepét.
Leszállt az útra, s hogy bevárjon,
Halkan, vigyázva lépdelék.

Megfogtam és – halott levélke,
Kinek csak szél, mi szárnyat ád…
S így lőn mindég, midőn elérte
Szívünk egy-egy hő óhaját.

AZ ÉLET

Mint könyv, az élet is olyan!
Ki sokra, ki kevésre tartja:
Ha ez betűzi komolyan,
Az csak végig kaczagja.

Dicsérve egy,más szidva szól,
De mindenike bújja.
Pedig nehéz olvasni jól…
Van-é ki megtanúlja?!

KELL!

Szolgálj királyt, szeress hazát,
Megtartsd a törvény szent szavát!
Sok van, mit még tisztelni kell, -
Kell pénz, becsület, vagy hitel.

Sőt „élni is kell!” szólt a pór
S nagy úr előtt földig hajól.
Kell mindennapra a kenyér,
De pusztúljon, ki csak henyél!…

Üres beszéd, bolond világ!
„Kell” nincs! Csak egy vas róva rád:
Hogy, míg a lét nem múlik el,
Szeretni és szenvedni kell!

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

E. Kovács Gyula (1839-1899): A mi ezerévünk

Ki fönsíkra jutott, - hova néz? Föl s vissza
Az útra mely könnyét s verítékét issza.
Összeveszett bokrok – zord terebélyekre,
Halálos mélységek, - rém-meredélyekre,
Miken talpa, karja vérbe serkedt, bomlott,
S lihegő kebellel áhítja az ormot.

Létünk századi e vérontó gátak,
Népek torlaszai, mik útunkban álltak.
Nekünk ingyen, könnyen nem jött soha semmi,
Minden nyomot véren, könyen kellett venni.
Majd belőlünk lettek szirtfalak védbástyák,
Hogy kik loptak, téptek: azokat ne bántsák.

Följutottunk mégis; habár nem tetőre;
De egy ilyen fönsík elég egyelőre.
S innen a földgömbnek kezdünk már látszani,
Messzi kitetszenek Kárpát hegylánczai.
Hírt vesz a mindenség kicsi rónárúl,
A nagy öt világrész ma mind ide bámúl…

Keblünk hál’adással csordultig telik,
Buzgásink az eget áldással szeldelik.
S nyugvó gyönyörünkön mély tünődés támad
Mi is tartja hát fönn imádott hazánkat?
Vakeset vagy csoda? Végzés? Ős, isteni?
S az igéző talányt így kezdem fejteni:

Mi a földi nagyság ismertető jele?
Teremtőképesség; azzal lenni tele.
Nemzetek, királyok, dalnokok, művészek
E nélkül nyomtalan semmivé enyésznek.
Etele fajában több forrott, mint másban,
S Árpád meg-megújul sok ezer fiában.

A legelső magyar, akárhol született,
Nem ismerhetett csak független életet;
Járom, bilincs, rabság? Nem tudhatta mi a’,
Merni, tenni termett minden ia-fia.
Sírból is kitörni s folytatni a régit:
Ezer esztendőkön ez húzódik végig.

Mért halt Álmos önként az új hon határán?
Mért menté meg Dezső, Károlyt, élte árán?
Mi ragadta Zrinyit mártyri fönségbe?
Szent dühben Dugovics mért rohant mélységbe?
Mért fogadta szemben Kont a hóhér bárdot?
Szondy Jurisicscsal veszni miért szállott?

Mért öltözött Kemény Hunyady vértjébe?
S feszültek eszméik tüzes keresztjére
Rákóczi és Kossuth s a szent tizenhárom
Szabadság sírjául épült Golgotákon?
Mért tudtak elégni önlelkük máglyáján
Teleki, Széchenyi s névtelen akárhány?

Semmiség révén is tántorgott ez ország,
tulajdon fiai összemarczangolták,
Kiállotta dühét töröknek, tatárnak,
csókáktól fehérlett, vérözöntől áradt.
S nincs a történetnek oly ragyogó tette,
Melynek hasonlóját a magyar nem tette.

Virág, ember, állat: faja van mindennek,
A jobbak kiválnak, a gyarlók lemennek;
S kin az ég szeme is gyönyörködve ragyog,
Azok lesznek dicsők, választottak, nagyok.
Nem őrült rajongás, ezer éves tény, hit:
Szereti az Isten az ő magyar népit!

Mely más annyi fajnak lett temető gödre:
Öröklét alapját rakta ez e rögre.
Mert mikor ír kellett a beteg Nyugatba,
Keletről az Isten a mi vérünk’ adta.
S élethalál-harczban láz-birokban vélünk
Erőre kapott az, mi is ime élünk!

Ezredik kikelet, ezeredik tavasz,
Boldog önérzetté magasul a panasz;
Bősz tusakodások, vészfelhők borúi
Diadalívekké kezdenek kigyúlni:
Virágerdővé lesz a gond rengetege,
Örömriadallá a bú fergetege.

Ti bérczek ti völgyek, ti végtelen síkok,
Félisteneinket fedező szent sírok,
Nyilatkozzatok meg! Egek kárpitjai,
A tündöklő tábort lássuk leszállani!
E fölséges érzés őket is fürössze,
Mennyei mámorban ölelkezzünk össze!

Ébredj fel Petőfi! Minden magyar talpon,
Egy földrengető dalt tőled vár, hogy halljon!
Itt az idő, rajta! Most vagy soha zengjed:
Ki is volt, mivé lett, mért örül e nemzet?
Nekünk, maiaknak, különb hangunk nincsen:
Ünnepünk s hazánkat áldd meg örök Isten!

Forrás: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VIII. Kolozsvárt, 1897.

Szász Gerő (1831-1904): Örök törvény

 
Ha végzet, ha isten, de törvényül adá:
Ti hegyek, ti sziklák hajoljatok alá;
És ti völgyek, berkek, végetlen lapályok,
Emelkedjetek föl, ott fris lég vár rátok.

A hol most csapkodnak forgó zuhatagok,
S egeket ostromló orceán kavarog:
Virágok nyiljanak, rózsa, szekfű, jázmin,
S pillék röpködjenek égő nap sugárin.

Hol most éden virul, méz és tej szivárog,
Keljenek örvények, tűzhányó vulkánok;
Élet ne maradjon, se lét, se gondolat,
A halál mutasson vésztjelző nyomokat.

Fényes mennyboltozat te látható semmi,
Tenger-csillagoddal te is menj pihenni:
Egy-egy kihült napot csak dobj ki magadból,
S helyébe támadjon örök-éj valahol.

Csak te, büszke féreg, köd, árnyék,
Kinek neved  e m b e r: te maradj, te várj még;
És higyjed, és reméld, és csak bizzál abban,
Hogy változatlanul lényeg halhatatlan.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök szerelem

Csak árnyékok vagyunk, tünemények csupán.
Meghalunk, feloszlunk, egyik a más után;
Századok mulnak el új századok jőnek,
És nyoma se marad az ember-öltőknek.

Egyik hadvezér volt, nagy király a másik,
Milliók érezték szeme villanásit;
Azt hitték, fejükkel az egeket érik,
S most egy barom legel hült porukon végig.

Világ szép asszonya, könnyen hajló nádszál,
Ki életedben mindig mosolyra vadásztál,
Hol van szép arcodnak liliom-erdeje?
Halál és feledés ölelkeznek vele.

Csak árnyékok vagyunk, szálló tünemények,
Melyek öntüzökben lobognak elégnek,
És fény, és melegség, és minden csak semmi,
Hangzik az ítélet: temetni, temetni!

Csak mi, kik szeretünk, mi vagyunk feloldva:
Bezárhatnak majd egy hideg koporsóba;
Halott porunkon a férgek jóllakhatnak,
Mégis mi vagyunk a győzelmes hatalmak.

A szerető szivek mindörökké élnek,
Boldog részesei a végetlenségnek:
Mert midőn kedvesünk utolszor ránk hajol,
Egy uj csillag támad az égen valahol.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök bánat

Bölcselkedem, prédikálok,
Biztatgatom a világot:
Hogy milyen szép minden itt!
Mosolygásból van alkotva
A lét, a föld, a menny boltja;
Minden, mi él, melegít.

Szép a világ, a mindenség,
Gyönyörűen kifestették
Láthatatlan szent kezek.
A mi bűvöl, kéjbe ringat,
Édesíti napjainkat:
Itt sugárzik, itt lebeg.

A tündöklő mennyboltozat
Kirakja a csillagokat,
Ábránd-keltő est ha jön;
S fényük még csak alig bágyad,
Köszönti az alvó tájat
Kelő nap a bércztetőn.

Fülemilék dalra kelnek;
Ébrednek a völgyek, berkek:
A föld szive megdobog.
A sirok is mosolyognak,
S árnyában a virágoknak
A holtak is boldogok.

Hát azok a szent örömök,
Midőn a sziv csak könyörög,
Mert érzi a végtelent:
A szerelem titkos álma
Édes szendert borit rája,
S édent bir már idelent.

Szép a világ, óh, szép folyvást,
De ha látok csillag-hullást;
Könnyet gyermek szemiben;
Szivet, a mely ketté törött;
Hervadt lombot, bús temetőt:
Csak zokogok – csendesen.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szerelmi és bordalok - Christopulostól (1772–1847)

A KÖLTŐ

A könyvem’ összecsapva
S az iskolát elhagyva,
Haza felé tértemben
Ide s tova lebzseltem.

És ekkoron egy helyen
Jön Eros velem szemben,
És kérdi a tudományt,
Miből szeretnék okmányt.

Költészet az, feleltem,
Költészetet miveltem
Évek hosszú során át,
Tanulva a szabályát.

És mindennek daczára
A sok tanulás ára,
Hogy egy sorocska méret
Se ér szerencsés véget.

Oh! Bárgyu te, kiált rám,
A mestered hibás ám,
Ki nem tudva a módját,
Csépeltet veled polyvát.

De tőle tova menve
És engemet követve,
Megtanítlak merőben
Pillanatnyi időben,

Kérek azonban egyet,
Minek előtte kezded,
Hogy csókolja meg ajkad,
S barátságunk’ fenntartsad.

Ha, mondám én, elég ez
Díjul az egyeséghez,
Ím, mester, itt az ajkam,
Tedd meg a próbát rajtam.

És átkarol legottan,
Megcsókol meghatottan,
Ő csókomnak bérlője,
S most én vagyok költője.

ÖREGSÉG

Ám a hajzatod már gyérül,
Athanasios, s fehérül,
Ám hullasd a könnyeket!
Híved Eros is azt mondja,
Hogy öreg vagy, s másra gondja,
Most már isten te veled!

Búcsuzz el az ifjuságtól,
Csókjainak a lángjától,
Mondj le róluk azonnal;
Megtagadás kényszer-elvét,
Öregségnek fanyar élvét
Izleld immár haszonnal.

Nem illik a megtört vénnek
Sem a virág, sem az ének
Földi útja alkonyán;
Élted sirba esteledik,
Most a halál özeledik
Zordon charos csónakán.

Készülj el hát még a mára
Javad hagyva távozásra,
Mondjon ajkad búcsuszót;
És lemondó bánatoddal
Csak a könnyüt vidd magaddal
Mint csekély vigasztalót.

VIGASZ

Ám a hajzatom ha őszül,
Lelked azért minek bőszül?
Minek is bánt szine már?
Talán a fehér öldököl?
Vagy miatta visszahőköl
A leány, ha csókra vár?

Hiszen Erosnak virága,
Rózsabokor minden ága
A nyitástól hófehér;
S még ha piros is a szine,
És piroslik minden íze,
Bévegyül fehéres ér.

S Aphrodite myrtusának
Myrtusbokra zöld ágának
Zöld levelei között
Csupa fehérebbnél fehér
Virág nő, mely hóval felér,
s bujálkodik lomb mögött.

S maga Zeus is, a nagy isten,
Szép Lédáért fölhevülten
Hattyú leve egykoron,
Hogy mutassa mindenklépen:
Fehér hajat akar épen
Az Eros mindenkoron.

Így hát csak hadd fehéredjem
Bármennyire, föl se veszem,
Épenséggel nem búsít;
Minél inkább fehéredem,
Annál dúsabb a kellemem,
S Eros még jobban hevít.

BORÖNTÉS

Héj! Ide gyorsan!
Töltsetek sorban!
Hadd iddogálunk,
Míg lábon állunk!

Csutorám járjad,
Borod kitárjad,
Jer ölelésre,
Bírj csevegésre!

Gondok és bajok,
Ti gyilkos rajok,
Helyetek nincsen,
Menjetek innen!

Hasztalan inség,
El veled innét,
Kroesus a voltom,
Semmi se gondom!

És a mint hittem,
Úr vagyok itten,
És a mint tudtam,
Rám ki se mukkan!

Héj! Ide gyorsan!
Bort újra sorban!
Hadd iddogálunk,
Mig lábon állunk!

TANULÁS

Mit tanulsz úgy mint a kába
Esztelenséget hiába,
Hogy legyen agyad tele,
Hogy lásd, mi az alpha, béta,
És a gamma, delta, zéta,
S a tudós elmélete?

Kérdem tőled: mit nyersz véle,
Hogyha ragyog elméd éle,
S bölcs léssz akármekkora?
Talán bizony föl sem fogod,
Hogy te is elpusztulsz legott,
Mint akármely ostoba?

Hagyd el ez a dőreséget,
Vizsgálj inkább hordó-léket,
Mely csurogva élvet ád,
S megtanít majd jobban inni,
Megragadva kiürítni
Egy hajtásra egy kupát,

Hogysem a könyveket dúljad,
Légy azon, hogy ezt tanúljad,
Nem a bölcs elméletet,
Nem firkából tudást merni,
Nem a vízből habot verni,
Nem tudós nyögéseket.

A BÉKA

Drága zengő csemete,
Kurutyoló béka te,
Szürcsölve a tó levét
Kiáltod a brekekét.

Én meg szürcsölve a bort,
Serlegemmel ülve tort,
Fák között virányon át
Éneklem a tralalát.

Jőjj hát, igyunk közösen
Halálunkig szüntelen,
És nevessünk, a világ
Hogy járja a bolondját.

Az életnek ostoba
Mindenféle sok java,
Legyen is bár csoda szép:
Italunkhoz semmiség.

Görögből fordította: Percz Vilmos
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Jakab Ödön (1854-1931): A tilinkó

 
A minap a mezőre mentem,
S ott egy vén fűzről ágat metsztem,
Tilinkónak hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.

A zengő szerszám hamar kész lett,
Teljes volt rajta a művészet:
Egyedül csak a hangja tetszett
Valami szörnyű gyerekesnek!

Azt a bűbájos, édes hangot,
Mely a tilinkón régen hangzott,
Valamikor a gyermekkorban:
Csak nem találtam meg, hogy hol van.

Teremtő isten, hát azóta
Más lett talán e hangadó fa?
Vagy az esztendők nagy során át
Ennyire magam változám át?

Akárhogy van: most mindegy az már!
Bánat, panasz itt mit sem használ.
Telik az idő és az élet
Egyre sivárabb és szegényebb!

Oh mert hol van ám az erő, mely
Daczolni tud a vas idővel,
S mely a tilinkó régi hangja
Édes zenéjét visszaadja!…

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): Madár a piczelakban

Künn ólmos eső csöppre csöppen,
Az utcza csupa bűz, salak,
De fölzendül zord őszi ködben
Madárdaltól a pinczelak.

Dalt itt mi költhet? A dalosra
Rongyok közül nyomor mered,
Itt szenvedők szomoru sorsa
Kiált csupán válasz helyett.

Emlék talán? – a múlt a távol?…
Világra is kalitba’ jött:
Nem lát tavaszt e szűk sikátor
Ódon, magas házak között.

Reménység tán, mi dalra készti?
A puszta vágy is szárnyat ád…
De nem tud mást sorsát nem érzi,
Ő nem kivánhat szebb tanyát.

Mégis dalol; dalol, mint költő;
Mert örökségül rá maradt:
Mit őseinek szabad erdő,
Sugallják néki e falak.

S a mély odúból égre fölzeng,
Nem emlék, vágy, nem is remény:
Veszendő szívben az örök szent,
Egy öntudatlan érzemény!

Budapest, 1886. okt. 20.
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): MESÉT HALLÉK…

 
Mesét hallék a piczi fénybogárról.
Lelkének párt a földön nem talált;
De vonzá az elérhetlen s a távol:
Szerette hát a hajnal csillagát.
***
Nem látta társait s a harmatot,
Mely a fűszálon érte reszketett,
De nézte azt, ki menybolton lakott,
És bíborágyba ott ereszkedett.
*
A balga! Hisz a mindenség törvénye
Nem változik, bogárka ha sovárg:
Nem bántja egy húnyó sziporka fénye,
Azért a csillag tündököl tovább.
*
De mégis, én boldognak, bölcsnek hívlak,
S a szívem rajtad, féregen okúl:
Elérhetetlenül is jobb a csillag,
Mint földi szikra, könnyü birtokúl.

Nápoly, 1887. május
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): Firdúzi és a líljom

Sirászi rózsafák alatt
Abul-Kaszem-Manszúr szivébűl
Szerelmi dalra dal fakadt, -
És csattogott hozzá a bűlbül:
Bimbó gyanánt fesel
Ajkán a sok ghazel.
***
De ím nemtő lebbent elő,
Így zengve: „Oh, Firdúzi!
Hol nap jár, nyugvó-fökelő,
Sehol se lesz oly kincshalom,
Mint a tiéd, oly gazdagon
Élhetsz dicső Firdúzi.
Akarsz-e kincset
Akarsz-e nagy hatalmat?”

- Akarok! „Menj tehát,
Szomszédban erdőtisztás: állj meg ott,
Hol Salamon, a bölcs, is nyugodott
Egy nyári délen át,
S a nyár hevétől üdülést talált.
Hálájakép, hogy távozék,
Csodás varázsu gyűrüjét
Fölcsúsztatá, mint hosszu, finom újjra
Egy liljomszárra bimbaját
Átfűzve így a karikán. - -
Eltávozott ő azután
S a gyűrűért nem jött el újra.
Ma, csak ma még van ott, hogy elveged,
Ma még a kincs, mi véle jár, tied!”
***
Firdúzi útra kelt
S a liljomszárra lelt
Szomszéd ligetke árnyán.
A gyűrű is valóban ott,
A liljomszáron csillogott,
Mint hosszu, finom újjon. -

Ott is maradt tovább…
A költő nézte, nézte,
De már le nem vevé,
Nem vitte rá a vágy,
Kincs, hatalom se lett övé:
Mert azalatt a bimbó
Teljes virággá fölfakadt,
S úgy nem vehette le a gyűrüt,
Hogy meg ne sértse a szirmokat!

Haraszti 1887. julius 4.
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.