Elment. Orcáját istenfény boritja,
Mögötte gyászos árnyék fátyla leng.
Emelt homlokkal megy a büszke szittya,
az ég kapuját bátran kinyitja,
Sírón – repesve nézzük idelent…
A tárt kapun csodáknak fénye lobban
Örök dicsőség orgonája bug.
Istenkézrakta égi csarnokokban
A himnuszorkán tombol egyre jobban,
Bús angyal könnytől párnázott az út…
Ő megy nem nézve jobbra balra…
Száll mint a nyíl, mit biztos kéz kilőtt,
Szívből köszöntik hangját meg se hallva,
Az Úrra néz. Mindnyájunk Atyja
Kitárt karokkal hivón várja Őt.
Fényteste mellett szótlan angyaloknak
Sok százezerje búsan lépeget.
- Az égi úton rőt fáklyák lobognak –
Kart-karba öltve cserfalombot vonnak
A banduklónak lábnyoma felett.
Rövidke perc és célhoz ér a vándor
Tenger s Folyam szent ölelésbe forr.
Tárt keble csöppnyi titkot sem palástol
S ki nem kért semmit senki mástól
Kérő szó torkán tompán zakatol…
A büszke tölgy meghajlik… Nád a szélben…
„Maradtam volna… Hívtál… Itt vagyok…
Ki szent titkodból sok csodát meséltem,
Ne rám nézz… Lásd a messzeségben…
A fajtám… Vérem… Várnak… Magyarok…
Forrás: Szeretet 5. évf. 4. sz. 1927. febr. 25.
