A döntő pillanat

 

„Azzá vált volna Arany példakép
nélkül is, akivé vált?”
Illyés Gyula

1.

    A szellemi utas, aki Szalontáról akar írni, csak orcapirító belső izgalommal érkezhetik oda. Mit akar ő ott? Mondhat-e valami újat? Mondhat-e többet annál, amit olyan sokan, olyan sokszor elmondtak? És mi értelme, hogy ékes és okos esszék finomságaival, versenyezzen?
    A szellemi utas érzi, csak egyetlen dolog történhetik vele: átélheti egy régen ellobbant, nagyszerű, valóban történelmi pillanat varázsát és izgalmát, a pillanatét, amelyben Petőfi és Arany tekintete először villant egymásra. De hol a erő egy ilyen pillanat jelentőségének megéreztetésére? Hol vannak a titkos erejű szavak, amelyek a tovaomlott múltban megmutatják a maradandót, az örök újat és örök frisset a mai nemzedéknek?
    Mert a feladat mégis ez? A páratlan irodalomtörténeti esemény még ma is élő és ható fényét fellobbantani azok előtt, akik talán az irodalmi múlt e grandiózus szakaszát örökre halottnak hiszik, s egy valóban gyökeresen új, modern tartással már nem kérnek és nem várnak semmit; vissza se néznek egy másfajta szabadság-eszme véres katafalkjára. Mert a feladat mégis ez: megmutatni, hogy ami akkor és ott történt, ma újra aktuális a jelenével és jövőjével viaskodó embervilág számára.
- „Jöjj el, az isten áldjon meg – írja Arany Petőfinek 1847. február 28-án – az én nőm se nem fest, se nem zongoráz… de Petőfit olvas, jó anya… Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édes anyád is csak olyat főzhetett. A gyermekek is »égnek látni azt a jó Petőfi bácsit«, aki azt a szép Kukorica Jancsit írta.”
Hívta, várta Petőfit. Belső zaklatottságában szinte ujjongva válaszol Petőfi üdvözletére:
- „Február 10-e… úgy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbethet a diadalünnep!”
    Ujjongása érthető, csakugyan így hathatott rá a híres levél szalontai fullasztó magányában.
    Szalonta!
Noha azóta egy új, szocialista, modern Szalonta született, a táj olyan, amilyennek Petőfi látta, mert a szó teljes értelmében vonatkoznak rá a legszebb és legköltőibb korabeli magyar prózaelragadó sorai: „Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít… Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.”
    Ám Arany finoman borongó szemlélő, más az ő tája, más az ő Szalontája.
- „Te a meleg szív vagy nekem” – írja. Máshol meg felsóhajt: „Csendes Ermenonvillem.” De talán e sorok írása közben is kételyt érez, mert ő valami titokzatos belső csigaházban megfejthetetlen sejtéseket, aggodalmakat, félelmeket, fájdalmakat őriz. Szemérmes és társtalan lángész. És a korszak is! Felhők kószálnak Európa fölött, saját hazája súlyos nagybeteg. Egy kicsit fél Szalontától is, fél a „meleg szívtől”; átérzi a város szívének remegését, amelyet „lassú méreg sorvaszt”; átérzi a volt idők egén készülő komor vihart; megtisztul-e tőle a világ? Lesz-e békítő szivárványa a viharnak? Elég erős-e ő a harcra? Egy kicsit kételkedik az ölelő karban, amely megbúvó életét átfogja. Mert furcsa világ ez, elgondolkoztató. Itt a szellemi emberre gúnyosan azt mondják: „poétás, mint Megyerinél malaca.” Nem kis keserűséggel panaszkodik Szilágyinak:
- Ahol János vitézre azt mondják: "az is bolond, aki az ilyet kinyomtatja, ott a Toldi nem várhat kedvező fogadtatást.”
    Egyszóval Arany vergődik, fél, kételkedik tehetségében. Ahogy valaki írja róla: „nem bízik sorsa csillagában”. Ez a kifürkészhetetlen, nyomasztó lelkiállapot valósággal életszükségletté teszi, hogy Petőfi, mint a régi eposzok „szárnyas istene”, vigasszal suhanjon feléje. Arany nagyon jól tudja, hogy Petőfi nem önemésztő, téveteg lélek; Petőfi maga a sugár, amely eleven tüzével áthat a ködökön; Arany talán fél is egy kicsit e kételyeket oszlató merész fénytől, amely párbajra hívja ki az egész mindenséget; fél tőle, de vágyakozik is utána.

2.

    Milyen érzésekkel közeledik Petőfi Szalonta felé? A szív túlcsordult ereje remeg benne, teljesen átéli önmaga hatalmát. Ő várta azt, ami jönni fog, amitől Arany titokban remeg. Ő megidézte a Rémet, amelyet Arany óvatosan szeretne elhessegetni. Aztán most éppen a szerelmi boldogság izgalmát éli, a legnagyobb boldogságét, amelyen, mint szelíd tó tükrén a könnyű szellő, átremeg néha a halálsejtelem. Ami a szívet illeti, nemrég vallotta: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve.” Vagy még csodásabban: „Szívem megmelegíti a földet, amelyben feküdni fog.” Petőfi szívet keres az embertelenség ellen, társat a harchoz.
    Boldogságának titka Júlia.
    Hiszen  csak most váltak el, és bár fáj, hogy még várnia kell, bár kifordítaná sarkából az engedetlen, rendetlen, nehéz mindenséget, mégis boldog: övé, övé, végre övé Júlia. Kerényihez ír, de az egész világnak kiáltja:
- „Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta… Te vagy az az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával.”
    A közérzésnek ez a kétfélesége környezi a pillanatot, amelynek érkezése nemcsak két ember életének, hanem a magyar irodalom történetének is egyik legérdekesebb, legszebb pillanata. Hiszen már elkezdődött a folyamat, amelyről így szól Illyés Gyula: „Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való ragaszkodásáról.”
    Mennyire jellemző Petőfire, amit a találkozó közeledő, izgalmas pillanata előtt ír; mennyire ő maga minden szava; felkiáltása milyen tiszta, változhatatlan összegezése egész szenvedélyes lényének!
- „Szatmár és Károly között van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes: itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren,melynek vége ez: elmondtam legszörnyűbb átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.”
    Az ember látni véli, ahogy szó szóra tolul nyugtalan elméjében.

„Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
Nem neked való hely ez, ahova értem;
Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
Mert  szabadságért harcolának rajta…”

Ő, akit ezen  boldog úton úgy kísérte kedvesének emléke „valamint a három napkeleti királyt a csillag”, hirtelen fáklyaként kigyúl a „szent téren”, amelyen a szabadságért harcolának…
    Ez a Petőfi indult Aranyhoz.
    Ez a Petőfi érkezik hozzá.
    És betoppan.
1847. május 27-én írja Arany Petőfinek: „Nőm azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után megismerne. Fogadtam vele, ugyan tégy próbát…”
    Arany a maga mérhetetlen szerénységében talán nem is hiszi, hogy ez valaha megtörténik. „Ugyan tégy próbát” – jegyzi meg a kérlelés hevesebb kitörése nélkül.
    És íme, a játékos véletlen megteremtette a játékos szituációt. Petőfi betoppan és Arany nincs otthon. Megismerte Aranyné Petőfit? Nem tudunk róla. Petőfi egyenesen a karjába borult? Lehet. Az bizonyos, hogy Aranyné Arany után akart küldeni a fáskertbe, de Petőfi nem engedte. Ő maga rohant ki hozzá.
    Egymással szemben álltak.
    Még mindig ismeretlenül.
- Mit mívelsz, kedves barátom? – kérdezi Petőfi.
    Látni véljük, ahogy a komoly Arany egy kis gyanakvással megnézi a szúrós szemű, kissé talán hetyke fiatalembert. Talán átsuhan lelkén a gondolat: ő az! Mégis így válaszol:
- Diófát ültetek, kihez van szerencsém?
    És hallja, végre hallja:
- Én Petőfi Sándor vagyok…
    Hát így találkoztak az „ikercsillagok” a döntő pillanatban Mit mondhattak egymásnak? Hogyan sújtott le rájuk az élmény, amelyben a félelmetes magasság először találkozott a félelmetes mélységgel? Nem természetellenes elképzelni Petőfit, ahogy indulatos szív egész hevével, gondolatai könnyed sugárzásával akaratlanul is elkezdi átalakító munkáját; hidat ver a bizonytalanság fölé; bizalmat önt a szemérmetes, töprengő, hallgatag Aranyba. Mert egyvalami már eddig is bizonyos volt: ha Arany az „így is lehet”. Petőfi az „így van”.
    Ezt a pillanatot egyikük sem írta meg azzal a sodró erővel, amelyre csak ők lettek volna képesek. Talán annyira természetes volt az emberi rokonszenv és az eszmei azonosság, hogy a szenzációszerűség egyszerűen megsemmisült benne? Lehet. Mindenesetre, mindketten írtak e találkozásról, de milyen másként! Arany például egészen emberközelbe hozza Petőfit.
- „Június 1-10 napjait nálam töltötte. Írt néhány verset, engem lerajzolt (rosszul) és a csonkatornyot, melyet meg is verselt. Sári nénit ott írta, egy öregasszony adván neki tárgyat, ki az 1847-ki tűzvész alkalmával fedél nélkül maradt, s nálam a színben vonta meg magát, míg jobb helyet kap. Akkor írta a Laci fiamnak a verset, ki akkor hároméves volt, s kit igen szeretett,nagyokat ütvén fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim igen szerették, s nem áll, amit Vahot írt valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztgették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.”
    Milyen elevenen él ez a vidám, játékos, pátosz nélküli, „nagyon kedves” Petőfi, ahogyan szemhunyorítva, nagy műgonddal „elrajzolja” Aranyt, ahogy az árván maradt, bánatos öregasszonnyal beszélget, ahogy együtt hancúrozik-hahotázik a pajkos fiúcskával:

„Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben…”

    Nagyon szép emberi pillanata a költőnek, akiből mindegyre lantos és kardos szobrot akarnak faragni. És ami még izgalmasabb, még jellemzőbb! Ha Arany emberi zengést ad ennek a felejthetetlen, boldog tíz napnak. Petőfi azonnal megadja félreérthetetlen eszmei-politikai kontúrját. Mert ő így ír Kerényinek:
    - "Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem. Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszer falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek  hossza őt, széle pedig két lépés; a mi tulajdonképp rendjén van. A múzsák nem conservativ kisasszonyok, ők haladnak a korral s minthogy a század jelszava: „Éljen a nép!” a múzsák leszálltak az aristocraticus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem. Éltem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egy felől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgoncz gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvérem volnának.”
    Ez a levélrész mélyértelműen magyarázza meg a köztük levő különbséget és hasonlóságot, az eszmei irányt, amely egy év múlva óriási robaj, könny és vér között vált történelemmé e tragikus tájakon.

4.

    A döntő pillanat tehát fellobbant.
    Találkoztak.
    Tudjuk, milyen borzongató hatása volt Szalontára Petőfi váratlan megérkezésének. Még a vidékre is eljutott a hír, onnan is jött be rajongó, aki látni akarta a megújult költészet nagy varázslóját. Ám Petőfi ebben a rendkívüli pillanatban nem akar szerepelni. Amilyen kedves-kacagó Aranyékhoz, annyira idegen a kíváncsiskodókhoz. „Hűvösen fejet bólintott és bement a másik szobába” – olvassuk a panaszt. Ennek persze rossz híre futott a kisvárosban, gonoszkodó megjegyzéseket tettek rá. Aranynak bölcs és vigasztaló megjegyzéseket kellett fűznie Petőfi különös magatartásához. Bizonyára titkos aggodalom is ébredt kételyektől mardosott szívében: mi lesz a sorsa az ő hirtelen viharként kiteljesedett barátságuknak? Kibírja-e az Idő nehéz próbáit?
    Bármennyi egyeztetően bölcs és finoman békítő megjegyzés villant erről a barátságról, mégis változatlanul csodának kell tartanunk, hogy hirtelen fellobbanása után soha többé ki nem aludt, hogy ilyen gyönyörű, ilyen eszményien példás, ilyen időtlen maradt. Nem rövid időbeli tartama, hanem mély humánuma, eszmei tisztasága, lassan elkomolyodó játékos szellemessége miatt.
    Mert valójában rövid, döbbenetesen rövid volt az ő személyes kapcsolatuk. Ezt a rövid időt is a megreccsent világ zúgó tragédiái keretezték. Első szalontai találkozásukat alig két év választotta el utolsó pesti találkozásuktól, amikor Kossuth felfúlt szívvel kéri az írókat, hogy fantáziálják egy nagy, végső csatára a népet. Az elsőn még a remény teli égboltja ragyog, az utolsón már mindent elborít a csillagtalan, komor éjszaka. Már a halál áll őrt a lehullott remények fölött. Arany Szalontára rohan, Petőfi Mezőberénybe, egy végzetes találkozóra. „Miért nem jött Szalontára? – kérdi később sajgó szívvel Arany. – Mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy, s ő sietett meghalni.”
    A szalontai találkozás hatalmas emberi színjáték döntő mozzanata, mert Petőfi bizonyára itt erősíti meg teljes hévvel a már előbb megvallott hitet. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet… Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladta, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezeren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát.”
    Látjuk tehát e döntő pillanat hatására, hogyan emelkedik ki megdöbbentő magányából a testvérlángész; látjuk, hogyan érzi igazoltnak a kor eszméjét: látjuk, hogyan tudatosítja önmagában a század feladatát. Látjuk, hogyan szépül a tétovázó szellem cselekvővé; látjuk, hogyan telik el a népi céltudatosság izzásával. Fájdalmasan nagy és szép ez a szalontai látomás.
    Aztán a fénycsóva, amely századokra világította meg a magyar költészete magányos égboltját, váratlanul kialszik. Arany visszazuhan a vesztett forradalom társtalan vergődésébe. Milyen megrázó, amit Egressynek ír: „Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendszeresen oly töredékek egészíttetnek ki, amelyeket ama fatális idők óta életben létéről vagy haláláról hallottam. Így többek közt egyszer találkozom vele, beszélek halála híréről, s az ominózus kukoricaföldről is neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, hogy egy kozáktól dzsidaszórást kaptam, de nem haltam meg… Oly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudom magamat beletalálni a valóságba.”

*

    A szellemi utas tépelődik, mint valami kései Arany, mert bár átélte a döntő pillanatot, nem tudta érzékeltetni.
    De azért mégis boldog.
    Boldog, mert a maga szocialista korszakában még közelebb került az annyiszor félremagyarázott,meghamisított, elárult Petőfihez, ahhoz a Petőfihez, aki „nem alkuszik”, aki nemzedéktől nemzedékhez küldi a mindhalálig érvényes szabadság-üzenetet, akinek a szíve a szó legteljesebb és legszentebb értelmében segített megmelegíteni a földet, amelyben nyugszik.

GAGYI LÁSZLÓ

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Elpusztuló kert ott a vár alatt…

    Vannak emberek, akiknek a lelkére úgy íródnak rá a költői alkotások, mint valami magnetofonszalagra: azonnal, könnyedén és felejthetetlenül. Bármikor elindítható a szalag s a versek hibátlan pontossággal szólalnak meg az ajkukon újra meg újra. Nem kínos memorizálás eredménye ez náluk, hanem valami hallatlan fogékonyság önkéntelen megnyilatkozása: ami olvasás közben igazán megtetszett neki, azt már meg is tanulták, az már az övék, azt már kifogástalanul „fújják”. Van két barátom,  irodalmunk két ismert egyénisége, akik a felszabadulás után, még egyetemi hallgató korukban, József Attila költői diadalmenetének dicsőséges éveiben, egymással versenyezve, felváltva szavalták a költő minden jelentős alkotását. Ismerek költőt is, aki valamennyi versét betéve tudja, pedig több száz költeményről van szó.
    Én nem tartozom az ilyenfajta versélvezők közé. Kevés verset tudnék megközelítő pontossággal elmondani, - beleértve a magaméit is. Egy-egy újonnan megírt poémám mindössze néhány napig él bennem: aztán elmosódik, helyet adva annak, ami utána jön, ami akkor kezd kialakulni az elme és a lélek titkos vegykonyhájában. És mégis azt kell mondanom, hogy nagyon sok verset tudok. Valamilyen oldottabb, megfoghatatlanabb állapotban tartom elraktározva őket, talán úgy lehetne mondani: a szavaktól függetlenül. Rossz az emlékezőtehetségem? Lehet. De egy kis fáradsággal, egy kis összpontosítással, ha úgy tetszik? Biflázással valamennyire segíteni lehetne a dolgon. Vagy félszáz verset kevéssé jó memóriával is emlékezetében tarthat az ember. De én nem veszem magamnak ezt a fáradságot, én nem akarom betéve fújni a verseket. Én a tartósításnak más módszerével élek: a költői alkotások gondolati magvát, hangulatát, zenéjét, a szavaktól elszakadva is elevenen lüktető fluidumát hordozom magamban, versek és költészetek sejtelmesen szép kábulatát. A Közelítő tél-ből például hirtelenében alig néhány sort tudnék idézni csupán, s ez a vers, a világirodalom egyik legremekebb alkotása, töretlen egészként él bennem mégis. Hasonlóképpen az Előszó, az Üstökös, az Ádám, hol vagy?, a Szeptemberi áhítat, a Jónás könyve, az Óda, hogy csak a magyar költészetnél maradjak. Még „kedvenc” verseim is – amelyek nem minden esetben a legismertebb, leginkább számontartott alkotásai az illető költőknek –, még azok is e sejtelmes ködön át jelennek meg előttem egy kicsit elszakadva a realitástól, egy kicsit a kimondhatatlan egébe emelten. Ha a maguk valóságában akarom élvezni őket, előveszem a kötetet és végigmegyek a sorokon.
    Hasonlóan vagyok Petőfi költeményeivel is. Ki tudná azt a töméntelen verset szavaikban mind megjegyezni? Még tőle tudok a legtöbbet, s milyen hallatlanul kevés ez is a mű arányaihoz képest! S mégsem mondhatom, még a legszigorúbb önbírálat ösztönzésére sem, hogy nem ismertem Petőfi költészetét. No ugyan, országos szégyen volna! Ismerem bizony ezt a költészetet, a lelkem tele van vele, megráz és lelkesít, elandalít és mosolyra késztet, attól függően, hogy melyik versére gondolok. De vajon nem éppen azon mérhető-e egy költő igaz nagysága, hogy műveinek textuális rögzítése nélkül is élő és jelenvaló, betölti az ember lelkét és képzeletvilágát, megül vérében és szöveteiben, mintegy fizikai részévé válik: A rossz vers csak úgy marad meg számunkra, ha szóról-szóra megtanultuk. A jó, a nagy, a jelentős úgy, hogy felejtjük a szövegét, de emlékétől nem tudunk elszakadni. Így vagyunk Petőfi verseivel is.
    Van egy költeménye, amely nem szerepel legnagyobb versei között, de amely megítélésem szerint mégis egyik legszebb Petőfi-vers. Sokszor elolvastam eddig, s most mégis kezembe kell vennem a kötetet, mert ahogy én „tudom” a verseket s e verset, nem elég ahhoz, hogy másokkal is megismertettem: ebből a célból múlhatatlanul szükség van a vers szavaira is, teljes, csorbítatlan szövegére. Verselemzés? Az is. De inkább kísérlet arra, hogy egyik kedves versemet a „sejtelmes ködökből” visszahozzam a valóságba, hogy „ébren” beszéljek róla, abban a reményben: megismervén e költeményt, majd mások is álmaikba emelik.
    A vers Erdődön született, az ottani vár bizonyára megkapó látványának a hatására 1848. november végén. A címe jelentéktelen, mint a legtöbb Petőfi-versé. Ő nem tudott olyan hatásos címekkel élni, mint sokan mások őutána, mint  például Ady. Ő rendszerint a legegyszerűbb megoldást választotta: a kezdő sorsot dobta ki címül, vagy a vers első néhány szavát. Így járt el ez esetben is. Elpusztuló kert ott a vár alatt...- írta a költemény fölé, hogy azután ugyanezzel a sorral indítsa a strófát, a magyar költészet egyik legszebb nyitószakaszát:

Elpusztuló kert ott a vár alatt,
Elpusztuló vár ott a kert felett…
Rajtok borong homályos-szomorún
Az őszi köd és az emlékezet.

    Nem tudom, más hogy van vele, de számomra a kezdő versszak döntő jelentőségű. Az kelti fel bennem az érdeklődést a vers irányt, az adja meg a mű alaptónusát. Az, és a biztosan záró utolsó szakasz a két tartóoszlop, amire a vers boltíve épül. Lehet ez a boltív kevésbé merész vagy csúcsosan égbetörő, ha szilárdnak a tartóoszlopok, az építmény nem fenyegethet beomlással. Kevesen tudták ezt olyan jól és gyakorolták olyan magabiztosan, mint Petőfi. A mondanivaló jellegéhez alkalmazkodó versindításai a hang megütésének, az érdeklődés felkeltésének mesteri példái. Lássunk néhányat, teljesen ötletszerűen: Isten hozzád, gyönyörű hazugság. Eszményképek, ábrándok világa! (Menny és föld) Három madár van, akit szeretek. Három madárról mondok éneket. (Három madár) Respublika, szabadság gyermeke, S szabadság anyja, világ jótevője… (Respublika). Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! (A nemzethez) Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te népeknek hajnalcsillaga! (1848) Találóbbnál találóbb, megkapóbbnál megkapóbb versindítások! Azonnal viszik, sodorják magukkal az embert! Ilyen a fent idézett vers kezdő szakasza is. Csakhogy itt a tájnak és az évszaknak megfelelően a hangütés lágyabb, borongósabb. A jelenségek párhuzama (elpusztuló kert, elpusztuló vár) gyönyörűen egészül ki a síkok ellentétével (vár alatt, kert felett), hogy a köd és emlékezet váratlan társításával ismét egy költői párhuzam megszületésének lehessünk tanúi. E két, igen finom hatásokra alkalmas költői eszköz, a párhuzam és ellentét kezelésében Petőfi tökéletes biztonságra tett szert. Ebben a versében is- azonnal látni fogjuk – bőségesen él a lehetőséggel, pompásan alkalmazza e költői játék mesterfogásait. De ez a játék nála, éppen hangulatteremtő és kifejező erejénél fogva, több egyszerű művészi játszadozásnál! Figyeljük meg a következő két szakaszt:

Eszembe jut rólok, mit a haza
Veszített egykor s amit szívem nyert;
Elhunyt vitézek sírja az a vár,
S élő szerelmem bölcseje a kert.

Itt lenn ringattam én ölemben,
Itt lenn öleltem én galambomat,
s ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

    A pazar ellentétpárok valóságos tűzijátéka ez a két strófa! Kedvükért szívesen eltekintünk attól a kis rímdöccenőtől, amit a „szívem nyert” és „a kert” ellenkező irányú (eső és emelkedő) jellege okoz. Nem zavar a harmadik szakasz kezdő sora sem, pedig ha jól megnézzük, metrikailag különbözik a többitől. Az ilyen kisebb lazaságok nem ritkák Petőfinél, de sohasem veszélyeztetik a vers építményének szilárdságát. Az ellentétpárok hangsúlyozására szolgál az „itt lenn” és „ott fönn” soreleji ismétlése, ami a költői építkezés teljes tudatosságára vall.
    És most jutunk el a költemény csúcspontjához, az érzelmi és gondolati telítettség kicsattanásához.

Dicső vitézség! Édes szerelem!

- kezdi a következő strófát, ezzel a csodálatos sorral, a "szabadság, szerelem” e szívig ható, elégikus újrafogalmazásával. Az egész költemény tulajdonképpen erre a kettősségre épül: a hajdan ott fönn tanyázó sasok, a szabadságért küzdő Rákócziak emléke fonódik össze benne a szerelem élő valóságával. Igazi Petőfi-i alapállás ez, a múlt és jelen, a magánélet és történelem tökéletes egybeesése, a szabadságeszmény mindenen áttörlő jelenvalósága.
    A versszak három másik soha (Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom. S tán vissza többé nem is jöhetek) balsejtelmekkel teli búcsúzás a tájtól, átmenet a költemény zárórészéhez, a szomorú fönséggel zengő utolsó szakaszhoz:

Lesz-é ezentúl, oh kert, aki majd
Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
Lesz-é ezentúl, oh vár, aki majd
Szent tisztelettel nézi tornyodat?

    A kérdések jogosak a költő szájából, hisz lángolóbban szeretni és szentebb tisztelettel csüggeni a hősök emlékén aligha tudott még valaki. Vagy nem ő írta le: „szerelmemért föláldozom az életet”? S nem az ő tollából származik ez a – költői képalkotás tekintetében utolérhetetlen- két sor: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”? Aki úgy tudott volna szeretni és úgy tudott volna emlékezni, mint ő, valóban nem járt több az erdődi vár alatt…
    Illyés Gyula Az erdélyi hadsereg című Petőfi-verset elemezve rámutat, mennyire élő ma is ez a vers,mennyire modern minden ízében. Ugyanezt elmondhatjuk a fenti költeményről is. Az azóta eltelt százhúsz esztendő nyomtalanul szállott el felette: nem kopott meg, nem veszített semmit eleven szépségéből. Nyelve dicsőségére válna bármelyik mai költőnek is: nincs benne semmi avatag, üde, tiszta, szemléletes, kifejező ereje csillogó. Az első szakasz maga a nyelvi és szerkezeti tökély: benne a táj képe és hangulata töretlen egységben bontakozik ki. Az akkoriban még szokatlan összevont jelző (homályos-szomorúan) ma is a friss nyelvi lelemény újdonságával hat. De végigmehetünk a következő szakaszokon is: a kifejezés nem egy bravúrjával találkozunk bennük. Az ilyen sorokat: „Elhúnyt vitézek sírja az a vár. S élő szerelmem bölcseje a kert” vagy a már említett sort: „Dicső vitézség, édes szerelem!” a legszebb költői szövegek között kell számontartanunk.
    A vers mai jellegéhez hozzájárul hangszerelése is. Petőfi itt (mint annyiszor) túlemelkedik a népies stílusformákon, az európai vers választékosabb megoldásait, bonyolultabb hangzatait alkalmazza. A jambikus lejtés, ennek nem túlságba vitt, inkább lebegő változata, valamint a második szakaszban megfigyelhető sorátvitel mind olyan jegyek, amelyek rendkívül közel hozzák művét a huszadik század verseszményéhez. El lehet képzelni: ha korai halála nem akadályozza meg ebben, még milyen útjait járhatta volna be a fejlődésnek!
    Egy vers, amit nem is a legnagyobbak között tartott és tart számon az irodalomtörténet. Hogyha mai szemmel, az ízlés mai tokán olvasnók újra életművét, biztos vagyok benne, még számos ilyen meglepő felfedezést tehetnénk. Petőfi az a költő, aki minden korszak számára tud valami váratlant, valami lenyűgözőt nyújtani. Kifogyhatatlan a nagyság szemkápráztató mesterfogásaiban.

KISS JENŐ

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Petőfi Sándor: A Tisza

    Az első „hátborzongató” irodalmi élményt harmadik gimnazista koromban, Petőfi-vers jelentette nekem. A jó öreg kocsmáros volt ez a vers. És az, ami úgy  megfogott benne, hogy hideg-meleg áramlások nyargalásztak végig a hátamon, az a szokatlan tény volt, hogy az első olvasásra azonnal megértettem és a magamévá tehettem minden szavát, minden gondolatát. S mégis éreztem, hogy igaz vers ez, felnőtteknek írt vers ez nem gyermekeknek szóló gügyögés. Az utolsó két sor aztán az elragadtatás csúcsára emelt, mert nemcsak azt tudtam meg belőle, hogy a költő apja ez a jó öreg kocsmáros, hanem különös jelentéssel telt meg a vers öt szakaszát egybefűző sorismétlés is: Áldja meg a Isten mind a két kezével! Ilyen áldást az ember valóban csak a szülőire kérhet…
    Azóta rengeteg versélményt hagytam magam mögött. Volt köztük sok megrázóbb is, s nem egy olyan, amely elemibb erővel alakította, sőt át is formálta szemléletemet. De ennek az elsőnek az íze olyan édes maradt, int az első szerelem emléke. S most is sokszor visszamenekülök hozzá nem a régi élményt keresve már hiszen az ilyesmi egyszeri és megismételhetetlen, hanem a felüdülést azok után a bonyolult, többszörös áttételekkel terhelt mai költemények után, amelyeknél a spontán művészi élményt sokszor csak némi fáradt elégedettséget pótolja: mégiscsak megfejtettem!
    Az első versélmény azonban máig befolyásolja bennem – s talán nem is éppen a leghasznosabban – a művészi szép érzékelését. Petőfi lenyűgöző egyszerűségét például magának Petőfinek a költészetében is jórészt a leíró versekben találom meg a leginkább. Régóta ki is választottam már magamnak ezek közül is szám szerint négyet, mint a nekem legkedvesebbeket. Ezek: Kutyakaparó, Téli esték, A puszta télen, és végül – A Tisza. Legfőképpen éppen A Tisza. Ez ragad magával a leginkább. De miért?
    Régebben nem nagyon törődtem ezzel a miért-tel, de mostanában, ha belefáradok rejtett értelmek és áttételes jelentések kutatásába, egyre inkább izgat az egyszerűség és könnyen érthetőség művészi varázsának a titka. S rá kellett jönnöm, hogy nehéz titok ez, s nem is fejthető meg általános érvénnyel, egyes esetekben is legfeljebb magyarázható. Mert maga az egyszerűség és a könnyen érthetőség még nem ad művészi varászt semminek. A művész tehetsége az, amely az egyszerűséggel és könnyen érthetőséggel is fokozni tudja művészete varázsát. Esetleg a bevett, elismert, megszokott esztétikai szabályok megszegésével, sőt ezek megtagadásával.
    Mint Petőfi A Tiszában!
    1847 januárjában született a Kutyakaparó, ugyenez év februárjában A Tisza, 1848 januárjában a Téli esték és A puszta télen. Egy év alatt tehát mind a négy nagy leíró költemény! És mind Pesten, a költői képzelet emlékidéző, s nem a friss benyomások versbe rendező erejével, ami Petőfinél olyan gyakori. Sok tehát a hasonlóság is köztük. Így mind a négynél a hangsúlyos magyar ritmus rendezte verssorokba a szavakat. A költői képek érzékletessége, a Petőfire jellemző közvetlenség bája is mind a négyre egyformán jellemző. A Tisza mégis kiválik a négy közül. És távolról sem azzal, hogy a verselési technika ebben a legtökéletesebb. A rímek talán ebben a leghanyagabbak. A magyar ritmus 4+4+2 szótagra tagolt verslábai sem sorakoznak simán, minden zökkenő nélkül egymás után, az esetlegesen és következetlenül jelentkező sormetszetek miatt. Vannak sorok, amelyekben a versritmus hangsúlya erős ellenkezésbe kerül a természetes hangsúllyal. Pedig Petőfi – erre már Szabédi figyelmeztetett – öntudatlanul is nagy sikerrel használja fel a Csűry Bálinttól később felismert rendezőhangsúlyt és véghangsúlyt a magyar verselést fenyegető zakatoló egyhangúság elhárítására. A másik három leíró költeményben bravúrosan oldja meg ezt a feladatát is.
    Mi hát A Tisza varázsa, ami a másik három föl emeli bennem? Illyés Gyula ezt írja: „A Tisza, a folyó képénél is jobban egy lelkiállapotról ad képet... itt maga (a költő) is benne áll a képben.” Ez igaz. A másik három költeménynél kívülről szemlél, s leírja, amit lát. Persze, úgy írja le, ahogyan ő  látja. Ebben a versben azonban maga is beleáll a képbe, szereplője annak, ami körülötte történik. És ami körülötte „történik”,az voltaképpen benne történik. A Tisza, vagy inkább a visszaemlékezés rá, alkalmat szolgáltat a legbensőbb lírai megnyilatkozására. Így válik jelen idejű lírává Pesten az, amiből talán a megelőző nyáron valóban tisztán leíró költemény született volna, ha szerzője akkor nyomban megírja. Így azonban van benne elbeszélő elem is a lelkiállapot áradó lírája és a külső jelleget meghatározó leírás mellett.
    Sajátságos nyelvtani szabálytalansággal indul a vers:

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál

    A költő az első sorban helyhatározói raggal időt határoz meg. Persze, nyomban helyére kerül ez az időhatározóvá változott helyhatározó a második sor és az ebben használt megállék igealak hatására. A félmúlt (elbeszélő múlt) használata Petőfinél olyan gyakori, hogy valószínűleg most is szándékosság nélkül siklott a tolla alá. Szándékosság nélkül, de nem véletlenül. Sem a jelen időbe tett igealak,  megállok, sem a múlt idős megálltam nem ugyanazt jelentené, s főként nem árasztaná a közvetlen elmesélésnek azt a hangulatát, amelyet a hanyagul időhatározós szerkezetként értékesített helyhatározós raggal együtt kelt az olvasóban. Most már valóban csak az anyja kebelére siető kis Túr költői idézése kell, hogy ott érezzük magunkat a költő oldalán, a Tisza partján. Még akkor is, ha sohasem jártunk ott…
    A költő azonban járt ott. Megélte a nyári alkonyat csendjét és nyugalmát. A hasonlatok, érzékletes költői képek egész sorával bájol bele bennünket is annak a nyugalmas nyári alkonyatnak a hangulatába, amelynek részese volt. Valóban, mintha sorban mind az öt érzékszervünket hatalmába kerítené! cirógatni vágyunk már akkor, amikor a „kis Túr” úgy siet a Tiszába:

Mint a gyermek anyja kebelére.

    S a tenyerünk bizsereg akkor is, amikor

A folyó oly simán, oly szeliden
ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Szeretnők megsimogatni ezt a fodortalanul sima víztükröt. Vagy legalább belemártani a kezünket. De már nem merjük, mert tündérek táncát zavarnók meg vele!

Sima tükrén a páros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Ez már a szemünknek szól. Az utána következő két sor azonban már a fülünknek:

Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

S még tart a bűvölés az érzékletes költői képekkel. A folyó partja a költő talpa alá „sárga föveny-szőnyeget” terít, amely a mező felé vezet. A mező felé.

Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Nyáron sarjút csak kövér helyen, kertekben vagy folyók mellett kaszálnak. Jó vastagok lehetnek ezek a sarjú-rendek is, azért látszanak olyan szépen, rendezetten, mint „a könyvben a sorok”. S már érezzük is a száradó sarjú felénk áradó sűrű illatát! S ez a nagy csend és nyugalom, amelyet e három szakasz költői képei érzékeltetnek! Mert a költő egyetlen egyszer sem mondja ki a nyugalom vagy a csend szót. Ő csak a tündérek (napsugarak) parányi sarkantyúiról beszél, amelyeknek – mintha hallatszana is a pengése.
    A varázslat tökéletes: de még nem teljes. A költő kimondott tárgya a Tisza, nem a nyári alkonyulat. A költemény címe is az, második sorában pedig már jelzőt is kap a folyó: kanyargó Tisza.
    Az olvasók jelentős részénél talán csak térképélményt idéz ez a jelző. Petőfinél nem. Ő állott már úgy a Tisza partján, talán éppen szemben a kis Túrral, hogy beláthasson néhányat a folyó kanyarjaiból. Tágítja tehát a mi láthatárunkat is. Megmutatta a réten túl a jól látszó „magas” erdőt, amelyben „már homály van”.

De az alkony üszköt vet fejére
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Megint egy érzékletes költői kép, de ez egy kicsit már borzongató! Aztán egy szinte tárgyilagosan száraz, minden költői kép és hasonlat nélküli versszak. Annyit mond csak, hogy a túlsó part mogyoró- s rekettyebokrosának egy nyílásán át látszik egy kis falucska tornya is. De mindkét versszakban, a borzongató költői képpel súlyosítottban is, a száraz tárgyilagosságban is jelen időre vált át a költő. Mintha elfelejtené hogy egy régebbi élményét éli újra. Vagy tán azért teszi ezt, hogy a következő szakaszban röpke sóhajjal térjen vissza a múltba, ezzel is jelezve személyes jeleltét a költeményben?

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

    A táj tehát a ködös távolokig tágult. S most kimondja a költő, amit korábban csak érzékeltetett. De mennyire a helyén van ez a négy egyszerű sor!

Semmi baj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zúgása,
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    És ilyen tárgyilagos, egyszerűen elmesélő a következő szakasz is a pór menyecskével, aki ránézett a túlsó partról, amíg korsóját telimerítette, aztán már ment is sietve. Előkészítőnek kellett ez a két majdnem prózai szakasz az utána következő másik kettő ódai felszárnyalásához? Mert himnikus sorok következnek most a természet örök szépségéről. S ezek között a sorok között, bár valóban kirí tömérdek e-betűje és nyelvbotlasztó szócsoportja miatt ama sokat emlegetett második verssor, mégis elfogadom, hiszen szinte bizonyítja a költő tételét: nem, nincs nyelv, amely versenyezhetne a nagy természettel!

Oh természet, oh dicső természet!
M e l y  n y e l v  m e r n e  v e r s e n y e z n i    v é l e d?

Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
annál többet, annál szebbet mondasz. -

    Ezekkel a sorokkal be is fejeződött a nyári alkonyulat tündéri Tiszájáról szóló leíró költemény. A vers azonban ennek ellenére folytatódik. Megint tárgyilagosan egyszerű, szinte prózai elbeszélő szakaszokkal, amelyeket csak a ritmus rendez verssorokká. Fel is rótták ezt az utolsó négy versszakot Petőfi egykori bírálói. Feleslegesnek tartották. Azt is mondták, hogy kettétörött miattuk a költemény: egy tündérien békés, csendes Tiszára (s ez a része valóban teljes értékű gyöngyszem Petőfi leíró költeményei között is!) és egy dühöngő, robajló Tiszára (amely csak megzavarja az első részt). Nem vették észre, hogy mind a két Tisza benne van már a költemény indításában. Belekerül abban a pillanatban, amikor a költő maga is beleáll a képbe. (Megállék a kanyargó Tiszánál). A költő lelkiségére pedig igazán nem a csak csend és a nyugalom a jellemző. Elandalodhatik rajta, de csak egy időre. S azt sem vették észre, hogy talán éppen azért a nagy, a tündéri csend és nyugalom ebben a lírából, leírásból és elbeszélésből ötvözött műremekben, hogy annál hatalmasabb legyen az elkövetkezendő áradás robajlása. Így válik jelentésessé a „mai” csend és a „holnapi” robaj. Hiszen közhely már hogy a megáradt Tisza a közeledő forradalom jelképe. Belemagyarázás volna ez? Ha az, akkor a költő maga adott indítást erre a belemagyarázására. A „letépett lánc” belekerülése a versbe nemigen nagy kétséget, hogy minek a vágyát vetíti ki magából a haragos Tisza képében. Annyiszor használta már ezt a hasonlatot úgyis, hogy nem is nagyon rejtegette az értelmét!
    Előttem nem kétséges, hogy A Tisza – minden leíró jellege ellenére – a költő forradalmi lírájának egyik kimagasló darabja.

KACSÓ SÁNDOR

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Petőfi Sándor: Az apostol

 

    Az apostol Petőfi leghosszabb verse. Más szempontból is talán a legérdekesebb műve.
    Mindig fölmerül a gondolat az emberben: a nagy költők, a nagy emberek a példaadás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így. Vannak igen jelentős, rendkívüli tehetségű költők, akiket azért ember példaként nem lehetne a világ el állítani: Ilyen például Verlaine, Baudelaire. De még azok is, akik emberként igazolódnak  a költészetben, jellemként nem a legnagyobbak, nem azok, akiket mi elképzelünk, hogy az emberiség életében is iránymutató lények lehetnek. A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is. Közrejátszik ebben talán fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen, ifjan ment ideáljaiért a halálba: nem kapta meg az élet nagyobb próbáit. Hogy jellem és költői nagyság, szóval nagy jellem és nagy költőiség mennyire eggyé vált benne, arra éppen Az apostol idején szolgáltatta a legnagyobb példát.
    Tudjuk, ezt a verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idő alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kezdetben volt oly lobogóan szép, az ő számára, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képviselőnek, szégyenletesen – ezt kell mondanunk – az egész ország, az egész akkor szellemiség és közélet számára szégyenletesen megbukott; nemcsak hogy lemaradt, alulmaradt a szavazásban, hanem majdnem kiverték és éppen a szülőföldjéről, azokból a falvakból, amelyeket ő azelőtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ez után a próba után megtorpan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahúzódik. Petőfi nagysága és Az apostol érdekessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejeződik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban,  hogyan marad hű mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott, amire talán élete végén egy sztoikus aggastyán sem képes. Számomra ezért volt mindig fontos Az apostol
    Sokáig nem tartották és azt hiszem, az esztétika ma sem tartja számon Petőfi legfontosabb művei sorában. Ezt nyugodtan tévedésnek lehet mondani. Igaz, elűz a többi versektől; addig a leghíresebb legsikeresebb verse, mondjuk, a János vitéz volt, de még a népiestől elütő verseket is valahogyan népies modorban, a korszaknak a Magyarországon elfogadott modorában írta. Ebben a versében jelenik meg egyszerre idegen példák nyomán, a francia romantizmus és egy kicsit Dickens romantikájának hatása alatt is egy új szemlélet; egyrészt a külvárosok, a szegény városnegyedek embereit ábrázolja, másrészt pedig azt az ideális, semmi akadályt nem ismerő forradalmárt, akinek a személyisége tulajdonképpen 50-60 év múlva jelent meg az európai irodalomban. Énnékem mindvégig egyik kedves versem, kedves olvasmányom volt, épp azért mert újat próbált  - igen szerencsésen – megvalósítani az az, ismétlem, fiatal ember létére már rettenetes csalódásokon átment, de ezekkel dacoló költő. És ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak ebben az utcájában is, akkor, amikor saját népünk fordul esetleg ellenünk.
    Hogy a nagy költő mindig nagy ember-e, erről az igazán nehezen tisztázható kérdésről Babits Mihály mondott egy igen szép mondatot, így hangzik: „Tiszta költő csak tiszta ember lehet.” Lehetnek tehát óriási tehetségek, igazolhatják a szenvedésüket, de arra hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége, szinte az egész világirodalomban. Ezért szeretem én, szerettem őt mindig rendkívülien, és ezért tartom igen figyelemreméltó alkotásnak Az apostolt.    
    Budapest, 1969. május

    ILLYÉS GYULA

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Veronica Porumbacu (1921-1977): Elégia

A fehéregyházi emlékmű mellett

Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
enyhe napóra sima lapjaként szerteterül.
Karcsőn harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya
körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül,
s napról napra eléri, mutatja a gyászteli percet,
azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn
földre bukott Ő; felszállt egy nagy hőszínű lepke
- lázadó lelke – odább lengve a kába mezőn.
Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
olvadt öblű harang: könnyet hullat az ég.
Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet,
visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még.
Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát. Egy
százada rejti a föld, őrizi Őt fukarul,
s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva,
jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul.
(Ford.: Kiss Jenő)

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Több, mint költő

 

    Nem irigylem elődeimet. Annál kevésbé, mert hiszen mindent rám hagytak, amijük csak volt. Balassi, Berzsenyi, Csokonai öröksége, akárhányan kérték ki belőle a részüket, mindmáig oszthatatlanul az enyém. Átvettem, elsajátítottam, és most kívülről tudom.
    Nem irigylem elődeimet már csak azért sem ,mert elődeim. Hazudik, aki azt állítja, hogy Adyra vagy bárki másra egyetlen soráért is féltékeny vagyok. Hogyan féltékenykednék arra, aminek lúdbőrözve örülök, ami szerves alkatrészemmé vált? Egyvalamit azonban kamaszkorom óta, tagadhatatlanul irigylek, egyvalami mindig ijedt ámulatra, sóvár féltékenységre bír, valahányszor rágondolok, s ez az egyvalaminem mű, nem vers vagy verssor, hanem élet. A Petőfi Sándor élete.
    Tévedés ne essék: nem úgy irigylem, hogy szeretném az ő életét élni, egyáltalán nem. Megvan nekem a magam eszménye, élete-sora, megvannak a magam napjai, örülnék, ha tisztán, s minél inkább önmagamként élhetném le őket. Még csak életének utólagos feldolgozottságát sem irigylem, azt a legnagyobbaknak kijáró tudós kíváncsiságot, amely minden bajának történetét elderíteni igyekszik. Titkos (s meglehet: hiábavaló) becsvágyam, hogy olykor, nehéz percben, eszükbe jussak majd eljövendő embereknek, nem pedig, hogy kinyomozzák titkaimat. Akkor hát miért irigylem oly sóváran Petőfi Sándor életét.
    A maga megéltségéért, sorsszerű lezártságáért, a maga legendás kerekdedségéért.
    Panaszkodni szoktunk amiatt, hogy tágabb hazánkban, Európában, igen kiváló szellemek is csak annyit tudnak Petőfiről: a szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el. Milyen keveset tudnak – mondjuk –, milyen lényegtelent. Hát hogy sokkal több is tudható róla, az bizonyos, de hogy lényegesebb tudható, azt nem hiszem. Aki ennyit tud róla, keveset tud ugyan, de a legfontosabbat tudja.
    „A szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el.” A meghatározás mindkét eleme a lényeget mondja ki. Hogy mennyiben volt a szabadságé, arról rengeteget írtak már, nem szorul külön magyarázatra. Igaz, ő – az akkori idők tudatának megfelelően – szabadságon főleg társadalmi-politikai libertást értett, holott azóta (az elnyomás módszereinek finomodása nyomán) sok más kivívásra érdemes válfaját is felfedezték. Költészetében és életében azonban a szabadság olyan vonatkozásait is érvényesítette, amelyeket akkoriban talán megnevezni sem tudtak. Élete és művészete, szófűzése és szókimondása messzemenően természetes – ez volt nóvuma annak idején –, márpedig természetesség csak a személyiség belső autonómiájából fakadhat. Ezért tartjuk őt ma is teljes joggal a szabadság költőjének, ezért mélységesen helytálló a meghatározás első fele.
    És a második fele? Hogy tudniillik a csatatéren pusztult el? Mint tudjuk, ez is színigaz, erről is tengernyi irodalom szól. Kétséges azonban, hogy fontos-e vagy költő jellemzésekor halála körülményeit is felemlegetni, van-e ennek vonatkozása az életműre, nem visz-e külső (irodalmon kívüli) szempontot értékelésébe? Hiszen a mű önmagában értékes vagy értéktelen, marad eleven, vagy hull feledésbe. Haljon a költő hősi halált, vagy múljon ki szégyenletesen, a mű szempontjából az egészen mindegy, attól sem jobbá, sem rosszabbá nem válik. Jaj annak a költőnek, akit ilyen vagy olyan viselt dolga,esetleg épp halála konzervál az irodalmi tudatban, nem pedig művének immanens időtállósága.
    Hogyan állunk Petőfivel ebben a vonatkozásban: Ne tartsuk-e mégiscsak becsmérlőnek, hogy világszerte ezzel a csatatéri halálformulával jellemzik? Mi, akik közelről, alaposan ismerjük költészetét, s tudjuk, hogy nem szorul mentőkörülményre (hősi halála nélkül is pontosan akkora költő volna), talán sérelmesnek tarthatnók. Mégis, eszmélkedésünk legmélyén elevenen él a tudat, hogy így van ez jól. Erre vagy arra a költőre, akárkire sértő lehet, ha irodalmon kívüli körülményekkel támasztják alá hírnevét, de attól a kultúrjelenségtől, amelyet Petőfi Sándornak nevezünk, csakugyan elválaszthatatlan a halála. Ha kiderülne, hogy nem ott, nem akkor és nem úgy halt meg, ahol, amikor és ahogyan meghalt, az rettenetes veszteség volna mindnyájukra nézve (anélkül persze, hogy költészete értékét csorbítaná). A fehéregyházi csatatérről fogolyként elhurcolt vagy álruhában menekülő Petőfi elviselhetetlen látvány, elképzelni sem tudok szánalmasabbat. Ismétlem: nem irodalmi hanem valamilyen más szempontból. Mert abban a pillanatban, amikor egy bizonyos kukoricás sarkán eltűnt a költő, valaki más, egy óriás, egy szellemalak, amolyan mitikus személy lépett elő helyette, valaki, aki több és fontosabb, mint költő egyáltalán lehet.
    Azt akarom mondani, hogy Petőfi Sándor több, mint költő. Halálban vált többé. Legendává. Jelképpé, szimbólummá változott, s amikor a világ köztudata (leszögezve előbb, hogy a szabadság költő  volt) csatatéri halálával jellemzi őt, épp ennek a legendának rója le hódolatát. Nem a költőt kisebbíti a személyiséget növeli vele.
    Jelképpé, szimbólummá, mitikus személlyé változott, nem elsősorban költészete, hanem költészetével tökéletesen egybehangzó élete, s életét makulátlanul lekerekítő halála által. Ez az, amit Petőfi Sándortól kamaszkoromtól fogva oly sóváran irigylek. Gondoljuk csak meg: véges-végig egyetlen ügyről beszélt, egyetlen vesszőparipája volt: a szabadság. Ez éltette költészetét, sugallta tetteit, ez volt a mondanivalója. És olyan korban adatott élnie, amikor népe is erre a szóra rezonált, amikor maga a történelem is ezt tűzte napirendre. Együtt növekedett az üggyel, már életében képviselőjévé változott. És amikor az ügy veszélybe került – ő is vállalta ezt a veszélyt. Nem lelkesen, nem hejehujázva, mint kiderült, hanem gyötrődve és vonakodva, s végül szinte akaratán kívül odalökve, de mégiscsak vállalta. És amikor az ügy elbukott, az eszme kihunyt: ő is vele halt. Sőt: ő halt meg előbb. Szinte az a benyomásunk, mintha az eszmével halt volna meg, mintha őbenne halt volna meg az eszme. Szinte úgy érezzük: ő maga volt ez a fellángoló és kihunyó eszme, valamiféle földre szállt szabadság-isten, és maga a megszemélyesülő világerő lett oda, mihelyt távozott.
    Minél tovább tűnődöm, annál több hasonlóságot látok legendabeli alakja és egy pogány isten-figura között. Adón, aki meghal és feltámad, s maga a természet hal meg és támad fel isten-alakjában. Petőfi, aki megszületik és meghal, s maga a szabadság születik meg és pusztul el személyében. És ezt egy egész nép így érzi. Hát nem hátborzongató, hogy ilyen fontossá, emberfelettivé, ennyire eszmévé válhatott?
    Kivételesen nagy költő volt, ez igaz, de még sokan voltak nagyok – talán nagyobbak is. Őneki azonban mitikus utóélet adatott. A valóban mondabeli Orpheuszon és Homéroszon kívül, Salamin király s talán Goethe az, akit ebből a szempontból melléje állíthatunk. Csodálatos verseit megtetézve, életéből formált még csodálatosabb műalkotást (rosszul mondom: nem ő formálta, magamagától formálódott); alakja ma már valóban úgy áll előttünk,mintha tudatos írói szándék faragta volna ki.
    Sok erőteljes és jellegzetes hőst teremtett az évszázadok során epikánk, de sehol, Jókaiban sem található az övéhez hasonló makulátlan sors. Pedig hát Petőfi valóban élt. Milyen élet volt ez, mi a titka, hogyan intéződött ennyire legendássá? Arra, hogy a választ megadhassa, Illyés Gyula egész könyvet szentelt. Végső tanulsága számomra  következő: a legkülönbözőbb időbeli és térbeli körülmények gondviselésszerű összejátszása folytán olyan életet élhetett, amely lényeges ponton soha és sehol nem került ellentmondásba meggyőződősével. Egy ember, aki alkata és meggyőződése szerint élt, aki mindvégig azt itta, amit prédikált, s végül meggyőződése szerint halt meg. Csakis ilyen élet válhatik mítosszá és legendává. Hát nem irigylésre méltó?
    Hatvany Lajos több kötetes műben nyomoz ennek az életnek mindennapjai után. Nyomozásának eredményeképpen a romantikus hős helyett egy hiúságoktól meggyötört, ellentmondások közt vergődő embert állít elénk. Csodálatos arckép ez is, de nem a mi Petőfinket ábrázolja. Hatvany realista portrét fest egy mitikus személyről; emberként kezel egy népmese-figurát. Renan szellemében megpróbálja rekonstruálni egy mítosz valóság-talajait. Művéből ismét megbizonyosodhatunk, hogy a hősök nyílegyenes életútja csak az irodalomban nyílegyenes, az életben meghasonlások és vargabetűk árán jut el a katarzishoz. Az Így élt Petőfi egyetlen tényezőt nem vesz – nem vehet – figyelembe: az utókor munkáját Petőfi arcképén. Azt a megfeszített közösségi alkotómunkát, amely – egészen a népköltészet teremtés szellemében – az  egyesből általánost, az esetlegesből érvényes eszményt gyúr. Portréja ezért csak Petőfire, a történelmi figurára, a „szabadság költőjére” érvényes. A formula másik felét: „aki a csatatéren pusztult el”, illetve ennek szellemi következményeit már nem tudja felmérni.
    Azt jelenti-e mindez, hogy (legalább Petőfi esetében) kétségbe vonom egy ilyen tudományos kutatómunka létjogosultságát? Eszemben sincs. Aki nagyot alkotott, annak csakugyan minden napja halálosan érdekes, mert adalékul szolgál: miből és hogyan születik a nagy alkotás. Ember-voltunk lényegéhez szolgál adalékul. Csak azt szeretném világosan kimondani: Petőfinél, a költőnél, bármilyen nagyra becsüljük is, hatékonyabb és fontosabb a legendáig. Legnagyobb verseinél is súlyosabb az élete, az a hibátlanul kimunkált, tökéletesen lekerekített, tiszta és következetes szellem-lét, amellyel népe ajándékozta meg őt – és önmagát.

SZÉKELY JÁNOS

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7.sz. 1969.