Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Barátom emlékére

 
Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette fel néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.

Ugy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék:
de tőle minden dohszagot lehel rám.

Igy párázik fel bennem illatod,
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy fius fejed
s olcsó: pompás agyadról zengedeznem.

Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek között a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.

Ne idéz bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla,
hidd el, kitartón s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.

De hogy vitázzam én most már veled?
Hajad, husod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.