I.
Voltaképp
ott kezdődött a dolog, hogy Raáb Klára, a közjegyző úr leánya ismételten
megnyírta kisvárosunk parkjának díszbokrait. Ez a pompás park a város közepén
terült el – ott „terül” el ma is -, körülzárja a várkastélyszerű artézi fürdőt,
négy nagy rózsalugas pompázik benne és tele van gyönyörű díszbokrokkal. Raáb
Klára megkaparintotta Suhajda városi kertész úr hatalmas ollóját s az ártézi
fürdő háta mögött lévő tűlevelű sűrű bokrokat saját tetszése szerint nyírta át…
Az egyikből kontyos öregasszonyt alakított az olló, a másikból karosszéket…
Mikor kitudódott a dolog, Raáb közjegyző úr copfjánál fogva bevitte Klárát az
irodába és hosszas, atyai cibálás után így szólt hozzá:
-
Klára, a mai naptól kezdve megvonom a zsebpénzedet.
Óriási
volt ez a büntetés.
Klári
napi zsebpénze nem kevesebb, mint húsz krajcárt tett ki - a mai, elszegényedett
idők valutaszámításai szerint negyven egész fillért -, tehát olyan összeget,
amelyből a tiltott cigaretták, a cukrok, a vitézkötések s a csujligummik árát
fedezhettük… Napi negyven fillér, helyesebben húsz krajcár egy hónap alatt hat
forintra, vagyis tizenkét pengőre hatalmasodik – ragyogó pénzmennyiség négy
jópajtás kezében…
Mert
négyen valának együtt a hívek: Klára, Tarnay Edith, a patikusék copfosa, Berkes
Bandi és alacsonyságom. Mind a négyen úgy tíz esztendők határán, de
leleményességben és némi haszontalanságban húsz év körül járhattunk.
A
zsebpénzelvonási csapás után komor arccal jelent meg közöttünk Klára. Villogott
nagy, fekete szeme és kőkemény, sűrűn verekedő kis ökle felemelkedvén,
kijelentette:
-
Megbosszulom magam az egész felnőtt világon!
-
No-no-no – dadogta Berkes Bandi -, ki-kissé ne-ne-nehéz f… f… feladat-dat lesz.
-
Kötődét nyitunk és annyi pénzt keresünk, amennyit akarunk! Értitek?
Összenéztünk.
Tarnay Edith – ő képviselte közöttünk az üzleti szellemet – felujjongott.
-
Pompás! Meggazdagszunk. Bár – s itt egy kissé elszomorodott -, rengeteget kell
dolgozni egy ilyen kötödében.
Hát
ez igaz.
Ez
idő tájt az egész kisvárosban csak egy kötöde, helyesebben harisnyakötöde volt,
a Bőhm kisasszonyoké. Három Bőhm kisasszony volt, mindhárman túl a negyvenen.
Egész nap a Hárs utcai műhelykéjükben ültek, a Cseregh ékszerész nagy kirakatú
boltja szomszédságában és hatalmas tűkkel kötötték a sárga és fekete,
időközönként a fehér harisnyákat. Meg a „zoknikat”. Lassan-lassan egy szép kis
házat kötöttek össze. A műhely-üzlet felett cégtábla állott ezzel a piros betűs
felírással:
BÖHM NŐVÉREK – KÖTÖDÉJE.
HARISNYÁK – ZOKNIK – STRIMPFLIK
-
Jó – helyeseltem én is -, nyissuk meg a kötődét.
-
Te fogsz árusítani – osztotta rám a feladatot Klára. – Bandi takarítja a
boltot, mi ketten, lányok pedig kötünk.
-
És tele volt az arca titokzatos mosolyokkal…
Klára
elköszönt tőlünk és elsietett Katona tanár úrhoz, a Helyi Híradó
szerkesztőségébe. És felkérte a szerkesztő-tanár urat, írja meg a lapban, hogy
a Berkesék házában - Berkes Bandi apja deszkakereskedő volt, s udvaruk alján
üres házacska állott, ideális helyiségekkel egy modern kötöde számára -, igen,
legysen olyan jó tanár úr kérem -, hogy szegény pajtásaink felsegélyezésére
kötödés nyitunk, amely a jövő héten nyílik meg.
A
Helyi Híradó, vagy ahogy a kisváros nevezte: a Há-Há vasárnapi számában – ma is
őrzöm emlékeim között ezt a lappéldányt – a következő hír jelent meg:
Megható igyekezet. A
gyermeklélek szépségének újabb virágai fakadoznak városunkban. Négy helybeli
család négy gyermeke, R. Klárika, T. Edithke, B. Bandika és B. Józsika
megüzente lapunk felelős szerkesztőjének, hogy B. András neves deszkakereskedő
úr udvarán újabb kötödét nyitnak. Minthogy szorgalmuk megható célja, miszerint
a kötöde haszonhozamából szegény gyermektársaikat segélyezik légyen, felelős
szerkesztőnk is könnyes szemmel ígérte meg volt, hogy szép igyekezetüket a H.
H. e számában közzéteszi. Ime. (K. G.)
Szüleink
össze-vissza öleltek és csókoltak bennünket. A Helyi Híradó ugyanis rendszerint
ütött, akin lehetett, ilyen dicséret nem nagyon csöpögött ki Katona tanár úr
tollából…
Este
értekezletet tartottunk s másnap megnyílt az üzlet…
II.
Igen,
ezen a „másnapon” a tankerületi főigazgató úr születésnapjának örömére szünet
volt az iskolákban s így a kisváros gyerekei ünneplőbe öltözötten sereglettek a
boltba. Mindenkinél volt öt, tíz krajcár, hogy vásároljanak valamit a „szegénysorsúak
felsegélyezésére”. Raáb Klára „főnöknő parancsára „felnőtt vásárló” ezen a
napon át nem léphette a bolt küszöbét. A gyerekekkel azonban a kisépület
konyhájába vonult és titokzatos tárgyalásokat folytatott. Felkérte valamennyit,
hogy segítsenek a nyersanyag beszerzésében. A kis-kuncsaftok orruk alatt
titkolhatatlanul boldog mosollyal távoztak és délután valamennyien
visszatértek.
Estefelé
olyan hatalmas halomban állott a „nyersanyag”, hogy vetekedett a Bőhm
kisasszonyok raktárával. Becsuktuk az ajtót. Berkes Bandi rajzlapra festette a
cégtáblát ezzel a felírással: A kötöde az udvarban. Felnőttek vásároljatok!
Harangszóig
folyt a munka, aztán bezártuk a boltot s kitettük a rajzcégtáblát az
udvarkerítés tetejére.
Vacsoránál
vettük a hírt, hogy a Bőhm kisasszonyok testületileg tiltakoztak a kötöde
megnyitása ellen: a vállalkozók ipari képzetlensége és iparengedély hiánya
miatt…
De
hát hiába tiltakoztak…
III.
Már
délután két órakor – mert az iskolai előadások s az ebéd miatt csak délután
nyithattunk – nagy szülői, illetve „felnőtt” – tömeg állt az udvaron. Berkes
Bandi megjelent a rejtekhelyen tartott hatalmas kulcsokkal és – nyitott.
A
bolt – óriási, gerendás szoba volt – határozottan imponáló képet mutatott. Négy
hosszú asztalon sorakoztak a kötött áruk. Különböző színekben.
Elsőnek
Ferlindis órásné nyitott be. Mosolygott. Magas, sovány asszony volt. Háta
mögött elemista fia, a színes ceruzákat már akkor ügyesen kezelő Ferkó.
Mi
a pult mögött álltunk, a hátsó ajtónál Klára oly hősiesen, oly elszántan, mint
aki a haláltól se fél. Én kevéskét féltem, bár becsületemre legyen mondva,
derék „kötödei” munkát végeztem. A Gundy Ferkó által szállított „nyersanyagot”
például én „kötöttem”. Ami annyit jelent, hogy Ferkó kilopta otthonról a menyasszony
nénje fele kelengyéjét. Mindezt úgy összekötöztem, hogy ember legyen, aki
kioldja még egyszer. A csipkés bugyikra például négy göböt. A hálóingek ujjaira
kettőt-kettőt. A drága paplanhuzatokra egyet, de nagyot. Középen.
-
Jézusegymárjám! – sikoltott fel Ferlindisné és pillanatok alatt megértette a „kötöde”
elvetemültebb értelmét. Ezzel hátrafordult s olyan pofont mért le
festőhajlamokkal telített fiának, hogy a „kispiktor” egyszeribe a kötöttáruk
elé esett. És pergett a szava:
-
Te gazember! El nem tudtam képzelni, hol van a sláfrokkom! A piros, amit a
Xánecné varrt! Te csirkefogó! Itt van?
-
Igen-i-igen mama – nyögte Leonardó da Vinci kései utóda és keservesen kezdett
sírni.
Ferlindisné
kutatni kezdett a kötött áruk tömegében. Meg is találta. Ha jól emlékszem,
Berkes Bandi dolgozta fel ezt a nyersanyagot, de úgy, hogy még a gallér szélén
is volt két külön kötés…
A
hír pillanatok alatt kirohant a boltból.
A
„pultokon” dühös vásárlás kezdődött.
Drága
szülőink rettenetes igyekezettel fogyasztották az árut. Válogathattak. Buricsék
abroszai, Steiner sörgyáros úr zsakettnadrágja, Székely esztergályosék
nagyfüggönyei, Kutor kántorék lepedői és Sárika kisasszony selyemblúzai, női és
férfi alsóruhák csipkés, valamint korcos sokasága, berakott aljak, nagy
belinerkendők, huzatok, a közjegyző úr hosszú ferencjóskája, abroszok,
kenyérkendők, békebeli nagybugyik olyan sokasága – kötve, de egyik a másikkal
összekötve, olyan halomban, hogy gazdagabb kötödét nemigen alkothatott az
akkori világ…
Mi,
a „kötöde” tulajdonosai és alapítói már elmenekültünk a kerteken át, a
somogyszobi erdőbe. Két nap és két éjszaka bujdostunk… Ennyi idő alatt
kivasalták otthon az összes kötött árut…
Ez
volt életem első üzlete…
Azóta
se sikerült a sorssal valami nagyobb szerencsét kötnöm.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 50. sz. 1937. december 12.
