Vannak emberek, akik az életet a maga teljességében szeretik élni,
kiélveznek mindent, amit csak nyújthat, ezért sorsuk kalandos és mások számára
is érdekes. Vannak azonban olyan emberek is, akik szinte csak a szellem
világában élnek; életük külső eseményei jóformán elhanyagolhatóak, pályájuk,
hivatásuk felolvasztja és magába szívja őket. Mindaz, ami ezen kívül esik,
számukra lényegtelen.
Shaw iskolapéldája lehetne az utóbbi típusnak, hiszen egész életét belső
világa határozta meg. Írországban született, e protestáns angol családban.
Apjától örökölte a humornak azt a fajtáját, amely semmit nem vesz igazán
komolyan, és bizonyos derűs lenézéssel tekint minden problémára. Anyja hűvös,
távolságtartó, intellektuális nő volt, tőle ezt az élet- és magatartásformát
ette át. Iróniáját, szellemét és szellemességét bőségesen kamatoztathatta később
a drámáiban, s e drámák sajátosságát, hogy tudniillik tettek helyett érvek és
ellenérvek harcolnak a színpadon, annak köszönhetjük, hogy ő is csak intellektuális
dolgok iránt volt képes igazi szenvedélyt érezni.
„Külső”, valóságos életében nem sok történt; puritán, önmegtartóztató
életet élt, talán ennek (is) köszönhető, hogy kilencvenhárom évet megért. Zárkózott,
visszafogott, visszahúzódó ember maradt egész életében, „valódi angol őr”,
mondhatná bárki, ha a darabokból nem az derülne ki, hogy Shaw kifejezetten
utálta az angol úriembereket – sosem mulasztotta el, hogy csípjen rajtuk egyet,
ha megtehette.
Húszéves koráig Dublinban élt, 1876-ban édesanyjához költözött Londonba.
Először regényírással próbálkozott 1879 és 83 közt megírt öt regényt, ezek
újságokban jelentek meg folytatásonként; később azonban ezek mindegyikét
rossznak érezte és megtagadta. Az utána következő években újságíró és kritikus
lett, főként zene- és drámakritikával foglalkozott, mindkettőben az akkortájt
forradalmian újnak számító szerzők pártján állott: az előbbiek közül Wagner, az
utóbbiak közül Ibsen harcias védelmezője volt.
1892-ben mutatta be első darabját, a Sartorius úr házai-t; csak két
előadást ért meg, de hatalmas felzúdulást keltett, egyszerre bélyegezték
„forradalminak” és „erkölcstelennek”. Az utána következő néhány dráma is
hasonló sorsra jutott, végül a Shaw által „kellemes színdaraboknak” nevezett
drámák törték meg az átkot. Közülük az elsőt, a Fegyver és vitéz címűt 1894-ben
mutatták be. Ezután töretlenül növekszik munkáinak népszerűsége egész haláláig,
olyannyira, hogy 1925-ben Nobel-díjjal jutalmazzák.
Történelmi darabjai között az egyik legjobb az 1897-ben írt Az ördög
cimborája (1897-ben amerikai, 1899-ben angliai, 1906-ban magyar bemutató a
Vígszínházban, Méhes Lajos fordításában; ma Mészöly Dezső átültetésében
játsszák). A Shaw minden darabjában megjelenő gondolat, hogy egyrészt senki sem
az, akinek mutatja magát, másrészt – és ez még fontosabb – senki sem az, akinek
hiszi magát, itt is felbukkan.
Richard Dudgeon, a darab főhőse nem gonosz ember és nem „az ördög híve”, ahogy
hiszi magáról. Épp ellenkezőleg a hamis, mert nem Isten és az emberek
szeretetével átszőtt vallásosság ellen lázad. Anyja, a szenteskedő, mindenkibe
belekötő, a neki kiszolgáltatott embereken a vallás, az erkölcs és az erény
nevében zsarnokoskodó Dudgeonné példája annyira taszító, hogy Richard bizonyos
szemszögből logikusan gondolkodik, amikor úgy dönt, ha ez az erény és a vallás,
akkor ő inkább az ördög mellé szegődik. Más kérdés, hogy mikor válságos
helyzetbe kerül, habozás nélkül vállalná a halált egy másik ember helyett –
vagyis mondhat bármit, a tettei egész másra vallanak…
Az érem másik oldala Anderson tiszteletes, aki a veszélyhelyzetben hamarost
rájön, hogy ő ugyan nem óhajtja Istenre bízni a világ ügyeinek elrendezését,
hanem inkább maga vesz kézbe a saját sorsát meg a körülötte élőkét. Pillanatok
alatt levedli az addigi szerepét, s mint katona és reálpolitikus találja meg
valódi helyét a világban.
Az 1923-ban írt Szent Johanna (1923-ban amerikai,
1924-ben angliai, ugyanabban az évben magyarországi bemutató, Hevesi Sándor
fordításában; ma Ottlik Géza átültetésében játsszák) is felhasználja ezt a
jellegzetes shaw-i fogást, ahol a dolgok és emberek önmaguk ellentétébe
fordulnak át. Az azonban, ami a drámabeli világot őrült kavargásra készteti,
önnönmaga nem változik: Johanna maga. Johanna szent egyszerűséggel áll a
világban, rendszerint nem is érti, valójában miről folyik a szó. Ő csak azt
teszi, amit a „hangjai” parancsolnak, ezek pedig Isten szavait tolmácsolják
neki. Isten olyan hatalmas, hogy emberi ésszel föl sem lehet mérni; nevetséges
dolog szembeszállni vele, netán megpróbálni keresztezni a szándékait. Johanna
ezzel ösztönösen tisztában van, tehát a világot nagyon egyszerűnek látja.
Konfliktushelyzet nincs, mert nincs választási lehetőség; még csak vágyai
sincsenek, mert Istenhez ilyen közel, a kegyelem állapotában már lehetetlen
mással törődni, mint Istennel. Körülötte azonban úgy felbolydul a világ, ahogy
a vízbe dobott kő felveri a hullámgyűrűket. S furcsa, de igaz: nem arról van
szó, hogy az emberek nem ismerik fel az ő szentségét és kivételességét. Nagyon
is jól látják. Épp csak jobban érdeklik őket a saját kis ügyeik, mint Isten és
az ő elképzelései. Mindenki a saját dolgai után lót-fut, és ha a túlvilág
követelményeivel találja magát szembe, bizonyos, hogy az „itt és most” többet
fog nyomni a mérlegen.
Shaw nagy mestere volt az illúziók kimutatásának. „Látjátok, ezek vagytok
ki, és közben azt hiszitek magatokról meg másokról, hogy nem is ilyenek
vagytok, hanem olyanok, vagy fordítva…” Talán ez az oka percre sem lankadó
népszerűségének is: mindenki elé tükröt tart, segít, hogy az – a maga érdekében
– felismerje önnön lényét.
*
AZ ÖRDÖG CIMBORÁJA
Főbb szereplők:
RICHARD DUDGEON, „az
ördög cimborája”; CHRISTY, Richard öccse; MRS. DUDGEON, kettejük anyja; ESSIE,
Dudgeonné sógorának törvénytelen leánya; ANDERSON TISZTELETES, a falu
lelkipásztora; JUDITH, a lelkipásztor fiatal felesége; SWINDON ŐRNAGY és
BURGOYNE TÁBORNOK, angol tisztek a Brit Birodalom hadseregéből, amely ez idő
szerint (1777) háborúban áll az elszakadni kívánó amerikai gyarmatokkal
I.
FELVONÁS
Dudgeonné egy marikai kisváros konyhájában ül Essie-vel, a házába fogadott
lánnyal. Bóbiskolnak, mikor megérkezik Christy, Dudgeonné kisebbik fia. Miután
az öregasszony kellően legorombította a szerencsétlen lányt, aludni küldi, és
Christy előadja a híreket, amikért a szomszéd városba, Springtownba ment.
Kiderül, hogy nemcsak Essie apját, Dudgeonné férjének bátyját akasztotta fel az
angol hadsereg elrettentésként, hanem váratlanul Dudgeonné férje is ágynak
esett és meghalt. Anderson tiszteletes érkezik, hogy vigasztalja a gyászolókat,
de sok vigasztalnivaló nincs rajtuk, ellenben újabb részleteket tudnak meg a
történtekről. Timothy Dudgeon halálos ágyán megváltoztatta a végakaratát, és
könnyen lehet, hogy a „tékozló fiú”, Richard Dudgeon javára!
Lassan már reggel fel éjár az idő; megérkezik a tiszteletes felesége, hogy
segítsen rendet tenni, mielőtt betoppan a rokonság. Essie-nek is rendbe kell
szednie magát; a tiszteletes asszony beszélgetni próbál vele, de a beszélgetés
nagyobb része a jó modorra és erkölcsre vonatkozó intelmekből és tanácsokból
áll, ezzel pedig Dudgeonné is bőségesen elárasztja szegény gyereket, úgyhogy az
csak fáradtan, fásultan válaszolgat igennel és nemmel.
Felbukkannak a rokonok, majd betoppan Richard. Kigúnyolja a rokonokat, akik
fenn hordják az orrukat, és büszkék rá, hogy milyen istenfélők és erényesek,
pedig ugyan távol állnak a tökéletességtől. Összevész anyjával, Essie-vel
azonban, aki sebzett és ijedt az állandó korholás és gúnyolódás miatt,
gyöngéden és részvéttelien bánik.
Hawkins, az ügyvéd felolvassa a végrendeletet. Az elhunyt némi pénzt
hagyott Christyre, csekélyke évjáradékot a feleségére, összes egyéb vagyonát
pedig Richardra, ama kikötés ellenében, hogy gondoskodik Essie-ről. Dudgeonné
dühöng, Richard pedig hetykén közli, hogy ő bizony az ördögben hisz, mert hozzá
imádkozott gyermekkorában, hogy ebben a nagy vallásosságban össze ne roppanjon
a lelke. A rokonok fenyegetőznek, ám mikor Richard közli, hogy közelednek az
angol katonák, és ezúttal már nem követnek el hibát, csakugyan tekintélyes
polgárokat fognak felakasztani – mindenki menti az irháját, csak Essie marad
Richard mellett.
II.
FELVONÁS
Andersonék házában Judith várja haza a férjét, aki épp ebben a pillanatban
érkezik. Miközben a férfi az esőben átázott kabátját, meg kalapját veti le,
arról beszélgetnek, vajon csakugyan veszélyben vannak-e a város lakói. Judith
fél, és félti a férjét, Anderson lelkész viszont úgy gondolja, Richardot fogják
felakasztani, mert neki van a városban a legrosszabb híre. Be is tért hozzá
hazafelé, hogy megüzenje neki: veszélyben van, jobb lenne, ha elbújna, de nem
találta otthon, ezért csak annyit üzent, jöjjön el hozzájuk valamikor. Judith
meg van botránkozva; egy ilyen gonosz ember, aki mindenkit sérteget, nem
érdemel kíméletet, nemhogy még meghívást! A lelkész azonban azt mondja, nem a
gyűlölet az igazi bűn embertársunkkal szemben, hanem az, ha nem törődünk vele.
Sok ember jobban viselkedik az ellenségeivel, mint azokkal, akiket szeret, mert
óvatosabb és tapintatosabb velük…
Kopogtatnak, Richard érkezett meg. Judith továbbra is érezteti vele, hogy
fél tőle, és nem kedveli, a pap azonban nem hagyja bosszantani magát. Richard
is tisztelettel viseltetik irányában, mert érzi a feléje és mások felé áradó
jóindulatot. Christy jön; anyja rosszul van, sürgősen hívatja a tiszteletest. A
lelkész azonnal fölkerekedik, Judith és Richard egyedül maradnak.
Feszélyezetten beszélnek pár szót, összekapnak egy kicsit, aztán elcsitul az
ügy. Éppen leülnek teázni kettesben, mikor Richard megjegyzést tesz, hogy ha
valaki itt találná őket, még azt hinné, férj és feleség, ahogy ő ingujjban ül
az asztalnál, mert a vizes kabátját levette. Judith megint megsértődik, mert
célzást vél kiérezni ebből, hogy fiatalabb férfi illene hozzá, mint a
tiszteletes. Ebben a pillanatban kopogtatnak az angol katonák, hogy Anderson
tiszteletest letartóztassák mint lázadót. Richard hirtelen impulzus hatására
elvállalja a szerepét; fölveszi a papi kabátot, virágnyelven megérteti
Judithtal, hogy ha a tiszteletes hazajön, azonnal szóljon neki, hogy rejtőzzön
el, és ne próbálja megmenteni őt, mert rajta úgysem segíthet. Végezetül még egy
csókot is ad Judithnak, hogy az őrmester biztosan elhiggye, ő az asszony férje.
Judith az ijedség és a sokk hatására elájul. Anderson találja meg a földön,
mikor hazajön. Eszméletére téríti, de a zavaros szavakból nem sokat tud meg,
annál is inkább, mert az asszony eddigi félelméből egy csapásra bámulat lett.
Essie érkezik, aki találkozott Richarddal, és az ideküldte, hogy a tiszteletes
feleségének segítsen. A félreértés lassan tisztázódik, de a tiszteletes
váratlanul nem úgy cselekszik, ahogy az Ige békés hirdetőjének kellene: nem
áldozza fel magát, mint Jézus, ehelyett viharsebesen felnyergelteti a lovát,
pénzt meg fegyvert vesz magához, és elrohan, hogy a felkelőkhöz álljon.
III.
FELVONÁS
Az angolok főhadiszálláson, a városházán az őrmester Judithtal beszélget,
aki megdöbbenve hallja, hogy a „férje”, Richard milyen könnyedén viseli, hogy
fel fogják akasztani. Megérkezik Richard; a katonák magukra hagyják őket, hogy
beszélgethessenek néhány percet. Richard hamarosan észreveszi, hogy az asszony
az ő hősiessége hatására lángoló szerelemre gyulladt iránta; előbb gyöngéden,
majd mind határozottabban próbálja észre téríteni. Judith végül kikönyörgi
magának, hogy jelen lehessen a tárgyaláson.
A tanácsteremben Swindon őrnagy és Burgoyne tábornok beszélget. Burgoyne új
híreket kapott: Springtown, a szomszéd város a lázadók kezére jutott. A
tábornok tisztán látja a távolabbi fejleményeket is: a gyarmatosok hatszor
annyian vannak, mint ők, és ugyanúgy tudnak harcolni, csak az kell, hogy
vezérük akadjon, ami a springtowni hírek szerint megtörtént. Az angolok
óhatatlanul el fogják veszteni a háborút. Hogy valamivel elüssék az időt,
elrendeli, hogy üljön össze a hadbíróság, és ítélkezzék a lázadó fölött.
Bekísérik Richardot, aki rendkívül udvariasan, de végtelenül pimaszul
viselkedik. Elítélik, ám Judith kétségbeesésében közi velük, hogy Richard nem a
férje, hátha ezzel megmentheti. Christy, akit a katonák behoznak az utcáról,
igazolja a maga együgyű módján, hogy ez bizony nem Anderson lelkész. Az őrnagy
úgy dönt, hogy Anderson nem jelentkezik, Richard, aki vállalta a szerepét,
kénytelen lesz azt végig is játszani – őt akasztják fel helyette. Üzenet
érkezik a lázadóktól: elküldik a vezérüket, hogy megbeszéljék a föltételeket,
amelyek mellett az angol sereg majd leteszi a fegyvert, ugyanis Howe
tábornokot, akinek a hadtestével őket kellett volna támogatnia, elfelejtették
Londonból értesíteni a kérdéses parancsról. Közben Richardnak már a nyakában a
hurok, amikor megérkezik Anderson lelkész, akiről kiderül, hogy a lázadók
vezetője. Tisztét pedig Richard Dudgeonnak óhajtja átadni, aki bebizonyította,
hogy mindegyiküknél önfeláldozóbb és nemesebb ember…
*
SZENT JOHANNA
Főbb szereplők:
JOHANNA,
a Szűz; ROBERT DE BAUDRICOURT, várkapitány; A REIMSI ÉRSEK; LA TRÉMOUILLE, főkamarás;
GILLES DE RAIS („Kékszakáll”); LA HIRE,
kapitány; DUNOIS, a fattyú; CAUCHON FŐTISZTELENDŐ ÚR; Beauvais püspöke; RICHARD
DE BEAUCHAMP, Warwick grófja; JOHN DE STOGUMBER, káplán, szintén angol; KÁROLY,
a dauphin (később VII. Károly király); JEAN LE MAITRE, domonkos rendi szerzetes
és inkvizítor
ELSŐ KÉP.
(Helyszín: Vaucouleurs vára
Lotaringiában. Idő: 1429 tavasza.)
Robert de Baudricourt, a várkapitány az intézőjével veszekszik, aki azt
állítja: egy fia tojást se tojnak a tyúkok, amióta a Szűz, ez a lotaringiai
leányzó itt van. A lány ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen a várkapitánnyal.
Robert úgy dönt, inkább beszél vele, mert az semmiképp sem akar hazamenni. A
lány közli, hogy az ő ura, a mennyek királya azt kívánja a várúrtól, adjon neki
lovat, fegyvert, páncélt, mellé néhány katonát, és küldje el a dauphinhez. A
várúr dühöng, és nem érti az egészet: szemtelen ez a lány, vagy bolond, esetleg
mindkettő? Mikor azonban behívatja az egyik emberét, akinek bízik a
véleményében, az azt mondja, hogy van ebben a lányban valami, és talán
csakugyan fel tudná szabadítani Orléans-t, és kiverni Franciaországból a
megszálló angolokat. Más reményük úgyse nagyon van, mert a dauphin nem hajlandó
önszántából harcolni. A várkapitány újra behívja Johannát, és a lelkére beszél:
nem olyan könnyű mesterség a katonáskodás. Johanna azt mondja, Isten és az
igazság az ő oldalán áll, mert az angolok ugyan nem Isten akaratából jöttek
elfoglalni más országát, ha egyszer ott van nekik a sajátjuk; ami meg a francia
katonákat illeti, ő majd megtanítja őket nem zsoldért meg az irhájuk mentéséért
harcolni, hanem Isten akaratáért. Robert kapitányt nem győzik meg a lány
szavai, inkább azon az állásponton van, hogy nem veszíthet semmit. Csak akkor
hiszi el, hogy mégis Isten küldte a lányt, mikor megmondja Johannának, hogy
megkapja, amit kíván, és rögtön ezután beront az intéző, és lelkendezve közli,
hogy a tyúkok tojnak, mint a veszedelem…
MÁSODIK KÉP.
(Helyszín: Chinon, ahol a
dauphin tartózkodik. Idő: 1429. március 8.)
La Trémouille, a főkamarás és egyben a királyi csapatok parancsnoka meg az
érsek állnak a vár tróntermében, és beszélgetnek. Főként arról folyik a szó,
hogy a dauphin milyen szegényesen él, mégis rengeteg pénzzel tartozik
mindenkinek. Gilles de Rais úr érkezik, akit Kékszakállnak hívnak az udvarnál,
mert kékre festett, göndör kis szakállat hord.Elújságolja, hogy egy mocskosan
beszélő katonának egy másik katona megjósolta, hogy közel a halála, és tessék,
beleesett egy vizesárokba, és megfulladt. Ekkor lép be La Hire kapitány, aki
annyiban módosítja a hírt, hogy nem katona az, hanem angyal. Megérkezik a
dauphin is, aki szintén tudomást szerzett a dologról. Azonnal vita keletkezik;
a dauphin egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy uralkodó, és a többiek sem úgy
bánnak vele; udvariatlanok, kioktatóak, de egymás közt is marakodnak. Végül úgy
döntenek, próbára teszik a lányt: Kékszakáll és a dauphin szerepet cserélnek.
Johanna azonnal rájön a turpisságra, de persze Chinonban mindenki rájönne.
Johanna azonban egyenként meghódítja a számára fontos embereket – az érseket
vallásos hitével, La Hire-t, az öreg katonát szókimondásával és
hazaszeretetével, Károlyt pedig azzal, hogy bátorságot önt bele. Károly a
Szűzre bízza a hadserege főparancsnokságát. Most már nincs akadálya, hogy
elinduljon Orleáns felé.
HARMADIK KÉP.
(Helyszín: Orleans. Idő: 1429.
április 29.)
Dunois, a Fattyú a Loire déli partján várja a nyugati szelet, hogy
átkelhessen a folyón, és megostromolhassa Orléans-t. A hídon keresztül,
rohammal nem lennének képesek bevenni a két erődöt, tutajjal kellene átkelniük.
A szél azonban csak nem akar megfordulni… Megérkezik Johanna, a Szűz. Lángol
benne a harci vágy. Dunois elmagyarázza a helyzetet, és imádkozni küldi
Johannát a templomba, hogy nyugati szelet kérjen a szentjeitől. A szél hirtelen
megfordul; most már Dunois is biztos benne, hogy ez Isten megnyilatkozása.
Lelkesen indulnak harcba az erődök ellen.
NEGYEDIK KÉP.
(Helyszín: egy sátor elseje az
angol táborban. Idő: néhány héttel később.)
Warwick grófja és John de Stogumber káplán beszélgetnek a közelmúltban
lezajlott eseményekről. A káplán közönnyel vádolja a grófot, és szentül
esküszik, hogy csak boszorkánysággal verhették meg őket. A gróf közli, hogy
éppen ide várja Beauvais püspökét, Cauchon főtisztelendőt, és mindent meg fog
tenni, hogy máglyán égessék meg azt a lányt. Belép Cauchon. Warwick elmeséli,
hogy éppen ma koronázzák meg Reimsben Károlyt, méghozzá a Szűz maga.
Mindannyian egyetértenek abban, hogy ez a Szűz politikai mestervágása Cauchon
kioktatja őket, hogy a lány nem boszorkány, mert a pokol fejedelme, a sátán nem
vesződne vele ennyit, hiszen ezer más módon is elkárhoztathatná. A sátán
támadásának célpontja csakis az egyház lehet. A lány eretnek, mert úgy
viselkedik, mintha ő maga lenne az egyház, félredobja mindazt a műveltséget,
tudást amit az egyház birtokol, és ha nem állítják meg idejében, pusztulás és
anarchia követi majd, minden ember önnön érdekének szószólója lesz csak.
Warwick egyetért vele, a lánynak pusztulnia kell, de politikai okokból.
Túlságosan nagy szerepet ad a királynak azzal, hogy minden hűbérúr fölé emeli;
ha ez így megy tovább, a főnemesség elveszti befolyását, és a király szolgájává
süllyed. Cauchon rádupláz: az egyház csak egy birodalmat ismer, Krisztusét. A
lány úgy gondolja, minden nációnak megvan a maga földje; a világ rossz véget
érne a háborúk förgetegében. El kell pusztítania a lányt, mert eretnek; de ha
egy mód van rá, ő mégis megmenti, mert a lány halhatatlan lelke minden
politikánál fontosabb.
ÖTÖDIK KÉP.
(Helyszín: a reimsi
székesegyház.)
Most zajlott le Károly megkoronázása. Johanna a katedrálisban imádkozik. Dunmois
figyelmezteti, hogy az urak nem szeretik, és valahogy el fogják pusztítani, ha
tehetik. Károly épp kilép a sekrestyéből, miután levették róla a nehéz palástot
meg a koronát. Johanna próbára teszi, azt mondja neki, hogy haza szeretne menni
a falujába. Nagyon megütődik, mikor látja, mekkora megkönnyebbüléssel fogadják
a javaslatát, és azt mondja, előbb még szeretné visszafoglalni Párizst. Nagy
vita kerekedik. Az érsek azzal vádolja Johannát, hogy gőgös. Károly retteg,
hogy elveszti mindazt, amit eddig megnyert. Dunoi gyöngéden fölhívja Johanna
figyelmét arra, hogy a hadjáratot meg kell tervezni, a csapatokat élelmezni
kell, ő pedig semmi egyébre nem gondol, csak a támadásra, és Istenben bízva
rohan előre; Isten azonban nem viseli
majd személyesen a gondját, az ellenség előbb-utóbb elfogja, mert
hatalmas összeget tűztek ki a fejére. Johanna azonban inkább a hangjaira
hallgat, és vakon bízik Istenben, noha amennyiben bajba kerül, sorsára bízzák
mind: a király, a hadsereg, az egyház.
HATODIK KÉP.
(Helyszín: Rouen. Idő: 1431.
május 30.)
Mielőtt az inkvizíció és a püspöki bíróság képviselői megkezdenék a
tárgyalást, Warwick grófja kérdőre vonja Cauchon főtisztelendőt, mi történt
eddig a Száz ügyében. Már kilenc hónapja, hogy elfogták Compiégne-nél, és tizenötször
hallgatták ki a lányt. Le Maitre testvér, az inkvizítor közli, hogy igyekeztek
megmenteni a lány lelkét, de az kétségbevonhatatlanul eretnek.
Megkezdődik a per. Stogumber káplán egy másik pappal, Courcelles atyával
együtt mindent elkövet, hogy Johanna máglyára kerüljön, az inkvizítor azonban
visszautasítja törekvéseiket. Csak akkor akarja elítélni a lányt, ha valóban
eretnek, politikai okoknak, az angolok kívánságainak nem lehet szerepük. Az
eretnekség azonban nagyon veszélyes, még ha látszólag ártatlan és kegyes is –
sőt, annál inkább! Bevezetik Johannát, és a bíróság tagjai meg közte megindul a
szellemi párharc. A bíróság tagjai azt kívánják, vesse alá magát az egyház
parancsainak, másképp kénytelenek elítélni; Johanna azonban magasabbra teszi Istent,
mint az egyházat, és szent meggyőződése, hogy a hangján keresztül Isten
nyilatkozik meg neki, nem a gonosz szellemek. Végül a máglya fenyegetésével már
majdnem sikerül Johannát rábírniuk, hogy hangjait az ördög mesterkedéseinek
higgye, hiszen Isten nem kívánhatja tőle, hogy ilyen szörnyű halált haljon.
Ekkor azonban az inkvizítor arra ítéli, hogy élete végéig fogságban éljen.
Johanna inkább vállalja a máglyahalált, mert meggyőződése, hogy Isten ezt még
kevésbé akarhatja tőle, és a papok tanácsadója az ördög, nem az övé. Az ítélet
tehát kiközösítés és máglyahalál. A káplán kituszkolja Johannát az ajtón, hogy
a máglyára lökje a „boszorkányt”. Az inkvizítor meglepő megjegyzést tesz:
Johanna teljesen ártatlan, egy szót sem értett abból ami itt elhangzott, egyszerűen
csak összehúzódott a törvény és az egyház erői közt. Kifelé indulnak, mikor
Warwick grófja lép be elégedetten, majd nemsokára betántorog a halálra rémült
káplán is. Hisztérikusan zokog, mert most mérte fel először, mit jelent az
valójában, ha valaki a saját kezével lök ilyen iszonyú halálba egy másik emberi
lényt. Fél, hogy már soha nem szabadul meg ettől a képtől, halála után pedig
örök kárhozat vár rá. Egy kis vigaszt nyújt neki, hogy mikor Johanna keresztet
kért, akadt egy angol katona, aki odanyújtott kélt összekötött fadarabot.
Johanna már megsemmisült, de hogy feledésbe merül-e, ki tudja?
UTÓJÁTÉK.
(Helyszín: Károly király egyik
kastélyának hálószobája. Idő: 1456 június.)
Károly egy szerzetessel beszélget, aki annak idején jelen volt Johanna
tárgyalásán. Most azt a hírt hozta, hogy igazságot szolgáltattak a Szűznek,
noha azon az áron, hogy a bíráit csalárdnak és rosszhiszeműnek bélyegezték, és
a tárgyaláson egyik hazugság a másikat követte. A Szűz azonban tisztán áll, és
Károlynak csak ez a fontos, mert így már senki sem vonhatja kétségbe, hogy ő
Franciaország felszentelt királya. Még azt is hozzáteszi, hogy ha ma valami
csoda folytán feltámadna Johanna, fél év sem kellene hozzá, és az emberek újra
megégetnék, bármennyire is imádják most. A szerzetes távozik, és megjelenik
Johanna. Megnyugtatja Károlyt, hogy csak álmodik, ő is csak az álmában van
jelen. Hosszan idézik a régi emlékeket. Károly eldicsekszik, hogy azóta igazi
király lett, még harcolt is, sok csatát megnyert, és most Győzelmes Károlynak
hívják. Azt is elmeséli Johannának, hogy újratárgyalták az ügyét, törölték az
ítéletet, és a bíráit becstelenséggel vádolták, de annyi baj, mert közülük se
él már egy sem. Johanna azt mondja, hogy becsületes, szegény bolondok voltak a
bírái, s különben is, vissza tudja bárki csinálni az ő megégetését? Megjelenik
Cauchon, és panaszkodik, hogy igaztalanul ítéltek fölötte, még a holttestét is
meggyalázták, az elkövetett vétkeket az ártatlanok megrágalmazásával akarják
semmivé tenni. A vitát Károly szakítja félbe azzal, hogy hármuk közül ő az,
akinek mindig úgy volt jó, ahogy van, s mégis ő okozta a legkevesebb bajt.
Megjelenik Dunois is, akinek alvó testéből szállt ide a szelleme, hogy beszámoljon
róla, kitakarodtak az angolok Franciaország földjéről. Megjelenik a katona is,
aki annak idején a keresztet adta Johannának; most a pokol lakója, de ezért a
cselekedetéért minden évben jár neki egy szabadnap. Megjelenik John de
Stogumber, aki egy kis vidéki falucskában pap, és állandóan arra inti híveit,
vigyázzanak, mert ha megvalósulva látnák, amit elképzelnek, nagyon
csodálkoznának. Warwick grófja biztosítja Johannát, hogy a dolog csak politikai
ügy volt, semmi személyes ellenszenv nem munkált benne, sőt végül baklövésnek
bizonyult, mert a szelleme még sokkal hatalmasabb volt, mint életében ő maga. A
hóhér is előlép, és tanúsítja ezt, végezetül betoppan egy úr az
ezerkilencszázhúszas évekből, és kijelenti, hogy Jeanne d’Arcot, más néven a
Szűzet szentté avatták. A jelenlévők mind letérdelnek Johanna elé, és áldást
kérnek tőle, ki-ki azért, amiben az ő életét megváltoztatta és jó felé
térítette. Johanna kérdésére azonban, hogy támadjon-e fel és jöjjön-e vissza
elevenként közéjük, ami most már hatalmában állna, hiszen szentté lett –
mindannyian kimentik magukat, és faképnél hagyják, kivéve a katonát, akinek
viszont éjfélre vissza kell mennie a pokolba. Az óra elüti az éjfelet, Johanna
egyedül áll középen, és Istent kérdi: „… ez a te szép földi világod mikor
fogadja már be a te szentjeidet? Mikor? Sokára, uram, sokára?”
Szentmihályi Szabó Péter
(Forrás: 77 híres dráma 226-239. old. – Móra
Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése