Honvéd!
Avult krónikák lapjai felett
El-eltűnődve nézek egy nevet!
Elébem bukkan minden oldalon,
Betűzöm… százszor, újra olvasom.
Egyszer a szívem ver, dobog vadul,
Arcomba forró vérhullám tolul,
Tekintetemből büszkeség ragyog,
A múlt ködébe visszaszárnyalok.
S amíg röpít vágy, tarka képzelet,
Az ajkam szélén ott remeg:
Honvéd!
Honvéd! Vitézlő, harcoló titán,
Te vagy, kit e név megillet csupán!
Kit nem riaszt meg veszély, tűzroham,
Golyózáporba is dallal rohan!
Előre tör, ront… rendületlen áll,
S báránnyá vedlik, ha a nap leszáll.
Éhezik, szenved, meghal, hogyha kell.
Száját panasz-szó mégsem hagyja el.
Egyszer hős, másszor aggódó apa,
Ki könnyből ázott írást küld haza
Dúló csatákból – s reszkető keze
Ákom-bákom betűkkel írja le:
Honvéd!
Honvéd! Csodás szó, régi, patinás,
Nem kell helyébe soha, soha más.
A sastollas, új – már nem kis sereg,
Viselje bátran, büszkén e nevet!
Nincsen nálánál csengőbb, magyarabb
Kincsőrző, díszes, drága foglalat. –
Jelenti mindazt, ami jó, mi szép:
Kossuth, Petőfi, Bem lángszellemét!
És benne számos ékkő-csillogás,
Bátorság, hősi önfeláldozás,
Erény, hűség, faj, föld szeretete,
Győzelem, hit… és látható jele:
Honvéd!
Dalnok lelkéből lelkedzett e név,
S úgy szíveinkhez fűzte annyi év,
Hogy nem hullhat ki belőle soha,
Reményvárunk lett s jövőnk záloga!
Jöhetnek hitvány, gyáva konclesők,
Hogy elrabolják ezt az őserőt.
De én hiszem, hogy nem tépheti le
Szívünk faláról többé senki se, -
Amíg világ lesz, míg a föld forog,
Dalokba, - kőbe vésve élni fog,
S mint szemvakító, rózsás égi fény,
Tündököl fent a dicsőség egén:
Honvéd!
Forrás: Gyakorlati
pedagógia 1-2. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése