Ki fönsíkra jutott, - hova néz? Föl s vissza
Az útra mely könnyét s verítékét issza.
Összeveszett bokrok – zord terebélyekre,
Halálos mélységek, - rém-meredélyekre,
Miken talpa, karja vérbe serkedt, bomlott,
S lihegő kebellel áhítja az ormot.
Létünk századi e vérontó gátak,
Népek torlaszai, mik útunkban álltak.
Nekünk ingyen, könnyen nem jött soha semmi,
Minden nyomot véren, könyen kellett venni.
Majd belőlünk lettek szirtfalak védbástyák,
Hogy kik loptak, téptek: azokat ne bántsák.
Följutottunk mégis; habár nem tetőre;
De egy ilyen fönsík elég egyelőre.
S innen a földgömbnek kezdünk már látszani,
Messzi kitetszenek Kárpát hegylánczai.
Hírt vesz a mindenség kicsi rónárúl,
A nagy öt világrész ma mind ide bámúl…
Keblünk hál’adással csordultig telik,
Buzgásink az eget áldással szeldelik.
S nyugvó gyönyörünkön mély tünődés támad
Mi is tartja hát fönn imádott hazánkat?
Vakeset vagy csoda? Végzés? Ős, isteni?
S az igéző talányt így kezdem fejteni:
Mi a földi nagyság ismertető jele?
Teremtőképesség; azzal lenni tele.
Nemzetek, királyok, dalnokok, művészek
E nélkül nyomtalan semmivé enyésznek.
Etele fajában több forrott, mint másban,
S Árpád meg-megújul sok ezer fiában.
A legelső magyar, akárhol született,
Nem ismerhetett csak független életet;
Járom, bilincs, rabság? Nem tudhatta mi a’,
Merni, tenni termett minden ia-fia.
Sírból is kitörni s folytatni a régit:
Ezer esztendőkön ez húzódik végig.
Mért halt Álmos önként az új hon határán?
Mért menté meg Dezső, Károlyt, élte árán?
Mi ragadta Zrinyit mártyri fönségbe?
Szent dühben Dugovics mért rohant mélységbe?
Mért fogadta szemben Kont a hóhér bárdot?
Szondy Jurisicscsal veszni miért szállott?
Mért öltözött Kemény Hunyady vértjébe?
S feszültek eszméik tüzes keresztjére
Rákóczi és Kossuth s a szent tizenhárom
Szabadság sírjául épült Golgotákon?
Mért tudtak elégni önlelkük máglyáján
Teleki, Széchenyi s névtelen akárhány?
Semmiség révén is tántorgott ez ország,
tulajdon fiai összemarczangolták,
Kiállotta dühét töröknek, tatárnak,
csókáktól fehérlett, vérözöntől áradt.
S nincs a történetnek oly ragyogó tette,
Melynek hasonlóját a magyar nem tette.
Virág, ember, állat: faja van mindennek,
A jobbak kiválnak, a gyarlók lemennek;
S kin az ég szeme is gyönyörködve ragyog,
Azok lesznek dicsők, választottak, nagyok.
Nem őrült rajongás, ezer éves tény, hit:
Szereti az Isten az ő magyar népit!
Mely más annyi fajnak lett temető gödre:
Öröklét alapját rakta ez e rögre.
Mert mikor ír kellett a beteg Nyugatba,
Keletről az Isten a mi vérünk’ adta.
S élethalál-harczban láz-birokban vélünk
Erőre kapott az, mi is ime élünk!
Ezredik kikelet, ezeredik tavasz,
Boldog önérzetté magasul a panasz;
Bősz tusakodások, vészfelhők borúi
Diadalívekké kezdenek kigyúlni:
Virágerdővé lesz a gond rengetege,
Örömriadallá a bú fergetege.
Ti bérczek ti völgyek, ti végtelen síkok,
Félisteneinket fedező szent sírok,
Nyilatkozzatok meg! Egek kárpitjai,
A tündöklő tábort lássuk leszállani!
E fölséges érzés őket is fürössze,
Mennyei mámorban ölelkezzünk össze!
Ébredj fel Petőfi! Minden magyar talpon,
Egy földrengető dalt tőled vár, hogy halljon!
Itt az idő, rajta! Most vagy soha zengjed:
Ki is volt, mivé lett, mért örül e nemzet?
Nekünk, maiaknak, különb hangunk nincsen:
Ünnepünk s hazánkat áldd meg örök Isten!
Forrás: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VIII. Kolozsvárt, 1897.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése