Szász Gerő (1831-1904): Örök törvény

 
Ha végzet, ha isten, de törvényül adá:
Ti hegyek, ti sziklák hajoljatok alá;
És ti völgyek, berkek, végetlen lapályok,
Emelkedjetek föl, ott fris lég vár rátok.

A hol most csapkodnak forgó zuhatagok,
S egeket ostromló orceán kavarog:
Virágok nyiljanak, rózsa, szekfű, jázmin,
S pillék röpködjenek égő nap sugárin.

Hol most éden virul, méz és tej szivárog,
Keljenek örvények, tűzhányó vulkánok;
Élet ne maradjon, se lét, se gondolat,
A halál mutasson vésztjelző nyomokat.

Fényes mennyboltozat te látható semmi,
Tenger-csillagoddal te is menj pihenni:
Egy-egy kihült napot csak dobj ki magadból,
S helyébe támadjon örök-éj valahol.

Csak te, büszke féreg, köd, árnyék,
Kinek neved  e m b e r: te maradj, te várj még;
És higyjed, és reméld, és csak bizzál abban,
Hogy változatlanul lényeg halhatatlan.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök szerelem

Csak árnyékok vagyunk, tünemények csupán.
Meghalunk, feloszlunk, egyik a más után;
Századok mulnak el új századok jőnek,
És nyoma se marad az ember-öltőknek.

Egyik hadvezér volt, nagy király a másik,
Milliók érezték szeme villanásit;
Azt hitték, fejükkel az egeket érik,
S most egy barom legel hült porukon végig.

Világ szép asszonya, könnyen hajló nádszál,
Ki életedben mindig mosolyra vadásztál,
Hol van szép arcodnak liliom-erdeje?
Halál és feledés ölelkeznek vele.

Csak árnyékok vagyunk, szálló tünemények,
Melyek öntüzökben lobognak elégnek,
És fény, és melegség, és minden csak semmi,
Hangzik az ítélet: temetni, temetni!

Csak mi, kik szeretünk, mi vagyunk feloldva:
Bezárhatnak majd egy hideg koporsóba;
Halott porunkon a férgek jóllakhatnak,
Mégis mi vagyunk a győzelmes hatalmak.

A szerető szivek mindörökké élnek,
Boldog részesei a végetlenségnek:
Mert midőn kedvesünk utolszor ránk hajol,
Egy uj csillag támad az égen valahol.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök bánat

Bölcselkedem, prédikálok,
Biztatgatom a világot:
Hogy milyen szép minden itt!
Mosolygásból van alkotva
A lét, a föld, a menny boltja;
Minden, mi él, melegít.

Szép a világ, a mindenség,
Gyönyörűen kifestették
Láthatatlan szent kezek.
A mi bűvöl, kéjbe ringat,
Édesíti napjainkat:
Itt sugárzik, itt lebeg.

A tündöklő mennyboltozat
Kirakja a csillagokat,
Ábránd-keltő est ha jön;
S fényük még csak alig bágyad,
Köszönti az alvó tájat
Kelő nap a bércztetőn.

Fülemilék dalra kelnek;
Ébrednek a völgyek, berkek:
A föld szive megdobog.
A sirok is mosolyognak,
S árnyában a virágoknak
A holtak is boldogok.

Hát azok a szent örömök,
Midőn a sziv csak könyörög,
Mert érzi a végtelent:
A szerelem titkos álma
Édes szendert borit rája,
S édent bir már idelent.

Szép a világ, óh, szép folyvást,
De ha látok csillag-hullást;
Könnyet gyermek szemiben;
Szivet, a mely ketté törött;
Hervadt lombot, bús temetőt:
Csak zokogok – csendesen.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.