Apáthy István (1863-1922): Madár a piczelakban

Künn ólmos eső csöppre csöppen,
Az utcza csupa bűz, salak,
De fölzendül zord őszi ködben
Madárdaltól a pinczelak.

Dalt itt mi költhet? A dalosra
Rongyok közül nyomor mered,
Itt szenvedők szomoru sorsa
Kiált csupán válasz helyett.

Emlék talán? – a múlt a távol?…
Világra is kalitba’ jött:
Nem lát tavaszt e szűk sikátor
Ódon, magas házak között.

Reménység tán, mi dalra készti?
A puszta vágy is szárnyat ád…
De nem tud mást sorsát nem érzi,
Ő nem kivánhat szebb tanyát.

Mégis dalol; dalol, mint költő;
Mert örökségül rá maradt:
Mit őseinek szabad erdő,
Sugallják néki e falak.

S a mély odúból égre fölzeng,
Nem emlék, vágy, nem is remény:
Veszendő szívben az örök szent,
Egy öntudatlan érzemény!

Budapest, 1886. okt. 20.
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.