Trencsényi-Waldapfel Imre (1908-1970): Goethe VII. római elégiája

 

Mily boldog vagyok itt Rómában! Visszaidézem
Azt az időt, míg fent északon éltem: a nap
Szürkén ködlött s ránehezült koponyámra az égbolt,
Ott fullaszt a világ, színtelenül gomolyog,
És örökös szomj űzi a szellemet énje homályos
Titka után s szótlan gondolatokba merül.
Immár homlokomat derűsebb éther koszorúzza,
Létre Apollo hív színeket és alakot.
Csillagfényes az éjszaka, lágy ének szava csendül,
Szebben fénylik a hold, mint az az északi nap.
Érthet-e embert ily boldogság? Álmodon én vagy
Illatozó palotád már befogad, Jupiter?
Színed előtt leborulva kegyes térdedbe fogózom,
Hallgass meg, Jupiter, vándorok istene, te!
Nem tudom én, ide hogy jöttem: megfogta a vándort
Hébé s ő vezetett csarnokodig. De talán
Egy félistent kellett hozzád hoznia? Nézd el,
Hogyha hibázott s én nyerjek e játszi cserén.
Hisz Fortuna, leányod az is, nem puszta szeszélyből
Osztja gyereklányként leggyönyörűbb javait?
Vendéget szerető isten vagy? Hát ne taszíts most
Vissza a földre ha már láttam Olympusodat.
„Költő, merre csapongsz?” – Haragod le nem sújtson: Olympus
Lett az Olympus után a Capitolium is.
Tűrj meg, Jupiter, itt s aztán halkan maga Hermés
Cestius emléklén túl vigyen Orcusig el.

Forrás: Új idők 52. évf. 23. sz. 1946. jún. 20.