2013. jan. 21.

Vergilius: Fák, emberek, istenek

 
- Georgicon II. k. 176-542. sor)

Ám oly „bölcs” se legyen, ki talán meggyőzne felőle
hogy Boreasfúvás-idején a rideg rögöt érintsd!
Télben a rétre fagyok zárat dermesztnek; az elszórt
csírát nem hagyják gyökerét eregetni a földbe.
Szöllőt ültetned legjobb, ha tavasz bíborával
megjön a hosszú kígyók gyűlöltje: a hószínű szárnyas,
vagy ha az őszi szelek kezdődve, az elrohanó Nap
még a telet lovaim be nem érte, de vége a nyárnak...

Lombos fákra csakúgy a tavasz s erdőkre tavasz kell;
duzzad a föld tavaszon, mag után áhítoz a méhe.
Akkor a termékeny záporral Atyánk, a hatalmas
Aether, ölébe leszáll buja hitvesinek s egyesülve
- szörnyű a szörny testtel – táplálja megannyi szülöttit:
Cserjék rejtekiből felzúg csicseregve madárdal
s Vénusnak napját megtartják rendben a nyájak.
Az üde föld vajúdik s Zephyrosnak az enyhe fuvalmán
rét feltárja ölét, jut mindenüvé buja harmat
s már új napra merik magokat rábízni a csírák
nyugton; a kacs se remeg, ha a déli szelek kerekednek,
vagy ha heves felszél zivatart hömpölyget az égen;
sőt bimbót pattant s lombját kifakasztja egészen,
Azt hiszem én: a világ első meglettekor éppen
ily napok izzottak s ilyen volt épp a folyásuk:
Az tavaszon lehetett... Tavaszát élvezte hatalmas
földünk és Nemeréknek a téli fuvalmi pihentek,
hagy legelébb állat felszítta a fényt s a töretlen
rétségen felütötte fejét Földnek fia: Ember;
hogy vadak erdőkbe s hogy csillagok Égre kerültek...
hisz gyengéd zsengék meg sem bírnák ama próbát,
hogyha ilyen pihenés nem jönne a fagy meg a hőség
közt s ha az Ég kegyesen meg nem könyörülne a földön!

Végül még...: bármily dugványt dugsz is be a réten,
hintsd buja trágyával s ne feledd sok földbe takarni,
nedvszívó köveket, cserepes kagylót beleásva;
mert becsereg közeikbe a víz, átjárja a lenge
fuvallat s felüdül a vetés. Van ezért, ki felülre
sziklát rak vagy egész dombbal cserepeknek a terhét:
oltalom ez szakadó záporral szemben is éppúgy
mintha a szomjú mezőt kutyahűség vágja repedtté.

Hogyha a hajtás „ül”, ne feledd felhányni a földet
gyakran az aljánál s forgatni a durva kapákat
vagy megeresztni ekéd, hogy törje rögét, meg az ökröd
ott, vesszőidnek közein, kaptatni behajtva;
aztán sima karót, hántolt cserjének az ágát
meg kőrisnyeleket s a „lugast” állítani rendjén,
hogy felkúszva e támaszain, szeleket kinevetni
szokja a kacs s a magas szilnek lépcsőit elérje.

Ám míg friss lomb közt csak serdül az ifjúságuk,
kíméld zsengéid! Míg vígan az Ég felé törtet
a ragyogó napban, „kantárt-megeresztve” a hajtás,
sarlóél testét illetni ne merje; a lombot
tépjed csak körmös kézzel s ritkítsd ki helyenként.
Majd mikor így az erős tó általölelve a szilfát
túlnő rajt, akkor nyírd üstökit, akkor a karját
nyesd meg; előbb a vasat nem bírja ki, ekkor azonban
vígy szigorú kormányt s túltengni ne hagyjad a lombot.

Fond a karámokat is, jószág szabadon ne maradjon,
főleg míg zsengébb csak a lomb, ki nem állva a próbát
s benne a méltatlan télnél, meg a Nap hevinél is
jobban a réti ökör, meg zekvő kecske tesz egyre
károkat és a juhok s a falánk tehenek letarolják.
S annyit az ősz deriből kristályosodott fagyok, annyit
tikkadt domb tetején nehezen megfekve a nyár sem
árthat, mint az ilyen nyájak, meg a fognak az érdes
mérge s amit harapás edzett be a törzsbe a sebhely!
Épp eme vétségért vágják Bacchusnak a kecskét
mindenik oltáron s ó játék lép fel a színre;
éppen ezért tűzték költőknek díjul Athénban,
míg falu s utca során vidám poharak közepette
bársony réten, olajtömlőkön a nép nekibuzdult...
Éppígy – Trójából jött vér – Ausonia népe
borzas versekkel mulatoz s kitörő kacagással,
míg vájt kéregből ijesztő arcokat öltnek
és téged hívnak víg dalban, Bacchus, a képed
mását aggatván lengén a fenyők tetejére:
ettül a szöllőskert mind bő termésbe virágzik,
eltelnek mélylő völgyek s el a vájt szakadékok,
mind, hova csak tisztes fejit elmutogatta az isten...
Hát illőn zengjük Bacchus dicséretit, úgy mint
zengték már az apáink; jöjjön a tál a kaláccsal,
oltárhoz szarvnál-vezetett, szent kecskebak álljon
és a zsíros belrészt mogyorónyárson sütögessük.

Szöllők gondjának megvan még rá az a terhe,
mely soha nem csökken; tudniillik egészben a földet
évenként három-négyszer felvágni, göröngyit
mindig törni kapák fejivel s tisztítni a lombtól
a szöllős-berket. Körben megy a gazdái munka
egyre s az ó nyomain gördül le megújra az új év,
S már amikor késő lombját levetette a szöllő
és a fagyos felszél leveré ligetinknek a díszét
már akkor gondját a jövendő évre vetette
szorgalmas gazdánk s Száturnusz görbe vasával
mind telelő tőkét nyírogat s készítgeti késsel.

Vágj elsőnek a földbe s gyújts elsőnek az elvitt
ág-bog alá; legelébb hordd védett helyre karóid,
legkésőbb szüretelj! – Kétszer tör a tőre a lomb-árny,
gyom kétszer támad termésre sűrű tövisével:
mindkét próba kemény. (Dicsérd csak a nagyszerű fundust,
jobb művelni kicsit!) Szintígy az egértövis érdes
vesszeit erdőben, parton kell vágnod a vízi
nádat s gond kínoz vadon-élő füzek okából,
S bárha kötözve a tő, bár nyughat a lombrul a sarló,
bárha a vincellér munkált rend végirűl ujjong,
fel-fel kell mégis hánynod s porzatnod a földet
és már ért fürtöt még féltened egyre az Égtől.

Ellenben mívelés nem kell az olajnak; a hajlott
sarlót sem kívánja, se jól-megülő kapa nyelvét,
hogyha a földbe fogant egyszer s megszokta a szellőt,
Mára talaj, ha csak ásó törte fel, adja a nedvet
plántájának; ekére kivált súlyos lesz a termés.
Ennek okán: termessz buja, béke-barátja olajfát!

S így a gyümölcsfák is. Ha a törzsük az izmait érzi
és gyarapodhatnak, már enn-erejökbül az Égnek
egyszeriben szöknek, nem várnak semmi segélést,
S mégis azért az egész ligetet görnyeszti a termés
s nem-művelt rejtek pirosul vénszínű bogyóktól;
úgy nyesik, a csigacsőt, s úgy termi magas fa a szurkot,
éji tüzek táplálóját, fénynek löveléjőt
-    -    -    -    -    -
Ám nem a nagy-fák csak! Fűz is, meg a törpe rekettye
nyájnak elég lombot, meg a pásztor részire árnyat,
nyújtja a szöllőnek sövenyét, meg a méznek anyagját.
puszpáng-hullámzó Cytorust is nézem örömmel
s Narycium szurkos ligetit, s örvendek a zöldnek,
hol látom: se kapák, se az emberi gond nem okozták.
Még ama nemtermő fák is, kaukázusi ormon,
melyeket állandóan tör s hord dühe a Nemeréknek,
mindjök szolgáltat valamit; szolgál a hajókhoz
hasznos fát a fenyő; házakhoz: a cédrus, a ciprus.
Ebből esztergáz küllőt, a szekérhez amabból
vág tányérkereket s görbít ladikaljat a gazda.
Fűzfa a vesszeivel, lombbal bőséges a szilfa,
myrtus erős dárdát ad, a som kitűnő hadiszer-fa,
míg Irturaeában tiszafát hajlítanak íjjá.
Sem sima hársak avagy vésdőre teremve a puszpáng
nem fél „formától”: megvájja hegyes vas a fájok.
S éppígy a rohanó hullámakon úszik az éger
s szép, teknőc-dísszel-kirakott ajtó sem a főcél,
sem takaró, aranyos-mintás s ephyreiai ércek,
s még a fehér gyapjút sem festik aszír-keverékek,
sem mézfű a folyós olajat meg nem hamisítja,
akkor a gondatlan nyugalom s álságtalan élet
gazdag kimcseivel, tág téreken akkor a béke,
barlangok, vidám tavak és hűvös szakadékok
és bőgő marhák s fa alatt mi oly édes: az álmok, -
megvan mind; vannak berekerdők, bent vadak odva,
és munkát-bíró, szűk-sorba szokott fiatalság,
isteni szentélyek, tisztelt öregek...: közepettük
földünk elhagyván legutolsót lép az Igazság...

Ámde felém legelébb fő-fő kedveltim, a Múzsák,
kiknek a papja vagyok, forró szerelem sebezettje,
jöjjenek; Ég utait, meg a csillagait mutogassák,
Nap sokféle fogyásit, a Holdnak váltakozásait;
honnan a földrengés s mi dagasztja magasra a tengert,
hogy gátján átlép s mi apasztja le vissza magába;
Oceanusba miért siet úgy lepihenni a téli
Nap, vagy a késlekedő éjjelt mi halasztja-marasztja...?
Ám, ha a Természetnek e titkaiban betekintnem
gátolná hűlő vérem, mely a keblem elömli,
hát lesz a rét örömöm s völgyet locsoló vizek; erdők
és folyamok szeretettim, - hirtelenül. Az a síkság...
Spercheios s a lakón bacchánsnőktől beüvöltött
Taygetos!... Ó, ki viszen Haemus jégszurdoki közé
és ki takar sűrű lomb árnyékába be engem?
... Boldog, a dolgok okát, aki átallátni tanulta
és minden félést, hajthatlan Fátumot éppúgy,
s lába alá tapodó a mohó Acheron zajagását!
Az se szerencsétlen, ki paraszt-istent megimád még:
Pánt, agg Silvanust s Nymphák testvéri csoportját.
Arra se népi nyaláb, se királyi bíbornak a vágya
s nem hat a visszavonás, hűtlent fivérre uszító,
nem, - ha a forrongó Histertől jönnek a dákok
Róma szerencséje s bomló birodalmak. Ilyennek
nem kell szánva szegényt búsulni s irigyleni dúsat:
Mit maga-szántából hoz az Ég termést, mit a rétség
ád önként, - leszedi s nem látja a vaskezű „törvényt”,
háborodott Fórum táját vagy a népi levéltárt.

Mások vak vizeket kísértnek evezve, rohannak
fegyveren át; a királyi lakon s küszöbön behatolnak.
Ez várost támad dúlván s tűzhelyt, nyomorultat,
hogy kelyhén gyöngyök s legyen ágyán sarrai bíbor.
Rejti amaz kincsét és l aranyán, mit elásott.
Ez bámulja s eped szószékre, amazt meg a tapsnak
vágya ragadja, amely kettőzve: a nép- s az atyáknak
székeiről felzúg. Kin a testvér vére piroslik,
víg s házát, meghitt küszöbit száműzve cseréli:
más Nap alatt fekvő Idegen haza tára indult.
Ám gazdánk földjét csak nyitja a görbe ekével:
gondja ez évének s a hazát, kicsi tűzhelyit evvel
látja el és a gulyát meg a munkás ökreit evvel...
S nincs szünet itt. Mostan dúskálgat az év a gyümölcsben,
bőség ül a barázdákban s zsúfolja a magtárt,
majd jön a tél: sicyoni bogyót mállaszt az olajprés,
víg a hízó makkról jövet, erdőn nő a kukojsza;
önti az ász sokféle gyümölcsét s fent a magasban
napfényes sziklán a szüret mézzé aszalódik.
Ám körül ott csüggnek csóklesve a drága szülöttek,
tiszta lak őre szeméremnek... Teheneknek a tőgye
adja tejét s a kövér bakkecskék vígan a fűben
szarvukat összevetik s egymással megverekednek.
Ünnepet ül gazdánk. Pázsitra terülve – miközben
tűzláng ég közepütt s kelyhet koszorúzgat a többi
áldoz s Présisten téged hív, majd meg a nyájak
őreinek szilfát kijelöl gyors dárda-vetéshez
s parlagi tornához nyers testeiket kitakarja.

Így éltek régen szabinoknak az ősei éltök,
így Remus és Romulus s így nőtt Etruria naggyá
s – tudnivaló – legszebb így lett vala Róma e földön:
hét hegyet – egy város! – fallal vett körbe magának.
Dicte királyának kormánya előtt s azelőtt, hogy
már marhát vágtak s istentelen emberek ették,
így folyt földünkön Száturnusz aranykari élte,
míg kürt harsantát sem hallották, sem a zordon
üllőkön nem csörrentek pörölyöktül a kardok...

Ámde mi már roppant pályák síkját befutottuk
s itt az idő habzó paripákról oldani kantárt....
 
(Ford.: Marót Károly)
(Forrás: Széphalom 3. évf. 1929. 9-10. sz.)

Illés Endre: Dunántúli legendáskönyv - Dallos Sándor könyve


 

dallos sandorLegelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a "Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. "Nem ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem - írja könyve bevezetésében. - Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, - "mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje - a szándékban - talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek meg "Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: "...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére".

Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a "Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. Letagadhatatlan, hogy a régi népi élet formái - közel évszázados folyamattal és immár visszafordíthatatlanul - felbomlóban vannak, nálunk is, másutt is; de amit ez a népközösség kultúrában épített, amibe fogódzott, s ami közös szívverése Európa népeivel volt, - azt nagyjából megmentettük, minden osztálynak hozzáférhetővé tettük, s ha írásba merevítettük is, de kiemeltük az idő és a szó elporladó, kihűlő múlásából.

BEETHOVEN, LUDWIG VAN (1770-1827): Fidelio





„Összeszedettebb, energikusabb, bensőségesebb művészt még nem láttam – írta Beethovenről Goethe 1812-ben -, igen jól megértem, hogy különc, szemben áll a világgal.” Nemcsak a személyiség lényegére tapint ez a jellemzés. Érinti a személyes zeneszerzői módszer lényeges vonásait is. A Haydn és Mozart nevével jelzett klasszikus korszak beteljesítője, az egyetemes zenetörténet legnagyobbjai közé tartozó bécsi mester számszerűen kevesebb művet hagyott az utókorra, mint nagy elődei. Haydn több mint száz, Mozart mintegy félszáz szimfóniát komponált, Beethoven kilencet; Mozart csaknem tucatnyi operát, Beethoven egyetlenegyet. Nem az ihlet vagy a termékenység hiányát, hanem irányát bizonyítja ez az adat: a kompozíciós munka soha korábban nem ismert koncentráltságát és befeléfordultságát, a mindent egybemarkolni akaró formafegyelmet és a zene határait feszegető beszédességet.

Beethoven szó szerint küzdelmet folytatott anyagával, hogy a szabad személyiség önkifejezésére alkalmassá alakítsa. Vázlatkönyveiből kitűnik, hogy zenei gondolatai nem eleve tökéletesen pattannak elő, hanem új meg új változatok érlelődéséből, kínkeserves formálódás eredményeként jöttek létre. „Sokáig, néha nagyon sokáig hordozom magamban gondolataimat, mielőtt leírnám. Emlékezetem annyira megbízható, hogy egy témát, amit egyszer megragadtam, évek múltán sem felejtek el. Bizonyos dogokon változtatok, elvetek egyest s mást, újra próbálom, amíg csak elégedett nem vagyok vele. Akkor aztán elkezdődik fejemben a kidolgozás munkája hosszában és széltében, magasságában és mélységében, s mivel tudatában vagyok annak, hogy mit akarok csinálni, sohasem hagy el az eszme…” Ez a vallomás a zeneszerzői műhelymunka nézőpontjából erősíti meg Goethe megfigyelésének helyességét. A beethoveni értelemben vett opusz (és opera) nem isteni szikraként, spontánul és egyszerre kipattanó végleges alak. Újra meg újra átdolgozott, átalakított, egy új szubjektív bensőség, egy „eszme” legmegfelelőbb kifejezésére kényszerített részletek koncentrátuma.

Életműve középpontjában hangszeres művei állanak. Ezekben a szimfonikus zenei kompozíció történetileg új típusa érlelődik meg. A mű legapróbb pórusait csakúgy, mint egészét roppant dinamizmus hatja át, s ez valamilyen felnövekvés, célhoz érés, megszenvedve kivívott győzelem benyomását kelti. Minden műalkotás fokozott mértékben egyéniség, a többivel összetéveszthetetlen individuum. Gondoljunk egyetlen példára, a III. szimfóniára, a beethoveni formaakarat úttörő dokumentumára. A hagyományos formakeret itt grandiózus méretűvé tágul; a mű tételrendje és tételeinek belső szerkezete roppant kohó: a kontrasztáló motívumok és témák feldolgozása salaktalanná, tisztává égeti a zenei alapgondolatot. A zeneszerzőtől származó jelző, az „Eroica” a címben is jelzi ezt az eszmét. Eredetileg „Buonaparte” lett volna a szimfónia címe; a művel Beethoven zenei emlékművet akart állítani a francia forradalom örökségét védelmező hősnek, Napóleonnak, akit szellemi rokonának érezhetett. Amikor viszont eljutott hozzá a hír, hogy az első konzul császárrá nyilváníttatta magát (1804), a zeneszerző tomboló haraggal fordult szembe a szabadságeszme árulójával, az új zsarnokkal. A „hősi” szimfónia „érvényben maradt”, de új feliratot kapott Eroica szimfónia „egy nagy ember emlékére”. A mű végleges alakjában őrzi a forradalom utáni francia zene, a Bécsben 1802-ben és 1803-ban bemutatott Cherubini- és Méhul-operák dinamikus stílusának, indulóinak hatását; a szabadságeszme az új zsarnokság sötétjében tisztább fénnyel világít, mint valaha.

Beethoven egyetlen operájának komponálása közvetlenül a III. szimfónia befejezése után kezdődött. A szövegkönyv alapjául a francia Pierre Gaveaux Leonora, avagy a hitvesi szerelem című, Párizsban 1798-ban bemutatott „szabadítóoperájának” librettója, Jean Nicolas Bouilly műve szolgált; ez a műfaj követelményeinek megfelelve adja elő a Fidelio-történetet, állítólag a forradalmi terror alatt megtörtént eset alapján, a cselekményt a cenzúrára tekintettel spanyol környezetbe áttéve. A bécsi Udvari Színház titkára, Joseph Ferdinand Sonnleithner e francia eredetit követve írta meg azt a három felvonásra tagolt operaszövegkönyvet, amelyet a szövegek között mindig is kritikusan válogató Beethoven örömmel fogadott. Az eredeti Leonora címet az udvari opera intendánsa változtatta Fidelió-ra, hogy megkülönböztesse a francia eredetinek egy másik feldolgozásától, Ferdinando Paer művétől, amelyet 1804-ben mutattak be Drezdában.

Beethoven az operán szokásos módszerével dolgozott, vázlatok és változatok egész sorát készítve. A művet 1805-ben balszerencsés körülmények között mutatta be a Theater an der Wien: a hallgatóság jó részét a Bécset megszálló francia hadsereg tisztjei alkották. De maga a komponista is belátta, hogy szükség van bizonyos átdolgozásra, egyebek között rövidítésekre. Fiatalkori barátjának, Stephan von Breuningnak segítéségével sikerült dramaturgiailag koncentráltabbá tenni a művet (három helyett két felvonás; bizonyos zenei részek elhagyása; új nyitány – az ún. III. Leonora nyitány – komponálása; az első változatot az ún. II. Leonora nyitánnyal adták elő, az első nyitányt maga a zeneszerző vonta vissza). A Fidelio második változatának bemutatójára 1806-ban került sor; az igazi siker ezúttal is elmaradt. Hosszú évekig Beethoven ad acta tette szívéhez oly közel álló operájának ügyét; csak sikerei csúcsán, a VIII. szimfónia befejezése után kezdett hozzá a harmadik és végleges változathoz. Ennek szövegkönyvét a dramaturgiai tekintetben is kiváló munkát végző szakember, Georg Friedrich Treitschke vette kézbe; Beethoven jelentős részeket átírt, és új nyitányt komponált a műhöz. A Fidelio e végső alakjában az 1814-es bemutatón a bécsi Kärtnertortheaterben teljes sikert aratott.

A Fidelio szövegkönyvét Lányi Viktor fordította magyarra.

SHAW, GEORGE BERNARD (1856-1950): Az ördög cimborája – Szent Johanna





Vannak emberek, akik az életet a maga teljességében szeretik élni, kiélveznek mindent, amit csak nyújthat, ezért sorsuk kalandos és mások számára is érdekes. Vannak azonban olyan emberek is, akik szinte csak a szellem világában élnek; életük külső eseményei jóformán elhanyagolhatóak, pályájuk, hivatásuk felolvasztja és magába szívja őket. Mindaz, ami ezen kívül esik, számukra lényegtelen.

Shaw iskolapéldája lehetne az utóbbi típusnak, hiszen egész életét belső világa határozta meg. Írországban született, e protestáns angol családban. Apjától örökölte a humornak azt a fajtáját, amely semmit nem vesz igazán komolyan, és bizonyos derűs lenézéssel tekint minden problémára. Anyja hűvös, távolságtartó, intellektuális nő volt, tőle ezt az élet- és magatartásformát ette át. Iróniáját, szellemét és szellemességét bőségesen kamatoztathatta később a drámáiban, s e drámák sajátosságát, hogy tudniillik tettek helyett érvek és ellenérvek harcolnak a színpadon, annak köszönhetjük, hogy ő is csak intellektuális dolgok iránt volt képes igazi szenvedélyt érezni.

„Külső”, valóságos életében nem sok történt; puritán, önmegtartóztató életet élt, talán ennek (is) köszönhető, hogy kilencvenhárom évet megért. Zárkózott, visszafogott, visszahúzódó ember maradt egész életében, „valódi angol őr”, mondhatná bárki, ha a darabokból nem az derülne ki, hogy Shaw kifejezetten utálta az angol úriembereket – sosem mulasztotta el, hogy csípjen rajtuk egyet, ha megtehette.

Húszéves koráig Dublinban élt, 1876-ban édesanyjához költözött Londonba. Először regényírással próbálkozott 1879 és 83 közt megírt öt regényt, ezek újságokban jelentek meg folytatásonként; később azonban ezek mindegyikét rossznak érezte és megtagadta. Az utána következő években újságíró és kritikus lett, főként zene- és drámakritikával foglalkozott, mindkettőben az akkortájt forradalmian újnak számító szerzők pártján állott: az előbbiek közül Wagner, az utóbbiak közül Ibsen harcias védelmezője volt.

1892-ben mutatta be első darabját, a Sartorius úr házai-t; csak két előadást ért meg, de hatalmas felzúdulást keltett, egyszerre bélyegezték „forradalminak” és „erkölcstelennek”. Az utána következő néhány dráma is hasonló sorsra jutott, végül a Shaw által „kellemes színdaraboknak” nevezett drámák törték meg az átkot. Közülük az elsőt, a Fegyver és vitéz címűt 1894-ben mutatták be. Ezután töretlenül növekszik munkáinak népszerűsége egész haláláig, olyannyira, hogy 1925-ben Nobel-díjjal jutalmazzák.

Történelmi darabjai között az egyik legjobb az 1897-ben írt Az ördög cimborája (1897-ben amerikai, 1899-ben angliai, 1906-ban magyar bemutató a Vígszínházban, Méhes Lajos fordításában; ma Mészöly Dezső átültetésében játsszák). A Shaw minden darabjában megjelenő gondolat, hogy egyrészt senki sem az, akinek mutatja magát, másrészt – és ez még fontosabb – senki sem az, akinek hiszi magát, itt is felbukkan. Richard Dudgeon, a darab főhőse nem gonosz ember és nem „az ördög híve”, ahogy hiszi magáról. Épp ellenkezőleg a hamis, mert nem Isten és az emberek szeretetével átszőtt vallásosság ellen lázad. Anyja, a szenteskedő, mindenkibe belekötő, a neki kiszolgáltatott embereken a vallás, az erkölcs és az erény nevében zsarnokoskodó Dudgeonné példája annyira taszító, hogy Richard bizonyos szemszögből logikusan gondolkodik, amikor úgy dönt, ha ez az erény és a vallás, akkor ő inkább az ördög mellé szegődik. Más kérdés, hogy mikor válságos helyzetbe kerül, habozás nélkül vállalná a halált egy másik ember helyett – vagyis mondhat bármit, a tettei egész másra vallanak…

Az érem másik oldala Anderson tiszteletes, aki a veszélyhelyzetben hamarost rájön, hogy ő ugyan nem óhajtja Istenre bízni a világ ügyeinek elrendezését, hanem inkább maga vesz kézbe a saját sorsát meg a körülötte élőkét. Pillanatok alatt levedli az addigi szerepét, s mint katona és reálpolitikus találja meg valódi helyét a világban.

Az 1923-ban írt Szent Johanna (1923-ban amerikai, 1924-ben angliai, ugyanabban az évben magyarországi bemutató, Hevesi Sándor fordításában; ma Ottlik Géza átültetésében játsszák) is felhasználja ezt a jellegzetes shaw-i fogást, ahol a dolgok és emberek önmaguk ellentétébe fordulnak át. Az azonban, ami a drámabeli világot őrült kavargásra készteti, önnönmaga nem változik: Johanna maga. Johanna szent egyszerűséggel áll a világban, rendszerint nem is érti, valójában miről folyik a szó. Ő csak azt teszi, amit a „hangjai” parancsolnak, ezek pedig Isten szavait tolmácsolják neki. Isten olyan hatalmas, hogy emberi ésszel föl sem lehet mérni; nevetséges dolog szembeszállni vele, netán megpróbálni keresztezni a szándékait. Johanna ezzel ösztönösen tisztában van, tehát a világot nagyon egyszerűnek látja. Konfliktushelyzet nincs, mert nincs választási lehetőség; még csak vágyai sincsenek, mert Istenhez ilyen közel, a kegyelem állapotában már lehetetlen mással törődni, mint Istennel. Körülötte azonban úgy felbolydul a világ, ahogy a vízbe dobott kő felveri a hullámgyűrűket. S furcsa, de igaz: nem arról van szó, hogy az emberek nem ismerik fel az ő szentségét és kivételességét. Nagyon is jól látják. Épp csak jobban érdeklik őket a saját kis ügyeik, mint Isten és az ő elképzelései. Mindenki a saját dolgai után lót-fut, és ha a túlvilág követelményeivel találja magát szembe, bizonyos, hogy az „itt és most” többet fog nyomni a mérlegen.

Shaw nagy mestere volt az illúziók kimutatásának. „Látjátok, ezek vagytok ki, és közben azt hiszitek magatokról meg másokról, hogy nem is ilyenek vagytok, hanem olyanok, vagy fordítva…” Talán ez az oka percre sem lankadó népszerűségének is: mindenki elé tükröt tart, segít, hogy az – a maga érdekében – felismerje önnön lényét.

AUGUST STRINDBERG (1849-1912): Julie kisasszony





Álmodom, tehát vagyok.” Mert életét, saját szerepeit a drámáiban követhetjük végig. Életének utolsó évében a szociáldemokraták 45 000 koronát gyűjtöttek össze, amelyet int „ellen-Nobel-díjat” adtak át az írónak (mert az igazit nem kaphatta meg).

Johan August Strindberg 1849-ben született Stockholmban. Apja egy gőzhajózási iroda tulajdonosa volt, aki saját házvezetőnőjét vette feleségül. Sok testvére volt, de egyedül ő végezte el a középiskolát. Orvosi, bölcsészeti tanulmányokat folytatott az uppsalai egyetemen, amelyeket soha nem fejezett be. Háromszor kötött házasságot, s mind a három kudarccal végződött. Utolsó éveit teljes magányosságban töltötte.

Első, politikai és társadalmi témájú írásai a 70-es években jelentek meg, amelyek ismertté tették nevét Svédországban. A sajtó támadásai elől 1883-ban külföldre távozik, s kis megszakításokkal tizenöt évig él távol hazájától, főleg Berlinben és Párizsban. Első fontos műve az Olof magiszter (1881) című történelmi dráma, amelyben a fiatalkori ideák és a szkepszis konfliktusával foglalkozik. 1879-ben írta A vörös szoba c. kulcsregényét. Evvel a művével emelkedik a svéd naturalista próza élvonalába. Regényében szatirikus hangon mutatja be a korabeli svéd társadalmi és kulturális viszonyokat. Több művében élesen támadja a feminista mozgalmat (pl. Házasodjunk!, 1884-86). 1888-ban írja a Julie kisasszony c. egyfelvonásosát. Ehhez utólag írt egy hosszú előszót, amelyben a naturalista dráma elméletét és újításait foglalja össze. Egyesek szerint az előszónak nagyobb a jelentősége, mint magának az egyfelvonásosnak. A nálunk is ismert Haláltánc (1901) c. drámájában ismét visszatér a 80-as évek témáihoz (a házasság problémája, férfi-nő kapcsolat). 1909-ben A nagy országút című drámai költeményében írta meg életének és művészetének összefoglalását. Utolsó éveiben leszámolt a politikai aktivitással: „Költő vagyok, mindig is az voltam, és nem helyeslem, ha egy költő próféta vagy politikus akar lenni” – írja egy levelében. Egy pszichiáter szerint skizofréniás volt. Vagy nagyon mélyről, vagy nagyon magasról szemlélte a világot. Vérbeli drámaíró volt, a színpadi formák megújítója. Műveit halála után 55 kötetben jelentették meg. Életműve szinte egyetlen monumentális önéletrajz.

A Julie kisasszony című egyfelvonásosát Dániában írta. Ez az első naturalista tragédia a svéd drámairodalomban – vallotta művéről. 1889-ben zártkörű előadás keretében került sor a darab ősbemutatójára Koppenhágában, a nyilvános előadást a dán cenzor nem engedélyezte. Megjelenése után a mű divatot teremtett. A műben a férfi és nő gyilkos játszmájának lehetünk tanúi. A rejtett vágyak, a visszafogott indulatok felszabadulnak: a grófnő elcsábítja az inast, aki azonban plebejus önérzettel fölébe magasodik az arisztokratának. Vonzalmuk taszítást is jelent egyszersmind: egymásra találnak, hogy legyőzzék egymást. Ha úgy tetszik, úr és szolga, nő és férfi, szajha és kerítő, gyilkos és áldozat tusázik egymással a darabban.

Első svédországi bemutatójára 1906-ban került sor. Első magyar fordítását Bálint Lajos készítette 1912-ben. A magyarországi ősbemutató 1910-ben volt az Urániában.

CSIKY GERGELY (1842-1891): A nagymama






A XIX. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar drámaírója kivételesen termékeny szerző, életműve (a műfordításokat és más műfajú alkotásokat is beleszámítva) mértékadó becslés szerint aligha férne bele száz kötetbe. Vállalta a fáradsággal és felelősséggel járó elfoglaltságokat: titkár a Kisfaludy Társaságban, drámákról tesz jelentést az Akadémián, tanít a színiiskolában, irányítja a nemzeti Színház dramaturgiáját.

A hivatalos irodalom és az ellenzéki fiatalok egyaránt becsülik. Színpadi szerzőként érték ugyan kudarcok is a pályáján, az összképen mégis a sikeres, népszerű drámaíró vonásai uralkodnak. Helyét a magyar irodalomban Lukács György jelöli meg pontosan: „Az ő sikerei adtak bátorságot fiatal íróknak, hogy a mai társadalmat vigyék színpadra, de bátorságot adtak az igazgatóknak is, hogy velük szerencsét próbáljanak, és igen sok tekintetben hozzájárultak ahhoz, hogy a közönségnek a magyar daraboktól való idegenkedését megszüntessék.”

Egyházi pályára készült, nagy teológiai és jogi műveltség birtokában választotta hivatásul az irodalmat. 1878-1879-ben öt hónapot Párizsban tölt, ez az élmény kötelezi el végleg a dráma és a színház hívéül. A tézisdráma, a polgári erényekre nevelő „hasznos színház” virágkora ez a francia fővárosban. A legkedveltebb szerzők az ifjabb Dumas, Sardou, Augier, dramaturgiájukban a társadalmi problémák családiakkal fonódnak össze. A konfliktusok figyelmeztető célzatúak, de nem végzetesek. A kifejlet kedvező, az intrikák és bonyodalmak után az erkölcsi norma diadalra jut. Csiky társadalombírálata (a magyar polgárosodás megkésettsége és a dzsentri általi hátráltatása miatt) állítólag élesebb, következetesebb, mint francia mintáié. A példák között A proletárok, Mukányi, Cifra nyomorúság, A Stomfay család, A kaviár, A vasember című darabokat emlegetik legtöbbször.

Elbeszélőként is számon kell tartanunk. Sisyphus munkája és Az Atlasz család című művei a magyar próza antológiaalapjához tartoznak. Nem szorul magyarázatra, hogy jórészt a hazai társadalmi életnek a görög mitológia alapképleteivel való ügyes társítás miatt.

A nagymama (1891) a színpad virtuóz mesterét mutatja be. Nem annyira Bródy Sándor társadalomkritikájának, hanem inkább Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc rutinos technikájának előlegezőjére vall rá. Bővelkedik hatásos szerepekben, népszerűségét jogosítja, hogy a lehetséges melodramatikus interpretáción kívül a rendezés a humor, a jellem- és helyzetkomikum forrásait is fölfakaszthatja.

1891-ben, szerzője halálának évében mutatták be. Az elemzők, bírálók egyetértenek abban, hogy közönséget csalogató sikerjátéknak készült, és a szerző legszívesebben visszavonta volna a bemutató előtt. Bemutatását a sikerre joggal számító színház erőszakolta. A három felvonásos érzelmes vígjáték valóban megnyerte a közönség tartós tetszését.

Cselekménye egy nőnevelő intézetben és egy tengeri fürdőn játszódik. A szereplők zöme intézeti nevelőnő és növendék. E zártnak látszó világnak olyan arisztokratikus és katonai körökkel van kapcsolata, amelyeket rokoni, családi, szerelmi szálak érdekeltté tesznek az intézet életében: ez a dramaturgia (a szereplők kapcsolatba hozása) alapja.

Őri István: S ha már többé



S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert....

Babits Mihály: Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni



Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára fut,
s minden erőmet értte kell cserélni. 

Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és hogy fillérért únva csüggedek. 

Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
árulni hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s időm bora idegen kádba száll. 

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyászos fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tünődni a halálon, s életen. 

A nargiléht és ottománt kesergem,
ládámban és szivemben nincs arany,
lelkem körül a munka mocska van:
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

Csabai Lajos: Ha majd kint nyugszom…



Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!