Weöres Sándor (1913-1989): Patakmonda

 
Lágy föveny-bordákon, halványpirosan remeg
lenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-íveken
a magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen;
vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg
s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt,
általlépi egy madár. -

Rejtett ér, Linár-szövevény… galamb-színű erdő
száz odvából szikra-fény,
ősanyák szigorú csöndje, dús, tapadós vörösföld,
zsarnoki, termő hallgatás;
meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen,
mint iszapba tűnt acél,
melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor,
újra kivillan, újra él.

Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll:
egybe-ölti a kis patak;
part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként
csügg valamennyi a csöpp anyán.
Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel,
búborék mely fölfele száll.
Élő fonadék álma. Áttetsző tábor a magasban!
Odafönn a szabad sereg!

Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag -
nedves vonulás mindenütt,
fenti, lenti
rengeteg…
mélyben a rejtett ér-szalag
hályoga, zöld csatak
remeg.

Lenn az önfeledt patak
puha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát;
de hajdan folyam volt! Tág-szemű s elfeledte,
gőzét nyitja-zárja csak,
alva, pihegve,
lankatag.

Hömpölygés volt, széles iram,
vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben,
partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok,
zengtek: Ime a folyam!
Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült.
És szült fájdalomtalan.

Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai,
telt meder ég és föld között,
villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza,
fönn-lenn csillagok és napok,
asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel,
gyönyör ég és föld között,
örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna,
jámbor nőstény-farkasok,
part-fogsor, kék hegysor, csillag-sor, könyörgő férfi-zengés,
áradat ég és föld között,
határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel,
hol titokra nem találsz. -

Mondják, nem volt Hold még. – Tán a Hold
messziről ide-szomjazott…
Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek -
„Folyam-hölgy! Tenger legyél:
áradj! kerekülj! mint magam!”

Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör,
tépő görcs feszítette szét.
Partok dűltek, megdermedt a tenyészet illata,
gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve;
és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj
és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek,
nem volt többé föld, sem ég!
Forrt a színtelen áradat,
körbe-érve, önmagába ütközött s elájult.
Lett alvó, szelid patak.

És az istenek is futottak! Mert még mámorában is
győzhetetlen-tiszta volt!
Ki vadította? tán a Hold -
tán a homály – de nem a párnás, ölelő éjszaka -
a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.

Nagy folyam volt, most patak.
Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján,
most is gyors, üde, csillogó,
most is legtisztább ital,
mert sodrát sosem éri sár. 
Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét
föl nem nyitja már soha.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.