Emlékeim
útjait bolyongva, vissza-visszatérek ama boldog kis falura, amit Asztély néven
ismer a Felvidék. Mint már említettem, ezen a ponton léptük át első ízben a
keleti határt.
Megragadó
szépségű katonai parádé volt a határátlépés percei előtt. Remegett az ember
belül.
Kürtharsogás,
elindultak a csapatok.
Gyalog
meneteltünk mi is a napfénytől fehér országúton.
Egyszerre
csak látom, hogy a filmiroda munkatársa leszalad a rétre, beállítja a gépét és
filmez. Odafutottam.
Ez
történt:
Fekete
ünneplőbe öltözött, ősz hajú magyar veri a csehek által földbe épített
határkövek egyikét. Hatalmas husánggal. És szidja, pocskondiázza, köpi.
-
Mit csinál, bátyó?
-
Elverem a határkövet!
-
De hiszen kő ez, s a kő nem érzi!
-
Bánom is én! Az a fontos, hogy cseh kő!
És
üti tovább.
Addig
ütötte, verte, amíg szét nem rongyolódott kezében a keményfejű fütykös.
Ez
az ember asztélyi földmíves. Két évvel ezelőtt átosont a határon, a mi
oldalunkra. Lakodalomba. Hát bizony kissé felöntött a garatra. Éjféltájt jött
vissza. Persze nem az országúton, hanem a réten át. Tél volt. A vizenyős rét
megfagyott. Sötét volt. Ahogy osonkodott, elbotlott ebben a világot kémlelő
cseh határoszlopban. Elesett. Nagy huppanással. Homlokával beverte a réti
jeget. Recsegett-ropogott a jég. Szóval – a közeli vámház cseh őrei
felfigyeltek. Kiszaladt két határőr. Megfogták a lakodalmazó magyar, s bizony
nem kérdezték: tetszik-e, nem-e, alaposan összeverték. Borzasztó bűn;
határátlépési engedély nélkül lakodalmazott!
Az
öreget kijózanították a cseh ütlegek. Hazament. Azóta egyetlen egyszer se
mozdult ki a faluból. Várt. Mintha tudta volna, hogy híre megigazul és eljön a
boldog szabadulás napja.
El
is jött.
Felöltözött
ünnepibe, s kisétált a határkőhöz, amelyben megbotlott. És szétverte rajta a
fütyköst. Elverte a követ... A csehek kövét. Úgy verte, hogy beleverejtékezett.
Elégtételt vett. Azután még rúgott egyet a kő felé, és elindult a többiekhez.
Néztem
a követ. Parányi pont a roppant glóbuszon. És mégis óriási pont. Húsz évig
bámulta a réti fűszálat. Jelezte, hogy a háta mögött Prága az úr. No, most jól
kikapott. Lehajoltam hozzá. Ezt kérdeztem:
-
Fájt?
De
a kő néma maradt. Nem szólt egy szót sem…
Így
történt, így esett a különös eset, hogy kiporolta az öreg a trianoni határt…
Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése