Vas István (1910-1991): Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
szégyenhalált tapint az ujjam,
Rád gondolok napnyugtakor,
ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
hogy életeddel újra másnak
szolgálsz, hogy nem engem ölel
karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
veszendő és elérhetetlen,
szemed vidám villámai
lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
de szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad
és milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
az arcod olyan gyönge rózsa…
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz–e róla.

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.