Vergilius: Fák, emberek, istenek

 
- Georgicon II. k. 176-542. sor)

Ám oly „bölcs” se legyen, ki talán meggyőzne felőle
hogy Boreasfúvás-idején a rideg rögöt érintsd!
Télben a rétre fagyok zárat dermesztnek; az elszórt
csírát nem hagyják gyökerét eregetni a földbe.
Szöllőt ültetned legjobb, ha tavasz bíborával
megjön a hosszú kígyók gyűlöltje: a hószínű szárnyas,
vagy ha az őszi szelek kezdődve, az elrohanó Nap
még a telet lovaim be nem érte, de vége a nyárnak...

Lombos fákra csakúgy a tavasz s erdőkre tavasz kell;
duzzad a föld tavaszon, mag után áhítoz a méhe.
Akkor a termékeny záporral Atyánk, a hatalmas
Aether, ölébe leszáll buja hitvesinek s egyesülve
- szörnyű a szörny testtel – táplálja megannyi szülöttit:
Cserjék rejtekiből felzúg csicseregve madárdal
s Vénusnak napját megtartják rendben a nyájak.
Az üde föld vajúdik s Zephyrosnak az enyhe fuvalmán
rét feltárja ölét, jut mindenüvé buja harmat
s már új napra merik magokat rábízni a csírák
nyugton; a kacs se remeg, ha a déli szelek kerekednek,
vagy ha heves felszél zivatart hömpölyget az égen;
sőt bimbót pattant s lombját kifakasztja egészen,
Azt hiszem én: a világ első meglettekor éppen
ily napok izzottak s ilyen volt épp a folyásuk:
Az tavaszon lehetett... Tavaszát élvezte hatalmas
földünk és Nemeréknek a téli fuvalmi pihentek,
hagy legelébb állat felszítta a fényt s a töretlen
rétségen felütötte fejét Földnek fia: Ember;
hogy vadak erdőkbe s hogy csillagok Égre kerültek...
hisz gyengéd zsengék meg sem bírnák ama próbát,
hogyha ilyen pihenés nem jönne a fagy meg a hőség
közt s ha az Ég kegyesen meg nem könyörülne a földön!

Végül még...: bármily dugványt dugsz is be a réten,
hintsd buja trágyával s ne feledd sok földbe takarni,
nedvszívó köveket, cserepes kagylót beleásva;
mert becsereg közeikbe a víz, átjárja a lenge
fuvallat s felüdül a vetés. Van ezért, ki felülre
sziklát rak vagy egész dombbal cserepeknek a terhét:
oltalom ez szakadó záporral szemben is éppúgy
mintha a szomjú mezőt kutyahűség vágja repedtté.

Hogyha a hajtás „ül”, ne feledd felhányni a földet
gyakran az aljánál s forgatni a durva kapákat
vagy megeresztni ekéd, hogy törje rögét, meg az ökröd
ott, vesszőidnek közein, kaptatni behajtva;
aztán sima karót, hántolt cserjének az ágát
meg kőrisnyeleket s a „lugast” állítani rendjén,
hogy felkúszva e támaszain, szeleket kinevetni
szokja a kacs s a magas szilnek lépcsőit elérje.

Ám míg friss lomb közt csak serdül az ifjúságuk,
kíméld zsengéid! Míg vígan az Ég felé törtet
a ragyogó napban, „kantárt-megeresztve” a hajtás,
sarlóél testét illetni ne merje; a lombot
tépjed csak körmös kézzel s ritkítsd ki helyenként.
Majd mikor így az erős tó általölelve a szilfát
túlnő rajt, akkor nyírd üstökit, akkor a karját
nyesd meg; előbb a vasat nem bírja ki, ekkor azonban
vígy szigorú kormányt s túltengni ne hagyjad a lombot.

Fond a karámokat is, jószág szabadon ne maradjon,
főleg míg zsengébb csak a lomb, ki nem állva a próbát
s benne a méltatlan télnél, meg a Nap hevinél is
jobban a réti ökör, meg zekvő kecske tesz egyre
károkat és a juhok s a falánk tehenek letarolják.
S annyit az ősz deriből kristályosodott fagyok, annyit
tikkadt domb tetején nehezen megfekve a nyár sem
árthat, mint az ilyen nyájak, meg a fognak az érdes
mérge s amit harapás edzett be a törzsbe a sebhely!
Épp eme vétségért vágják Bacchusnak a kecskét
mindenik oltáron s ó játék lép fel a színre;
éppen ezért tűzték költőknek díjul Athénban,
míg falu s utca során vidám poharak közepette
bársony réten, olajtömlőkön a nép nekibuzdult...
Éppígy – Trójából jött vér – Ausonia népe
borzas versekkel mulatoz s kitörő kacagással,
míg vájt kéregből ijesztő arcokat öltnek
és téged hívnak víg dalban, Bacchus, a képed
mását aggatván lengén a fenyők tetejére:
ettül a szöllőskert mind bő termésbe virágzik,
eltelnek mélylő völgyek s el a vájt szakadékok,
mind, hova csak tisztes fejit elmutogatta az isten...
Hát illőn zengjük Bacchus dicséretit, úgy mint
zengték már az apáink; jöjjön a tál a kaláccsal,
oltárhoz szarvnál-vezetett, szent kecskebak álljon
és a zsíros belrészt mogyorónyárson sütögessük.

Szöllők gondjának megvan még rá az a terhe,
mely soha nem csökken; tudniillik egészben a földet
évenként három-négyszer felvágni, göröngyit
mindig törni kapák fejivel s tisztítni a lombtól
a szöllős-berket. Körben megy a gazdái munka
egyre s az ó nyomain gördül le megújra az új év,
S már amikor késő lombját levetette a szöllő
és a fagyos felszél leveré ligetinknek a díszét
már akkor gondját a jövendő évre vetette
szorgalmas gazdánk s Száturnusz görbe vasával
mind telelő tőkét nyírogat s készítgeti késsel.

Vágj elsőnek a földbe s gyújts elsőnek az elvitt
ág-bog alá; legelébb hordd védett helyre karóid,
legkésőbb szüretelj! – Kétszer tör a tőre a lomb-árny,
gyom kétszer támad termésre sűrű tövisével:
mindkét próba kemény. (Dicsérd csak a nagyszerű fundust,
jobb művelni kicsit!) Szintígy az egértövis érdes
vesszeit erdőben, parton kell vágnod a vízi
nádat s gond kínoz vadon-élő füzek okából,
S bárha kötözve a tő, bár nyughat a lombrul a sarló,
bárha a vincellér munkált rend végirűl ujjong,
fel-fel kell mégis hánynod s porzatnod a földet
és már ért fürtöt még féltened egyre az Égtől.

Ellenben mívelés nem kell az olajnak; a hajlott
sarlót sem kívánja, se jól-megülő kapa nyelvét,
hogyha a földbe fogant egyszer s megszokta a szellőt,
Mára talaj, ha csak ásó törte fel, adja a nedvet
plántájának; ekére kivált súlyos lesz a termés.
Ennek okán: termessz buja, béke-barátja olajfát!

S így a gyümölcsfák is. Ha a törzsük az izmait érzi
és gyarapodhatnak, már enn-erejökbül az Égnek
egyszeriben szöknek, nem várnak semmi segélést,
S mégis azért az egész ligetet görnyeszti a termés
s nem-művelt rejtek pirosul vénszínű bogyóktól;
úgy nyesik, a csigacsőt, s úgy termi magas fa a szurkot,
éji tüzek táplálóját, fénynek löveléjőt
-    -    -    -    -    -
Ám nem a nagy-fák csak! Fűz is, meg a törpe rekettye
nyájnak elég lombot, meg a pásztor részire árnyat,
nyújtja a szöllőnek sövenyét, meg a méznek anyagját.
puszpáng-hullámzó Cytorust is nézem örömmel
s Narycium szurkos ligetit, s örvendek a zöldnek,
hol látom: se kapák, se az emberi gond nem okozták.
Még ama nemtermő fák is, kaukázusi ormon,
melyeket állandóan tör s hord dühe a Nemeréknek,
mindjök szolgáltat valamit; szolgál a hajókhoz
hasznos fát a fenyő; házakhoz: a cédrus, a ciprus.
Ebből esztergáz küllőt, a szekérhez amabból
vág tányérkereket s görbít ladikaljat a gazda.
Fűzfa a vesszeivel, lombbal bőséges a szilfa,
myrtus erős dárdát ad, a som kitűnő hadiszer-fa,
míg Irturaeában tiszafát hajlítanak íjjá.
Sem sima hársak avagy vésdőre teremve a puszpáng
nem fél „formától”: megvájja hegyes vas a fájok.
S éppígy a rohanó hullámakon úszik az éger
s szép, teknőc-dísszel-kirakott ajtó sem a főcél,
sem takaró, aranyos-mintás s ephyreiai ércek,
s még a fehér gyapjút sem festik aszír-keverékek,
sem mézfű a folyós olajat meg nem hamisítja,
akkor a gondatlan nyugalom s álságtalan élet
gazdag kimcseivel, tág téreken akkor a béke,
barlangok, vidám tavak és hűvös szakadékok
és bőgő marhák s fa alatt mi oly édes: az álmok, -
megvan mind; vannak berekerdők, bent vadak odva,
és munkát-bíró, szűk-sorba szokott fiatalság,
isteni szentélyek, tisztelt öregek...: közepettük
földünk elhagyván legutolsót lép az Igazság...

Ámde felém legelébb fő-fő kedveltim, a Múzsák,
kiknek a papja vagyok, forró szerelem sebezettje,
jöjjenek; Ég utait, meg a csillagait mutogassák,
Nap sokféle fogyásit, a Holdnak váltakozásait;
honnan a földrengés s mi dagasztja magasra a tengert,
hogy gátján átlép s mi apasztja le vissza magába;
Oceanusba miért siet úgy lepihenni a téli
Nap, vagy a késlekedő éjjelt mi halasztja-marasztja...?
Ám, ha a Természetnek e titkaiban betekintnem
gátolná hűlő vérem, mely a keblem elömli,
hát lesz a rét örömöm s völgyet locsoló vizek; erdők
és folyamok szeretettim, - hirtelenül. Az a síkság...
Spercheios s a lakón bacchánsnőktől beüvöltött
Taygetos!... Ó, ki viszen Haemus jégszurdoki közé
és ki takar sűrű lomb árnyékába be engem?
... Boldog, a dolgok okát, aki átallátni tanulta
és minden félést, hajthatlan Fátumot éppúgy,
s lába alá tapodó a mohó Acheron zajagását!
Az se szerencsétlen, ki paraszt-istent megimád még:
Pánt, agg Silvanust s Nymphák testvéri csoportját.
Arra se népi nyaláb, se királyi bíbornak a vágya
s nem hat a visszavonás, hűtlent fivérre uszító,
nem, - ha a forrongó Histertől jönnek a dákok
Róma szerencséje s bomló birodalmak. Ilyennek
nem kell szánva szegényt búsulni s irigyleni dúsat:
Mit maga-szántából hoz az Ég termést, mit a rétség
ád önként, - leszedi s nem látja a vaskezű „törvényt”,
háborodott Fórum táját vagy a népi levéltárt.

Mások vak vizeket kísértnek evezve, rohannak
fegyveren át; a királyi lakon s küszöbön behatolnak.
Ez várost támad dúlván s tűzhelyt, nyomorultat,
hogy kelyhén gyöngyök s legyen ágyán sarrai bíbor.
Rejti amaz kincsét és l aranyán, mit elásott.
Ez bámulja s eped szószékre, amazt meg a tapsnak
vágya ragadja, amely kettőzve: a nép- s az atyáknak
székeiről felzúg. Kin a testvér vére piroslik,
víg s házát, meghitt küszöbit száműzve cseréli:
más Nap alatt fekvő Idegen haza tára indult.
Ám gazdánk földjét csak nyitja a görbe ekével:
gondja ez évének s a hazát, kicsi tűzhelyit evvel
látja el és a gulyát meg a munkás ökreit evvel...
S nincs szünet itt. Mostan dúskálgat az év a gyümölcsben,
bőség ül a barázdákban s zsúfolja a magtárt,
majd jön a tél: sicyoni bogyót mállaszt az olajprés,
víg a hízó makkról jövet, erdőn nő a kukojsza;
önti az ász sokféle gyümölcsét s fent a magasban
napfényes sziklán a szüret mézzé aszalódik.
Ám körül ott csüggnek csóklesve a drága szülöttek,
tiszta lak őre szeméremnek... Teheneknek a tőgye
adja tejét s a kövér bakkecskék vígan a fűben
szarvukat összevetik s egymással megverekednek.
Ünnepet ül gazdánk. Pázsitra terülve – miközben
tűzláng ég közepütt s kelyhet koszorúzgat a többi
áldoz s Présisten téged hív, majd meg a nyájak
őreinek szilfát kijelöl gyors dárda-vetéshez
s parlagi tornához nyers testeiket kitakarja.

Így éltek régen szabinoknak az ősei éltök,
így Remus és Romulus s így nőtt Etruria naggyá
s – tudnivaló – legszebb így lett vala Róma e földön:
hét hegyet – egy város! – fallal vett körbe magának.
Dicte királyának kormánya előtt s azelőtt, hogy
már marhát vágtak s istentelen emberek ették,
így folyt földünkön Száturnusz aranykari élte,
míg kürt harsantát sem hallották, sem a zordon
üllőkön nem csörrentek pörölyöktül a kardok...

Ámde mi már roppant pályák síkját befutottuk
s itt az idő habzó paripákról oldani kantárt....

 

(Ford.: Marót Károly)
(Forrás: Széphalom 3. évf. 1929. 9-10. sz.)