Garay János (1812-1853) verseiből

 
KONT

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi,
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag,
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
„Földig borúljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!”

Szólott haraggal s bosszusan,
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

„Nem úgy, király!” kiált a hős,
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

„Nem úgy király! Az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyülölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!

Vagy visszavíja ős hazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dőlsz minket és e hont,
Nem hajt neked sem e sereg,
Sem Hédervári Kont.”

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kélsz,
Semhogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
- S király haragja nagy -
„Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád, nyakas vezér,
TE itt is lázitó!”
S zordan mögötte föltünik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes:
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:

„Kezemben életé s halál,
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!”
De nem mozdúlnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

„Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
- Mond a király, s így vesszen el,
Ha kell, egy millió!”

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sohaj. -

Ki az, ki végsőnek maradt
A harmincból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson a dicső?

Igy áll az őserdők disze,
Az óriási cser,
A fejsze hozzá sujtani
Csak kételkedve mert.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

„Mint bajnokot, mint férfiút
Igy illet a halál,
Nem gaz nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!”

Szólott a hős, sujt a bakó,
A nap homályba vész -
Igy halt el a harminc nemes,
S Kont, a kemény vitéz.

S a néma lébe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj:

„Zsigmond király, zsarnok király!
- S a zsarnok vére vagy -
Itéleted törvénytelen:
Az ország foglya vagy!”

AZ OBSITOS

I. 
Az obsitos és Napoleon. 
  
Hárman valának együtt, a potrohos biró, 
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró; 
A többi asztaloknál együtt és szerteszét, 
Vidám paraszt legények itták a hegy levét. 
  
Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már, 
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár; 
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, 
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán. 
  
S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború, 
Az obsitosnak párját nem látta hat falú, 
A szem, a száj elállott merész beszédein, 
Ország-világ csodálta vitézi tettein. 
  
Most is kezébe kapván az öblös meszelyest, 
Kalandos életéből regét regére kezd; 
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai, 
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. 
  
Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán, 
Túl jára hadnagyával az Operenczián, 
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká, 
És a világ végénél lábát lelógatá. 
  
«De még ez mind csak semmi» szokása mondani, 
S közelb csoportosulnak a többit hallani. 
«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb, 
Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap. 
  
«Nem addig van - kiált most a furfangos diák, 
A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták - 
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond, 
Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.» 
  
«Hm! mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon! 
Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von, 
De engem ugy segéljen, nem a magyar között, 
S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!» 
  
És itt magát értette az obsitos baka, 
Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga: 
De annyit emlegette és annyiszor lovát, 
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát. 
  
«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom, 
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon, 
Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk, 
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.» 
  
A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát! 
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?» 
  
«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött, 
Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?» 
«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora; 
Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka. 
  
«Magam valék az első, ki közbe vágtaték, 
Hullott a francziája mint húll a fű, a jég! 
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát, 
Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá; 
«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng, 
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk! 
  
S im a futóknak közte meglátom a vezért, 
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért, 
De én is paripámat utána rugtatom, 
S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom. 
  
«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon, 
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?» 
«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok, 
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok. 
  
Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény, 
A francziák császára kincsekben nem szegény!» 
«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a! 
De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon, 
Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon. 
  
A hat lovas hintóban egy úri asszony ült, 
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült, 
A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária! 
Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza. 
  
«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon! 
Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon? 
S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?» 
«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!» 
  
«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz; 
- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz - 
Te oly vitézi tettet követtél itten el, 
Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel. 
  
Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk, 
Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» - 
«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom, 
Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom. 
  
Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz 
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész, 
Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem, 
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!» 
  
És a diák szörnyűen s nagyot prüszent közé; 
De Háry ő beszédét ekképen végezé: 
«Mondottam és a császár legott elvágtatott, 
De két kezembe két szép arany órát nyomott. 
  
Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom, 
A másikat későbben elkérte hadnagyom; 
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg. 
Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.» 
  
De ők hitték mindannyin, a potrohos biró, 
A vígadó legények, még a gonosz iró, 
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt: 
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt. 
  
II. 
Az obsitos látogatása Ferencz császárnál. 
  
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János, 
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos. 
  
Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról, 
A mit ember nem hall hetvenhét országról, 
  
Elbeszélte nekünk: Francziaországban, 
A tengernek partján hogy járt Padovában, 
  
Látván ő nagy partján óriási rákot, 
Ollójával felvett egy lovas kozákot. 
  
És midőn bejárta szép Tirolországot, 
A stájer hegyekben oly magasra hágott: 
  
Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja, 
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta. 
  
Máskor Mantovában kedvre táborozván, 
Hétfejű sárkánynyal vítt mint egy oroszlán. 
  
És ki tudná végét, és ki tudna mindent, 
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend. 
  
De ha még ezerszer oly vitézlő volna, 
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna, 
  
Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén, 
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén: 
  
Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában, 
Király ő felsége látogatásában. 
  
És az obsitos hős, társin eltekintvén, 
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén, 
  
Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte, 
A ki elprüsszentse jó magát fölötte. 
  
De diák ez egyszer nem volt a bokorban, 
Mind igaz hivő vett részt az éji torban. 
  
S vitéz Háry János isten-igazában, 
Elveté a sulykot ő bátorságában. 
  
«Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe hóba, 
Kedvem szottyan menni kis látogatóba. 
  
Sok barátom él ott, s nem egy generális, 
Sőt valót beszélve, maga a király is. 
  
Kinek ő felségét a halál torkából 
Én mentettem meg, nem messze Padovától. 
  
Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek? 
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek. 
  
Hej ha élne, most sem látná senki párját, 
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát. 
  
És hogy a hajnallal a városba értem, 
A király házára mindjárt ráismértem 
  
Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl, 
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl. 
  
Ott fakó lovamról kényesen leszöktem, 
A sövény fájához, mint illik, kötöttem: 
  
Magam végig mentem az isterázsákot, 
Egytől egyig ismert, régi jó barátot. 
  
Végre eljutottam a tornácz végére, 
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére. 
  
Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába, 
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába. 
  
Az ezüst után a harmadikba buktam, 
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam. 
  
Hát nem is hogy én, de a mint rám tekinte, 
Maga ő felsége szólt s magához inte. 
  
«Isten hozta kendet, régi jó barátom, 
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen a mint látom.» 
  
«Hála isten - mondám - megvagyok biz ott még! 
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség. 
  
Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét 
Egykor megmentettem; járja, de a végét.» 
  
S jó hogy emlitettem a szegény páráját, 
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását: 
  
«Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal 
Istállóba vele, parádés lovammal: 
  
Egy azon jászolból kapjon eleséget, 
Még pedig aranyból» - s küldte a cselédet. 
  
«Hát te már ettél-e?» kérdezé jósággal. 
«Nem bizony még, felség! kérem átossággal.» 
  
«Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, - 
Van még vacsoráról egy darabka sültem.» 
  
S asztala fiából egyben ki is vette, 
S egy fehér czipóval én elém letette. 
  
Erre bekiálta a mellék szobába, 
«Van-e még, hej anyjuk, a slivoviczába?» 
  
«Nincs bizony, felséges férjem és királyom, 
Most kapá utolsó kortyát a lokájom!» 
  
Szólott a királyné. «Ej no, küldjön el hát, 
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!» 
  
Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába 
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába. 
  
S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte, 
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke. 
  
És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk, 
Régi harczainkról jóizün beszéltünk: 
  
Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van, 
Mint mikor két tábor van hadakozásban. 
  
A királyi urfik (most látám őket meg) 
Czifra tarsolyomért összeverekedtek. 
  
«Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok - 
Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok? 
  
Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit 
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit.» 
  
Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek, 
Vas markomba pompás parolát ütöttek, 
  
Én pedig benyultam czifra tarsolyomba, 
S egy-egy karajczárkát vettem a markomba. 
  
«Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg, 
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek. 
  
Pénzre több szükséged van neked, vitézem.» 
Mire markomat már tömve, dugva érzem. 
  
Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam, 
Jóllakott fakómat aklából kihoztam. 
  
S a királyi abrak nem is volt hiába, 
Mert alig került be huszonnégy órába, 
  
S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér, 
Mert a pénz ezüst volt, s mind meg-annyi tallér. 
  
Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás, 
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más! 
  
De azért az Isten tartsa meg királyom, 
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom. 


Szent László hist. Költeményből – IX. Ének, VI. szak.

Mi sors várja a királynét, Ilonát?
Ő örökre odahagyja udvarát;
Magyarország téreire visszaszáll,
Ahol illő úrlakot s tartást talál.

De mielőtt útra indul, egy lakot
Megtekintés nélkül még sem hagyhatott:
A királyi várnak egyik teremén
Nagy betegen érte szenved Edelény.

A királlyal jött a hős, kész ontni vért
Ilonáért és megtámadt ügyeért;
Mint futár jött jóelőre gyors lovon:
Mit beszéllek? Jött szerelmi szárnyakon.

Évek óta újra látni fogja őt,
Kit imádott s most is úgy imád, a nőt!
Érte küzdhet, érte halhat, akiért
Nem szabadott életében ontni vért!

Látni fogja, akit annyi éven át
Elveszítve tartott, élte csillagát,
Szíve tágúl és szorúl; ki írja le,
Mit remélt, mit érzett, vágyott kebele?

De veszélyes forrongásban vala már
Horvátország, vészben a királyi vár;
A királyné fogva ül, a gyors követ
Levelével közelébe nem mehet!

De van-e gát, akadály, veszedelem,
Melyeken nem győze s győz a szerelem?
Száz kisérlet s terv után a hű futár
A királyné ajtaján – mint őre áll.

Csillogó nagy alabárddal vállain,
Kék ujjasban, bő nadrággal szárain,
Széles bőrövében két nagy hosszu tőr,
Vérköpenyben, ki ösmerné, ki ez őr?

Így csempészi Ilonához a levélt,
Az megérti jó bátyjától a segélyt;
Edelénnyel, ki naponként látja őt,
Tanu nélkül szólhat a rostély előtt.

Ím azonban a magyar királyi had
Győzelemmel tört előre ezalatt:
A királyi palotáig ére már,
Hol Ilonát híven őrzi a futár.

De ki sejti a királyné ajtain,
Őri mezben, alabárddal vállain,
A hűséges Edelényt? Jön a magyar,
A tornácot megtámadja mint vihar.

Nyíl sivít be villámként az ablakon,
Átkos élén pusztitás, halál vagyon;
Edelénynek ifju melle volt a cél,
Hol rezegve üt tanyát a gyilkos él.

A királyné mentve van, de Edelény
Haldokolva, vérben fekszik nyert sebén;
Ő az, akit a királyné látogat,
Mielőtt Horvátországtól elszakad.

Ott feküdt a termetes, szép férfiu,
Rögtönözött ágyán; kínja iszonyú;
Halvány arcán s mélyen fekvő tört szemén
A haldokló élet húnyó lámpafény…

Lélekzése szaggatott, fájó, nehéz,
Minden percben egy-egy életév enyész,
Mert közel van szíve mellett s szönyrü mély
A nehéz seb, melyet vert a gyilkos él.

A királyné pillanatra megkövül,
Majd szemébe a részvét könyűje gyűl.
Oda nyújtja szép kezét, mellé leül,
S ily szót mond a beteg ifju enyheül:

„Edelény, így látlak-e, jó Edelény!
Hűségedért sebben, szenvedés ölén?
Hogyha enyhít, vedd igaz részvétemet,
És bocsáss meg, hogy ezt értem szenveded!”

A levente, bár az élet és halál
Révén áll már, mondhatatlan kéjt talál
A királyné szavaiban: „”Életem,
- Mond – tied volt, kéj éretted vérzenem!

Oh mivel nem ér fel e szent pillanat!
Melyben hallom keggyel teljes szavadat;
Mert halálom ó ráját megenyhited,
Hogy hüségem mégis kedves volt neked.

Köszönöm, oh köszönöm, nagyasszonyom!
Nézd, szivemből kialudt a fájdalom;
Amit érzek, kéj, öröm és büszkeség,
Mert szemedben értem részvét könyje ég!

Értem! Aki – oh engedd kimondanom
A halálban, én kegyelmes asszonyom,
Amit élve szent titokként őrizék -
Aki érted annyit, annyit szenvedék!

Szenvedék, és mégis szenvedésemért
Odaadtam fényt, dicsőséget, babért!
Egyedüli kincsem, kéjem, birtokom
E kín volt, mert – szerettelek, asszonyom!…

Szerettelek! Mint ember nem soha még;
(Tán ez őrült szenvedélyért sujt az ég)
Szerettelek, némán, mélyen, feddtelen,
Szeretelek, őrülten, reménytelen!

Kimondottam… büntesd meg a vakmerőt,
Mondd őrültnek, bűnösnek, itéld el őt!
De az egy jót mégis megnyerém vala,
Hogy halálom megédesült általa!””

Szóla s eldőlt, nagyon kimerülve volt;
A királyné részvevőleg ráhajolt.
„Légy nyugodt mond, és szava meglágyula,
Mint szerelmben felnyögellő fuvola.

Légy nyugodtan, mert beteg vagy Edelény!
S kórágyadhoz nem itélni jöttem én!
Gyermekévink emlékére esküszöm,
Szenvedésed a sorsé, nem én bünöm.

Ezután mi lesz?… úgy érzem, Edelény,
Hogy a trónon hideg és fagyaszt a fény;
A boldogság szép virága s szerelem
Fénytelenebb s alsóbb rétegben terem”…

„”Oh tehát – viszonoz az ifju keserűn,
S pillanatra testi szenvedése szűn -
A keservek kelyhét te is ismered!
S amit én elveszték, te is keresed?””

„Elvesztettük mind a ketten, Edelény!
De talán örökre nem! S ha van remény
Életedhez, ha felettünk isten él,
Nem maradhatand jutalmad el, remélj!”

Mint midőn a tévedt vándor éjszakán
Sok bolyongás, csüggedés, kétség után
Kimerülve, váradottan összerogy,
S vég reménye vég szikrája is kifogy;

És előtte egyfelől már ottan áll
Valamennyi rémivel az éhhalál,
Másfelől a felcsigázott képzelet
Rémzetében farkasok prédája lett:

Rögtön egy falu harangja cseng felé,
A harang erőt, új éltet önt belé,
Mert közelben embert sejdíttet vele,
És közelgő hajnalt jósol képzete:

Úgy éledt föl e szavakra Edelény,
Láng csillámlott föl fényét-vesztett szemén,
Egy könyét a kéjörömnek zúzva szét,
Ilonának megragadta két kezét.

„”Él az isten! – felkiált – mert angyala
Íme benned s általad megszólala!
Te nem büntetsz engemet merényemért!
Sőt jutalmat igérsz szenvedésemért!

Óh e szót, még egyszer e szót, asszonyom!
És ölelni a halált kéjjel fogom;
Igen, igen! Így eleget éltem én,
S kéjben hal meg a kínban élt Edelény!””

„Légy nyugodt – mond megrettenve e heven,
S újra lehajolt rá a hölgy kegyesen -
Szenvedélyed csak nagyítja bajodat;
Akarom, parancsolom nyugalmadat.”

„”Igen, igen! Élnem kell; amily sötét
Volt előbb, oly szép előttem most a lét!
Élni érted, élni végetted, neked,
Hogy legyen, ki dicsőítse szent neved!

Élni, élni! S a cselekvés mezején
Megmutatni, hogy kegyedre Edelény
Méltó volt, és – kéjek kéje! Teneked
Köszönhetni aztán ezt az életet!

Teneked, akit imádtam egyedül,
Ki fölöttem magasan állsz istenül!
Élni, élni!…”” mond, és lázas ajkain
Kéjörömben olvadt fel a testi kín.

Keze görcsösen szorítá a kezet,
Melyet a hölgy kezeiben feledett,
S mindig összébb, mindig összébb szorula -
Egy vonaglás még s ő - többé nem vala!…

„Én ölém meg!” mond a nő fájdalmasan,
S kínaiban mint szobor kövülve van;
S megsiratta szívből és keservesen,
Megsiratta, mint még senkit sohasem!

Fürtöt vágott éjhajáról azután,
Ajakáról csók csattant el ajakán,
Első és utósó – melyet angyala
Pályadíjul a dalnoknak ád vala!...

TAVASZI DAL

Óh lenge, déli szellő,
Ki bimbókat fakaszt,
Hozd el minél sietvébb
Az illatos tavaszt!

Repüld, repüld be véle
A szép magyar hazát,
Hogy földbe bő pamattal
Teremjen ibolyát.

Ibolyáért a lányok
A hegyre menjenek,
szelíd, vidám dalok közt
Bokrétát kössenek.

Talán a sok virágból
Számomra is terem,
Talán a sok leányból
Fog jutni egy nekem,

Ki megnyugtatja rajtam
Tündöklő szép szemét,
S odadja hókezével
Füzére szebbikét.

 ABLAKISMERETSÉG

Lányka, mint a rózsabimbó,
Ifju, kellemes,
Lett velem boldog fiúval
Ablakellenes.

Más, ha ébred, azt tekinti,
Fönn-e már a nap?
Én a lyányka keltét várom,
Én a boldogabb!

S látom a hajnal hasadtát,
Kisded ajakán,
A vidám reggel derűjét
Hószín homlokán,

S napvilágot e derűben,
Kettőt egy helyett,
Egy pár ellenállhatatlan
Hódító szemet.

S e szemeknek ellenében
Oly sovár vagyok,
Szűm alatt kimondhatatlan
Érzelem lobog:

Mintha e lány-napkelésért,
Isten tudja mért,
Sokkal sokkal többet adnék
Mint az égiért!

AZ ÉGŐ HÁZ

Ház, elhagyott és árva,
Szegény szívem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.

Ah volna bár e házon
Egy ablak is,
Hogy látna bé leánykám,
A kis hamis.

Bizonnyal összecsapná
Mindkét kezét,
Látván mi láng emészti
A belsejét!

ÚTI DALOK

1. MESSZE VISZNEK…

Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Merre visznek, meddig érek -
Nem gondolom nekem;
Nyugtom én a távozásban
Föl nem lelhetem.

A szivemben
Mint selyembogárnak,
Száleresztő
Tündérek csatáznak,
Menjek a nap bölcsejéhez,
Át a föld szinén,
Mindenütt csak szent szerelmem
Szállán csüggök én.

2. HOZD EL, ÉDES ESTI SZELLŐ…

Hozd el, édes esti szellő,
Hozd el álmomat,
Álmadólag elfeledni
Hosszu útamat,
Vigy szerelmem bájhonába,
Róza lelkem lágy karába
Vigy el engemet.

Hozd előmbe szép szemének
Bájoló egét,
Angyallelke s szent szerelme
Tiszta tükörét.
Hagyd éreznem olvadását,
Olvadása pillantását
Égni lelkemen!

Annyi boldog óra közzül
Egy órácska csak,
Hol szív szívvel, ajk ajakkal
Összeforrjanak;
Képzeletben is egy éden
És a kínos messzeségben
Istenéldelet.

3. FELLEG RÖPÜL FEJEM FÖLÖTT

Felleg röpül fejem fölött,
Az út alattam elszalad;
de ah szívem marad, marad
Éjszak felé!

Mint mágnestű, e szomju sziv,
Ha százszor délre löktetik,
Mind százszor visszaszökkenik
Éjszak felé!

Éjszak felé, hol két szép szem,
Nem a földsark jégtengere
E vonzalomnak ingere!
Éjszak felé.

CSALÁDI KÉP 

IV.
Kell-nékem zaj s mulatság
Csendek emberének?
Aki rabja – így gunyoltak -
Házi életének.

Kell nekem zaj és mulatság,
De nem a világé,
Vagy bizony azt vélitek tán
Síri csend a házé?

Kell nekem zaj és mulatság,
Mennyit ők okoznak!
Síppal, dobbal kis vitézim
Hogyha rám robognak.

Kell nekem zaj és mulatság,
Sőt csak ebben élek;
És ha még is megsokalnám,
Szerepet cserélek.

S gyermekek közt gyermek állok;
Együtt szökdecsélünk!
Ki tagadja, hogy mi itthon
Jó zajoskán élünk?

IX.
De hát ugyan már melyik az,
Kit szívem legjobban szeret:
E kékszemű lányt, e nyulánk,
Vagy ezt a tömzsi gyermeket?

Ha nézem e bogárszeműt,
Azt érezem, hogy ő maga
Ledkedvesebb, mivelhogy ő
Szerelmünk első záloga.

Ha nyakamon a lányka csügg
S viszont én a kis csacska szán:
Ő nékem a legkedvesebb,
Mert két fiú közt ő a lány.

Igen, de itt a harmadik,
Szívemben újra kész a harc -
Ő legkisebb, úgy gondolom,
S most legkedvesb ez angyalarc.

Válasszon aki tud s akar!
Én nem tudok, s nem akarok;
Egy asszonyt s három gyermeket
Szeretni tán csak elbirok.

X. CANTÁTE

Férfiak kara

Keskeny a való határa,
Keljetek föl, képzetek!
Ideálok bájhonából
Éneket teremtsetek!
Lenge, lebke szárnyad éljen,
Üdvözlégy phantásia!
Rózsafelhőd bájölében
Él az énekek fia!

Hölgyek kara

Keljetek föl, érzemények!
Éneket Teremteni,
a kebelnek ömledésit
Forró dalba önteni!
Mely az embert boldogítja,
Légy dicsőjtve, érezet!
Csak ha költőt láng borítja,
Szólni ajkát szív tanítja,
Költhet mester-éneket.

Férfiak kara

Légbe vész phantásiánk,
Könnyü röpte lengzetével!

Hölgyek kara

Mint dobog, mint ég a láng!
Elborít ah hév tüzével!

A kritikus

Képzemények, érzemények
Mind meg annyi bábalak;
Ész az ember égi része,
Más egyebe földsalak.
Érted, érted küzködésünk,
Légy dicsőjtve, fényes ész!
Szent világod a vezérünk,
Nélküled minden merényünk
Ködborúként szétenyész.

Férfiak kara

Jaj az ész repülni tiltja,
És a képzelet kihal!

Hölgyek kara

Jaj, a lángot mind eloltja,
Megfagy a sziv és a dal!

A művész

Lánggal égjen mindig a szív,
Mérd ki, ész, ösvényedet,
Ideálok bájhonába
Szállj el, ábránd képzelet!
Én a mester, összekötlek,
Engemet kövessetek;
Ízlés nélkül nincs művészet:
A szabályost és a szépet
Ihletem mutatja meg!

Mind a két kar

Üdv nekünk, kezet fog ésszel
A röpülő képzemény!
Összeforrtak: ízlésével
Mérsékelt az érzemény!

A geniusz

Forrjatok össze
Négy elemek,
Lelkem övezze
Éneketek!
S a csókbul ömöljön az isteni dal,
A mester örökdíszű hangjaival.

XI. KELET NÉPÉHEZ

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
Amidőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet kimondták
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében
Völgye, halma e vértől kövér;
A kaszás derékig áll füvében,
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van bizalmas nyája, van borága,
Drága ércet rejt a bánya ága.

Ín de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyűgző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!

Itt van a víz, négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi letér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy isteneszme terjedékben!

Im de a víz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor dacára,
Tétlenségünk vaslakatja zárja!

S itt van a nép! Mely nyolc századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez kardhoz egyaránt nyúl,
Ahogy a harc kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!…

De a népet megtöré igája,
Nyolcszáz évet könnyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel,
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e váltva ősi véren
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád,
És ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt, esküt és a népet
Megvetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kényhatalma lépett,
s szörnyen megcsonkúlt az ős család!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tettre fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel,
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen, s örök,
S lészen a föld népeidnek kincse,
Színarany az isten-adta rög:
Ami szárnya a madárseregnek
A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a víznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját,
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árboát!
Tenger a föld vére, lüktetése
Népek és hazáknak érütése.

És a nép mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
A mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te, isten, a véghettlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
Ami esküt a nemzet teve -
Add hozzá az ember legfőbb kincsét:
Szabadítsd fel a szellem bilincsét.

S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvette istenét.
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jőjön pusztulásnak!

XII. SERLEGDAL
(A M. T. Társ. 1844-iki naggyűlése évfordultára.)

Nem ötvös szabta meg becsét,
Árát e billikomnak,
Szabad versenynek nyílt terén
Nyert díja ez dalomnak!
Hadd mondjak áldomást vele
Azoknak hallatára,
Kik eddig is figyeltenek
Az énekek fiára.

Mondják, eltünt a lant kora
Rómával, Graeciával,
S a szép középkor vissza már
Nem tér troubadourával;
És, ami fénye s himpora
A dalnok életének:
A verseny és a pályabér
Örökre eltünének.

A kor, haszonnal lőn kora,
Szellem rugalma nélkül,
A szépnek, hogyha volna is,
Oltára már nem épül.
S mióta füszeráru lett
A szent borostyán ága,
Nem tűz babért a Capitól
Tassónak homlokára.

Sokat mondott már a világ:
De csak felét higyétek!
Minden kornak van éneke,
S lesz minden nemzedéknek.
Mig kék az ég, míg zöld a rét
S vig csermelyek susognak,
Mig szép leány lesz s hő kebel:
Költők dalolni fognak.

S költő ha lesz, ki énekét
Szívből szívnek dalolja,
Minden hazán s időkön át
Lesz aki pártfogolja.
S keblemben a szív feldobog,
Hogy van -  áldás reája! -
Van a magyar dalnoknak is
Van már Olympiája.

Üdvözlöm ez Olympiát,
Rákos, dicső meződön!
S égő szemem magasztosan
Tekint el a dicsőkön,
Kik honszerelmök lángiban
Áldzván a hazának,
A nagy Dunának partjain
Oltárt elsők rakának.

Hogy lenne a magyawrnak is
Mi nem volt, Pantheonja,
Mely keble s honja istenit
Egy szent gyűrűbe fonja,
Hogy lenne mű és tudomány,
Melyért a jobbak égnek,
Hív őre és védcsarnoka
A szent nemzetiségnek.

Az első áldomás övék,
S tiéd, dicső Széchenyi!
Kihez kötvék e bús haza
Oly s annyi szent reményi.

Az első magvat itten is
A földbe te vetetted:
s most a berek szent árnyiban
Egy hon hálálja tetted!

A díjbírákat illeti
Másodszor áldomásom;
Nem, mert talán nekem jutott
Megkoszorúztatásom:
De mert a pálya fövenyén
Versenyt és tért nyitának
A tudományok bajnoki
Közt a szerény lyrának.

Mely berke csendes árnyiban
Virágcsók és madárdal,
S vig csermelyek csörgése közt
Immár nem árva járdal,
De hölgyek, ifjak tapsa közt,
Előtte a hazának,
Szabad versenynek nyílt terén
Víhat babért magának.

A harmadik tiéd legyen
Szerelmem szép virága!
Mert általad nyert ihletést
Ifjú korom világa!
Hogy aki csak szerelmi kéjt
S szerelmi bút daloltam,
Utóbb hazát és nemzetet
Fenzengni megtanultam.

S e három áldomás után
A negyedik s utósó
Tiéd imádandó hazám,
S tiéd legyen, magyar szó!
Mely annyi vesztett kincs után,
Idők vészek dacára,
Reményeink révpartja vagy
Egy szebb jövő korára!

Szívem kiforrt, borom kifolyt,
A serleg is pihenjen;
De még előbb dicső Tokaj
Nedvével körbe menjen…
Hadd állíthassam azután
Közé az ékszereknek,
Hol gyér, de szent emlékeim
Felrakva díszelegnek.

Kincs és emlék lesz az nekem,
Ha múltamat pillantom;
Szárny és ösztön, ha ihletés
Ragadja dalra lantom;
Költőnek egy jutalma van:
- Más őgy se vár reája -
Kezéből honfirátrsinak
Elismerés-pálmája.

Családi kincse, s emlék lesz az
Házam kis templomában,
Hol tiszta, jámbor kegyelet
És régi jó szokás van;
S ahányszor ünnepélyre gyül
S családi vigalomra:
Tisztelve nézend gyermekem
Az emlékbillikomra.

És csak, ha egy igaz barát
A régi jó időkből,
Vagy tiszta lelkü honfiu
A jobbak seregéből
Ül asztalomhoz – mert ez is
Ünnep – igyék belőle…
Más még azt is, hogy létezik,
Se tudja meg felőle!

XIII. KANDALLÓDAL

Kályha mellett fül a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját.
S versenyt szíja füsti mellett
Hosszu nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim
Kik meglátogattok,
E hazának jó, bal sorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ottkünn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint a cserfa, légyen e szív
Ép, s kemény a mellben;
Mind e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Én kezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Így rakassék máglya minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, amit elgondoltam,
Vágyam, és imám lett:
Vajha lángra így lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
Ahogy égni látod,
Bár csak annyit eszközölne
Meleget s világot!

Rakj a tüzre, szép leányka,
barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsustorogjon;
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel:
A dics az, fenntartni lángját
Új s új kellemekkel.

És, ti szíves jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá,m íg a tűz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vigan, egyre másra -
Sűrű, nagy füstöt bocsátva
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszu füstöt
Régi borujának,
Hogy, miként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyésszék
Semmiség ürébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe:
Rajta, szélvész a viharban,
Rajta, társak ittbenn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában 
Ébredő tavaz van!

XIV. AZ ARANYKOR

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Hová, hová levétek,
Ti népek, nemzetek,
Kik közt csak nagynak, szépnek
Oltári égtenek?

A szellő dalt susoglott,
Érzett a kő, s beszélt,
Minden berekben isten,
Folyókban szellem élt;
Az ember, és az élet
Két testvér voltanak
Egymással, és a szívvel
Kar-öltve jártanak.

S a hősi tett nem halt el
A tettek mezején;
A szerelem nyögése,
Erény, hit és remény
Lelket nyert a vésünek
S a lantnak általa:
Te bájkorányod volt az,
Költészet hajnala!

A hajnalból sugárit
Fényes nap hinti szét:
Más nemzetek borítják
Immár a föld szuinét,
Dereng, mereng a költés
Homályos sugara,
Korunk az ész delének
Mondjátok, fénykora.

Zöldellő berkeinkben,
Fennen dicsekszetek,
S a rét himes virágin
Tündérek nincsenek.

Halakkal és vadakkal
Ékes nekünk a tó,
Nymphák helyett folyóink
Hasítja gőzhajó.

S az esti égnek ívén
Átúszó csillagok,
Tán bujdosó testvérek,
Vagy szellemrokonok?
A hold ezüstpalástján,
A nap aranyhaján,
A bűvarázst letörlé
A kandi tudomány.

Minek nekünk a szirtben
Keresni érzetet?
Rejt az nekünk keblében,
Mondjátok, érceket!
A vész dörgő szavában
Tán isten hangja szól?
Nem úgy találtuk azt a
Vegytan szakmáiból.

Az ember kebelében
Vér és nedv habzanak,
Az istenek templomban,
Vagy mennyben lakjanak;
Új hatalom lőn úrrá:
Az észnek istene!
Kiáltotok s kiált fel
Az új kor szelleme.

És kezetekbe vévén
Javitó ecsetet,
A régi képnek adni
Vágyván új életet:
A régi bájos képen
Addig javitotok,
Mig festék és a lélek
Rajt elmosódni fog!…

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Te kőbül és ércből is
Embert képzél vala:
Emberbül is követ gyúr
Ez új kor angyala!

XV. ISTENT IMÁDJON MINDEN

Istent imádjon minden, mert van isten!
A földön égen és a tengeren;
De hol, minő alakban s mint imádjak?
Csak megimádjuk, én nem keresem.

A férfiő az ész szövétnekénél
Meg fogja lelni mindütt istenét,
Meg a nyiló tavasznak életében,
S meg, hol a téllel sírba száll a lét.

Szavát megérti a dörgő viharból
S a kis pacsirta zengedelmiben,
A büszke tölgyben, és szerény virágon,
A föld űrében, s szív redőiben.

De a gyermeknek meg kell őt mutatnod -
Képét kell adnod, s vezető kezet!
Az értelemnek fényes teremébe
Az érzelemnek csarnoka vezet.

A szív csatornáján vezesd hajóját
Az élet zajtó tengerébe be,
Könnyen lehet, hogy jégre viszi máskép,
Vagy megfagyasztja az ész hidege.

Mért fosztanád tehát meg himporától
Már bimbaján a gyermek életét?
Miért ölnéd ki ész hideg vasával
Belőle a hit szívköltészetét?

Elég korán, elég korán jövend el
A fanyar élet jégfagyos szele,
Mely hit, remény és szerelem virágit
Szivetlenül, s egyenként tépi le.

Ha tiszta, sallangtól és babonától,
Ha nem rajongó, vak ábránd a hit;
Minden regéje, képes fényhomálya
Egy-egy eszmét, egy érzését szentesít.

Hadd népesítse hát meg angyalokkal
A gyermek a menny kéklő sátorát,
S találja föl, mit földön nem lelend meg,
Egy túlvilágnak sejtelmes honát!

S ha szent falak közt ünnepélyes órán
Fölsír a szívet rázó orgona;
Vagy bús harangzugást terel feléje
A csendes estnek néma alkonya:

Ragadja meg lelkét varázskezekkel
A véghetetlen isten ihlete!
A véges ember rejtélyes valója
Legszebb és legdicsőbb költészete.

A végtelennek órjás gondolatja
Léleknek és szívnek rugalmat ad;
S csak az,kiben magas emelkedés van,
Lehet, mint ember, nemes és szabad.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.