„Óh,
mi szépen leng a zászló!
Óh,
mi szépen fénylik a kard!
Eressz,
anyám, engem is el
Szép
vitézek seregivel!”
„Nem
lehet az, édes fiam!” –
Mond
az anya lassu hangon.
S
férje után, ki már távol,
kendővel
int ablakából.
„Óh,
mi szépen szól most a kürt!
Hallod,
anyám? Óh, eressz el!
Meglásd,
majd mit hozok néked
Napkeletről:
gyöngyöt, éket.” –
„Van
énnékem elég gyöngyöm!”
-
Mond az anya szomoruan. –
És
valóban sötét szeme
Fényes
gyönggyel, könnyel tele.
„Hányszor
mondtad, édesanyám,
Hogy
megtennél mindent értem.
Óh,
bocsáss a vészbe, harcba!” –
S
kipirul a gyermek arca.
„Kicsiny
vagy még én magzatom;
Kicsike
még katonának.
El
nem birná gyönge karod,
El
nem birná még a kardot!” –
„Óh,
dehogy nem!” – mond a fiu
És
levesz a szegrl egyet,e
Nagy
Hunyadi sulyos kardja,
Vérrózsákkal
van kirakva.
Aztán
vágni próbál vele.
Előszir
is kelet felé. –
Hanem
nehéz, sulyos a kard,
Le
a földre hozza a kart.
Örömkönny
a nő szemében,
Mátyáséban
pedig szégyen,
Rivalg
a kürt távolról még…
„Istenem,
csak nagyobb volnék!”
„Megnőttél
már, édes fiam!
Aki
eddig visszatartott,
Maga
anyád mondja már most,
Hogy
kösd fel a harci kardot!
Vitéz
apád, hős testvéred,
Mind
a kettő a föld alatt.
Feledtesd
el mind a kettőt,
Mind
a kettő légy – te magad!
Fényes
neved van már most is,
-
Fényes név a magyar neve!
De
te tedd még fényesebbé,
Hogy
a nap sápadjon bele!
S
boruljon le előtte mind,
Aki
csak van a világon,
Mint
a csengetyü szavára:
Hit
beszéljen, ész megálljon!
Ne
legyek én többé anyád!
Ne
is szeress engem soha!
Édes
hazád most az anyád:
Én
pedig csak egy mostoha.
Csak
azt imádd, csak azt szeresd!
Annak
neve, annak képe
Álljon
mindig szent oltárként
Szived,
lelked közepébe!
És
hogyha kell, halj meg érte!
Halj
meg érte, én nem bánom, -
Ha
a szivem meghasad is…
No,
- most az Isten megáldjon…”
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése