Takáts Gyula (1911-2008): A temetődomról

 
Boldog, akit a fű fenő,
susog, zümmög a temető.
Itt szívom el ebédután
a holtak közt piros pipám.

A semfű-semfák és fenyők
körülülnek, akár a nők,
akik oly jók s kíváncsiak
a költőkre, mit mondanak.

Itt gyűl össze minden titok,
amit a falunk ringatott.
- Minek hát kocsma és kovács? -
Tisztább itt minden vallomás.

Ki érti ezt, az tudja jól,
a néma száj mily szebben szól,
s hogy szem lehúnyva messzebb lát…
Itt hallgatom hát a halált.

Mint vén csősz, akként guggol itt.
Lesi a világ dolgait:
a felhőket, a kis nyulat,
az erdőt és harangokat.

Szemében a földi jelek
igazabb arcot öltenek.
Levetve sallangos diszük,
tisztán mutatják lényegük.

Itt látom, milyen a világ:
gyökér-penész a fürtös ág,
s hogy fülledt sár a tó vize
és senkinek sincs semmije.

Mint hajlott, korhadó hidak,
a formák szertebomlanak,
s a kék űr lázas tégelyén
kő és ideg pernyéje ég.

Háromszáz horpadt sírhalom
dalával énekel dalom,
s mint szürke-hamvas esti köd
velük repül a fák fölött.

Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.