Fodor József (1898-1973): Vezeklő mondja

 
Ha senkinek se vétenék
És senkise szenvedne tőlem!
Rossz lángom megkárhozom itt
S megszenvedem a temetőben.

Isten, adj nekem nyugovást,
Add, hogy önvád ne érjen engem.
És lökj a helyes útra ott,
Hol már nem futja erőimben.

Te látod jóakaratom, -
Bűnömtől lelkem mélye sebzett -
S hogy nincs jobb e világon itt
S bolondabb módon útja-vesztett.

Ha kifordíthatnám magam,
Itt a belsőm, nézz belém Isten,
Gyökeremig kimosdanék,
Beburkolva új, drága hitben.

Hisz nekem nem kell semmisem,
Boldogság innen, vagy a mennyből,
Csak földi, szegény, gyenge test
Ne szenvedjen bolond kezemtől.

Ha úgy élhetnék, hangtalan,
Anyag nélkül, tisztán magamban,
Mert bárhogy forgok. Bántok én.
Fáj voltom e földi futamban.

Tisztaság-vizek hulljatok,
Roggyanjon földre árva lelkem,
tépjetek nagy vád-csapatok,
Vezeklés, dúlj, fojts megteperten.

Mert nincsen, amit akarok,
Csak megtisztulni szent hevemben,
Ha elvérezőn is: vigan,
Mint kinek minden dolga rendben.

Már nem kell nekem az öröm,
Mit vágyom: csak az egyenesség,
S hogy bennem-bújt Magad előtt
Szegény dolgaim útja tessék.

Mi van, nem ahhoz lettem én.
Nem ideszabták ezt a lelket:
Fáj az eredendő bűn is,
S több a föld, mint mit elviselhet.

Zsibongó rém még a jó is,
S törvény-engedte testi ünnep:
Csak bús, alkuvó engedés
Az el nem hárítható bűnnek.

Vér, düh és láz – és könny csorog.
Sajog, homályosul a lélek.
Öröm s kín, ami itt forog,
Csak szegény, vert szívünkre méreg.

Láz a világ, nincs irgalom,
Szólsz: nincs fül, sírsz: és nem marad nyom, -
Csak hívd a lélek mély szavát,
Igaz irgalma el ne hagyjon.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.